Major Eszter: Dicséret
A volt osztálytársam gratulál, / hogy ügyesen forgatom / a szavakat, kár, hogy ebből / biztosan nem lehet megélni.
Apám nem hitte,
hogy ilyen jó anyuka leszek,
a régi osztályfőnökömet meglepte,
hogy jelesre diplomáztam,
anyámnak jó látni, hogy a gyerekek
kiegyensúlyozottak,
pedig bevallja,
szkeptikus volt ez ügyben.
A sógornőm csodál,
hogy teljesen feladtam értük
magamat, ő képtelen lenne
ennyire lazán kezelni, ha kihasználják.
Anyósom szerint
túl sok mindent
bízok a véletlenre.
A férjem tekintetén látom,
hogy túlreagálom.
Az edző becsüli,
hogy nem görcsölök
a tökéletes alakon.
A kozmetikusom imádja
a fiatalosabb hajszínemet,
a fodrászom észrevette,
hogy rendszeresen
járok kozmetikába,
a nagynéném pedig
állítja, hogy negyven felett a nőnek
vagy feje van, vagy teste.
A barátnőm legyint,
hogy ne már, én is mindenben
benne voltam a gimiben.
A volt osztálytársam gratulál,
hogy ügyesen forgatom
a szavakat, kár, hogy ebből
biztosan nem lehet megélni.
A szomszéd megjegyzi,
hogy a legutóbbi szövegem
szerencsére nem lett olyan
érfelvágós, mint szokott,
és könnyű nekem,
hogy ennyi időm van
a gondolataimba merülni,
miközben mások dolgoznak.
A dédi szerint
hálás lehetek,
hogy a férjem így szeret,
és eltűri a hóbortjaimat;
szent ember.
A gyerekek meg duzzognak,
hogy a másikat
bezzeg nem szidom le,
és hogy most is csak
a telefont nyomogatom.
Legalább a pszichológus örül,
hogy kiírtam magamból:
persze ő már az első percben
látta, mennyi sérelem
van bennem.
Megjelent október 14-én a szifonline 2026/42-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.

