Major Eszter: Dicséret

A volt osztálytársam gratulál, / hogy ügyesen forgatom / a szavakat, kár, hogy ebből / biztosan nem lehet megélni.

Apám nem hitte,

hogy ilyen jó anyuka leszek,

a régi osztályfőnökömet meglepte,

hogy jelesre diplomáztam,

anyámnak jó látni, hogy a gyerekek

kiegyensúlyozottak,

pedig bevallja,

szkeptikus volt ez ügyben.

A sógornőm csodál,

hogy teljesen feladtam értük

magamat, ő képtelen lenne

ennyire lazán kezelni, ha kihasználják.

Anyósom szerint

túl sok mindent

bízok a véletlenre.

A férjem tekintetén látom,

hogy túlreagálom.

Az edző becsüli,

hogy nem görcsölök

a tökéletes alakon.

A kozmetikusom imádja

a fiatalosabb hajszínemet,

a fodrászom észrevette,

hogy rendszeresen

járok kozmetikába,

a nagynéném pedig

állítja, hogy negyven felett a nőnek

vagy feje van, vagy teste.

A barátnőm legyint,

hogy ne már, én is mindenben

benne voltam a gimiben.

A volt osztálytársam gratulál,

hogy ügyesen forgatom

a szavakat, kár, hogy ebből

biztosan nem lehet megélni.

A szomszéd megjegyzi,

hogy a legutóbbi szövegem

szerencsére nem lett olyan

érfelvágós, mint szokott,

és könnyű nekem,

hogy ennyi időm van

a gondolataimba merülni,

miközben mások dolgoznak.

A dédi szerint

hálás lehetek,

hogy a férjem így szeret,

és eltűri a hóbortjaimat;

szent ember.

A gyerekek meg duzzognak,

hogy a másikat

bezzeg nem szidom le,

és hogy most is csak

a telefont nyomogatom.

Legalább a pszichológus örül,

hogy kiírtam magamból:

persze ő már az első percben

látta, mennyi sérelem

van bennem.

Megjelent október 14-én a szifonline 2026/42-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.