De nem tudja, mi a helyes válasz, és ettől a körül­ménytől annyira megijed, mintha ebben a pillanatban tűnne fel neki először, hogy valami alapvetően megválto­zott az életében. Mia világában ugyanis minden kérdésre létezett válasz, pontosabban kérdésenként csak egy helyes válasz létezett. Ami viszont nem létezett: olyan helyzetek, amikor úgy érezte, meleg víz lötyög a fejében.

(regényrészlet)

Fekete talárjában Sophie kissé úgy fest, mint egy apáca, csak fityula nélkül. Kénytelen volt hozzászokni. Ha a fene­ke alá teszi a törvénykönyvet, akkor legalább nem úgy fest, mint egy olyan apáca, akinek túl magasan van az asztallap.

A bíróság épületének bútorzata még mindig a nagy­darab férfi kollégákra van szabva. Az ergonómiai irányel­vek betartását tekintve sem fedezhető fel benne semmi következetesség. Néha, bár tényleg ritkán, Sophie utálja a foglalkozását.

Bell ma sovány és ideges, mintha lazán egymáshoz kapcsolódó csontok halmaza mozogna a talár alatt, a ma­gánérdek képviselője pedig civil ruhában, egyedüli ven­dégként ül a látogatóknak fenntartott székek egyikén. Ki­bámul az ablakon, mint akinek az egészhez semmi köze.

A jegyzőkönyvvezető az új frizurájával úgy néz ki, mint a saját nagyanyja. Megfogja Mia karját, és leolvassa a chi­pet, amely, mint minden polgár esetében, a bicepsz kö­zepén van elhelyezve a bőr alatt. Sophie a szájába permetez a garatspray-vel, megállapítja, hogy a per minden részt­vevője jelen van, és e szavakkal nyitja meg a tárgyalást:

– Mondja, maga hülyének néz engem?

– Nem, bírónő – feleli Mia rezzenéstelen arccal.

– Két nappal ezelőtt megígért nekem valamit. Emlék­szik?

– Igen, bírónő.

– És azt tudja, miért van ma itt?

– Toxikus anyagokkal való visszaélés – szól közbe Bell államügyész. – Az Egészségügyi Rendtartás 124. paragra­fusa alapján bűncselekménynek minősül.

Sophie két kézzel a bírói pulpitusra támaszkodik, és dühösen méregeti Miát.

– Ez már nem egyezkedő tárgyalás – szűri fogai közt a szót. – Nem tisztázó beszélgetés. És nem is meghallgatás. Ez itt, Frau Holl, egy büntetőtárgyalás.

Most egy szempillantásnál hosszabb ideig látható Sophie arcán a düh. Nem illik a szőke lófarokhoz. Mia hallgat.

– Mit beszéltünk meg tegnapelőtt?

Mia hallgat.

– Ostobának tart? Azt hiszi, játszadozhat velem? Frau Holl! Válaszoljon!

Mia megpróbál válaszolni. Felnéz, tüdeje megtelik le­vegővel, kinyitja a száját. Már csak ennek a kedves Sophie-nak a kedvéért is szeretné megadni a kérdésre a helyes választ. De nem tudja, mi a helyes válasz, és ettől a körül­ménytől annyira megijed, mintha ebben a pillanatban tűnne fel neki először, hogy valami alapvetően megválto­zott az életében. Mia világában ugyanis minden kérdésre létezett válasz, pontosabban kérdésenként csak egy helyes válasz létezett. Ami viszont nem létezett: olyan helyzetek, amikor úgy érezte, meleg víz lötyög a fejében.

– Moritz – kezdi, és a hangját mintha a terem túlsó vé­géből hallaná – egyszer elmagyarázta, hogy ha elszívunk egy cigarettát, az olyan, mint az időutazás. Olyan terekbe repíti, ahol… szabadnak érzi magát.

– Bírónő! – szól közbe Bell. – Kérem ezt a közlést fel­venni a vádlott személyi aktájába.

– Elutasítom – mondja Sophie. – Hagyja, hogy a vád­lott végigmondja.

– Bírónő – szól Bell, azzal a gúnyos vigyorral, amit már a szemináriumokon is Sophie-nak tartogatott –, ugye nem fogunk itt eltérni az Egészségügyi Perrendtartástól?

– Semmiféleképpen – vágja rá Sophie. – Olyannyira nem, hogy ha még egyszer félbeszakítja a vádlott meghall­gatását, az Egészségügyi Perrendtartás 12. paragrafusa alapján figyelmeztetésben fogom részesíteni.

Bell úgy szorítja össze az ajkát, mint aki keserűbe hara­pott, de udvariasságból nem meri kiköpni.

Sophie a nyakát masszírozva biccent Mia felé, hogy folytassa.

– Itt van ez a szükséglet, hogy közel legyek hozzá – mond­ja Mia. – Mintha a halál csak egy kerítés lenne az emberek között, aminek a lebontásához elég ismerni pár trükköt. Látom Moritzot, pedig halott, hallom őt, beszélgetek vele. Több időt töltök vele, mint korábban. Folyton őrá kell gondolnom, nélküle tehetetlen vagyok. A cigaretta íze őt idézte fel. A nevetését, az életkedvét. A leküzdhetetlen szabadságvágyát. És most itt ülök a bíróság előtt. Majdnem úgy, mint akkor. – Mia elneveti magát. – Erre persze nem számítottam, hogy ennyire közel kerülök hozzá.

– Frau Holl – szólal meg Sophie, láthatóan nyugodtab­ban, mint az imént. – A tárgyalást felfüggesztem, és védőt rendelek ki maga mellé. Annak alapján, ahogy viselkedik, őrültség lenne hagyni, hogy folytassa. Ellenben amiatt, hogy az előzetes figyelmeztetésemet figyelmen kívül hagy­ta, a korábban elkövetett szabálysértés büntetési tételét érvényesítjük. Államügyész úr, mit javasol?

Bell hektikusan lapozgatja az aktáit, láthatóan nem ta­lálja így hirtelenjében, amit keres.

– Pénzbüntetés, ötvennapi tétel – szól végül.

– Húsz – korrigálja Sophie. – A tárgyalást ezennel bere­kesztem.

Miután a két fekete bábu távozott a teremből, Mia egye­dül marad a vádlottak padján. Mögötte, a megfigyelőknek fenntartott székből feláll a magánérdek képviselője, elő­rébb lép, és várja, hogy Mia ránézzen.

– Rosentreter – szólal meg végül. – Én vagyok az új ügyvédje.

Nádori Lídia (1971) műfordító, kortárs német nyelvű prózát, gyerek- és ifjúsági irodalmat fordít. A Magyar Műfordítók Egyesületének alapító tagja. Bécsben és Budapesten él.