Akkor voltam utoljára boldog

A ház fordulójában, a fiókok mély ceruzaszagában, hátamat a falnak vetve találtam meg a szilvaszagú utcán a misztériumvarázslatok helyes szórendjét.

Az iskola mögötti fű magas volt, elképzeltem, ahogy az ég vérbe borul, és nekem fontos feladatom lesz.

Emlékszem a kispadra, amin átvettem a cipőmet, amikor a napközi hátsó szobáiban szakadt angyalokkal játszottunk.

Akkor voltam utoljára boldog.

Apró, szőke tekintetű gyerekek, mint papundekli-angyalok lógtak felettem. Nem voltam se apró, se szőke tekintetű, hatalmas voltam és sötét.

Szavaltam, mint jókislányok a templomban, lüktetett az arcom, a Jóisten is látta, hogy nem vagyok közéjük való. A Jóisten is nevetett.

A tó a nyírfákkal, oda jártam elfogyni, hátha akkor lenyelnek, és végre beléjük olvadhatok.