A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést.

A nagy fölemelkedés

s ott feküdtem sárváron ballonkabátban egy árokban én

mellettem büszke társam az üveg és a toll a cimboraság fölhevült tangensérzetében

oh ha PETRI látna most szőrös állát ágyékomhoz szorítaná hogy szipolyozzon teremtő pennám magjából

micsoda méltóságvesztett dög vagyok gondolom de szép hogy a tescóba beruccantunk még egy korty borért

az de jó

értelmiséginek lenni

az kiváltság

hogy nem vagyok egyedül

hibáztathatatlan bűnös vagyok hisz bűnöm PETRI-csészében kevert önkritikus fennhéjázás csupán

felelőse nem magam vagyok

a súly az

mit rám rótt ez a vásott agyvelő

a gép mely leállíthatatlanul nagyságot szül

barátom nézd hogyan csöppen az éleslátást csorbító nedű a számból a szádba

én nem olyan vagyok mint a többi

de csak tudod úgy iróniából mondom ezt

mert pont ugyanúgy vagyok nem olyan

végül is nem tudom hogyan emelkedtem föl az árokból ezt nem is lehet elmesélni

de remélem neked is úgy fáj hogy nem olyan vagy mint én

mint ahogy nekem fáj hogy olyan vagyok mint én

sajnos azért nagyon jó hogy olyan vagyok hogy fáj hogy ilyen vagyok