ne tudja senki / hogy nem érzel / csak megkönnyebbülést

letakarni

a gyűszűért zuhantunk a panelházak alá éjjelre negyven fok tartja a beton a hőt mint szürke újszülött az anyaméh vizét kifolyik ujjaid között a vérsár fájdalmaid cementes anyaga megakad a vénán

attól nem leszel szülő ha vajúdni tudsz

másnap már nem beszélsz hozzám a világ élei felsértik tenyerem csak építem a tornyokat bábeli szótagok mintha a távolodás díszleteiben ringatóznék

az égtájak gombostűk bélésként csúszik szét az éjszaka áztatod és áztatod testedben a foltokat hátha feloldódnak de megtanulnak úszni pikkelyes és kemény kérges vázuk átalakít hiába takarod hiába varrod össze a függönyt kilakoltatás előtt

évek óta ázik a fal

elásni

lámpasor a ház előtt a sír körül a gyászolók fekete fogak földbe zárják az elvett gyerekkorod de nem sírsz

nincs több álruha nem lesz többé szem és száj nélkül betonra rajzolt hatféle anyád nem lesz kínos másnap se kövek se karcok se üvegek az ajtón a kilincs nem a gyomrodba hajlik ha hazaérsz csak a szavak azokat hova nyeld ne tudja senki hogy nem érzel csak megkönnyebbülést

túllesni

akkoriban halnak akartalak látni úgy könnyebb volt elképzelni ahogy zugokba iszod be görcsös tested a mélyre úszók gyomorszája alatt egy ujjnyi kupica hosszúlépés mérhető a távolság két élet között mint az ujjaim nyoma amikkel álmomban fojtogattam azt a másik nőt aki elitta anyámat

nem oldódott fel akkor se az a sok téves vagy pontos mondat amik hordalékként kísérték a gyerekkort aki hamar nő fel az hamar fog megdögleni is

ha kinyitom a szemem madárnak látlak aki nyelvével mossa el a vitrin sarkait a kedély űrmértékét színtelen szorongással tölti meg a papír nem felejti a tintát kitöltés helyén anyja neve

súlyom nélkül emberré nősz hús és vér mozdulatlan betonépületté

a tehetetlenség termése vagyok sosem tudtalak eltántorítani a megrögzött szokás a betegség cementje nem tudok se építeni se rombolni csak nézni ki az ablakon mintha partot keresnék az emeletről

ha lehunyom a szemem már nem látlak magam előtt aki élőt gyászol a zivatar tűjével hímzi magára a páncélt mielőtt gömbölyödő árnyú falevél lesz