Közelebb lépett, figyelmesen kémlelte, mert nem hitt a szemének. Amit látott: egy kisujj legfelső ujjperce. Az ujjperc vége élénkpirosan vibrált, a köröm rajta olyan egészséges volt, mint egy most szüretelt gyümölcs.

J. E. C.-nek

Furcsa jóbarát ez az élet nevű valaki. Hirtelen megjelenik, mint valami kéretlen vendég az ajtóban, aztán bejön a lakásba, leül egy kényelmes karosszékbe, és csak nő és nő és nő, amíg egyszer csak, egy véletlen pillanatban feláll és elhagyja a házat. Hogy miért? Rejtély.

De aztán persze ott vannak a dolgok is a karosszék körül, amivel ez a kéretlen vendég babrálhat, a cukortartó az asztalon, egy kislámpa, a puha plüss-szőnyeg a nappali közepén, meg persze egy könyv, ami mindig felcsapható valahol.

Hogy ez most a Wilhelm Meister tanulóévei vagy az Anna Karenina, azt nem tudom…

De azt tudom, hogy a könyvek általában akkor jók, ha meg vannak… meg vannak…

Mi is volt…?

Kiről is volt szó…? Na… elfelejtettem…

Fenébe… na, mindenesetre volt ez a Jonatán nevű ember. Nem nagypályás, amolyan kisstílű figura. Három dolog érdekelte az egész világon: a jazz zene, ami szabad és magányos óráiban mindig ott duruzsolt a fejhallgatójában, István nevű idős németjuhásza, aki mindig úgy várta haza gazdáját, ahogy minden más hűséges kutya is, és persze a sakk, ami segített elszakadni a hétköznapok kontrollálhatatlan őrületétől.

Jonatán egyszer egy döntetlen parti után kislattyogott a sakk-klub elé elszívni egy szál cigit egy jó erős eszpresszó társaságában. Tudni ildomos, hogy a sakk-klub bejáratánál konstans vigyázó őrként szalutál egy zöld köztéri szemeteskuka. Semmi különös nincs ebben a kukában, zöldsége ugyanúgy zöldül, ahogy minden más köztéri kuka is, pocakján a sematikus fekete alak a Harmadik Birodalom tisztelgését idézi, melyet mégis hétköznapi cselekvéssorrá szelídít az alá rajzolt stilizált papírdarab és szemeteskosár.

Amint Jonatán szívta a cigarettát és kortyolta a kávét, egy apró, de annál érdekesebb dologra lett figyelmes a szemetesvödör fedelén. Közelebb lépett, figyelmesen kémlelte, mert nem hitt a szemének. Amit látott: egy kisujj legfelső ujjperce. Az ujjperc vége élénkpirosan vibrált, a köröm rajta olyan egészséges volt, mint egy most szüretelt gyümölcs.

Jonatán vizsgálta, nézegette, de hozzáérni nem mert. Nem tudta mit csináljon ezzel a dologgal, ezzel a tényállással, ezzel a komplex társadalmi helyzettel. Hiszen ő csak sakkozni akart, meg jazzt hallgatni. Miért kell, hogy a sors belerángassa egy ilyen lehetetlen szituációba!?

De szerencsére a sors volt olyan kegyes, hogy egyből megpróbálta feloldani a problémát. Egy köpcös, öltönyös alak jött elő a parkoló sötétjéből, egyik keze egy komolynak látszó aktatáskát markolt, a másik keze pedig befáslizva remegett. Amikor a cigiző Jonatán mellé ért, egy kicsit lelassított, mint aki várja, hogy megkérdezzék.

– Mi a helyzet, öregem? – tett eleget az öltönyös várakozásának Jonatán.

– Ah, ne is kérdezd, öcsém… nézd ezt a táskát…

– Na. Látom.

– Tudod, mi van benne?

– Ha megmutatod, tudni fogom!

– …húsz millió forint…

– Húsz millió?

– Annyi.

Jonatán kicsit jobb kedvre derült, ő sem értette, miért. Talán boldogsággal töltötte el, hogy ilyen sok pénz van a közelében, mégha nem is az övé, és semmi ambíció nincs benne, hogy megkaparintsa.

– Nem semmi, öregem. Mit akarsz vele csinálni?

– Viszem befelé. Képzeld, megzsaroltak. Húsz milliót akarnak a családomtól… hogy elengedjenek…

– És… és… a tiéd ez az ujjperc itt? – mutatott Jonatán kávéspoharat tartó kezével a kuka tetejére.

– Aha, igen. Most vágták le, egy fél órája, hogy bizonyítsák az emberrablók, hogy a markukban vagyok.

– Értem, értem…

– …elég szar szitu…

– Eléggé az, öregem. Nem lennék a helyedben.

– Én sem a magaméban!

Felnevettek, mintha egyikőjük egy kedves viccet adott volna elő, aztán csendben ízlelgették még egy kicsit ezt a boldog pillanatot.

– Te… és… – szólalt meg aztán Jonatán – …miért is viszed ezt a táskát befelé?

– Hát mert elraboltak… levágták az ujjamat… és most ezt a húsz milliót követelik…

Jonatán egyből átlátta a dolgot. Volt tapasztalata a dolgok átlátásában, ezért járt sakkozni is. Szívott egyet a cigijéből, az utolsó slukkok egyike volt ez.

– Ja, jól van, öregem… remélem nem esik nagyobb bajod, szurkolok neked…

– Kösz, öcsém… én is reménykedek benne.

A köpcös vett egy nagy levegőt, és elindult a sakk-klub bejárata felé. Jonatán pedig, a mi Jonatánunk, ez az ember, akit a jazzen, a sakkon és István nevű németjuhászán kívül semmi nem érdekelt, lehúzta a maradék eszpresszóját, kidobta a poharat, aztán ő is visszaslattyogott a sakk-klubba.