Toroczkay András versei

Tudatosítani magamban, hogy ez most veszély, / akkor képes leszek ölni, / de nem vagyok felöltözve ehhez, / nem ehhez vagyok felöltözve

Meztélláb

Egy csecsemőt bíztak rám, törölközőkkel takartam be,

aztán elmentem megtekerni egy jointot.

Jópár perc eltelik, mire eszembe jut.

Rohanok vissza hozzá, kibontom a törölközők alól,

közben rettegek, hogy már késő, megfulladt.

Jön a front, angolok, németek, magyarok

nyomulnak az Alföld térképén.

Egy orosz shapeshifter a padláson.

Én leplezem le.

Úgy közlekedem a lépcsőn, hogy ne nyikorogjon,

kihagyok fokokat, még mindig megy,

mint gyerekkoromban, amikor hangtalanul lopakodtam

lefekvés után a tévéző szüleimet kilesni.

Valahogy a nagy keveredésben én fent maradtam,

megint gyerek vagyok, meztélláb – hallom nagyapám hangját,

aki nem volt katona, csak munkásőr.

Katonák jönnek, lövöldözés, a családom elment,

megölték őket, vagy ők ölnek másokat valahol,

már egyedül bujkálás,

mindenki ellenséges odakint,

géppuskás jön be a házba, áll a nappaliban,

olasz, vagy szerb, van valami piros

az egyenruháján,

bujkálni kell előle is,

vajon lelő, ha találkozunk?

Tudatosítani magamban, hogy ez most veszély,

akkor képes leszek ölni,

de nem vagyok felöltözve ehhez,

nem ehhez vagyok felöltözve, hol a katonaruhám,

valami nevetséges, bordó plüss nadrágot találok csak,

vérszínű bohócjelmez,

gyűjtöm a tárgyakat is a keresés közben,

amikkel harcolni lehet, de semmi,

semmi erre alkalmas, csak műanyagjátékok,

és olcsó, összeszerelhető bútorok alkatrészei.

Végül megadom magam, fegyver sincs nálam,

nem is akarok senkit bántani. Letartóztatnak.

Elvisznek egy folyóhoz, ahol

egy pocakos, öreg DJ-t kell meginterjúvolnom,

aki elégedetlen a mostani diszkókkal,

valami trash tv-n megy az adás,

ugyanazokat a kérdéseket akarom feltenni, mint bárki,

hamarosan rájövök, hogy a válaszai is ugyanazok lehetnének,

de aztán félni kezdek, hogy esetleg elolvassa az interjút,

és problémázik azon, hogy mi soha nem beszéltünk egymással.

Kék virágokból álló csokrot válogatok, rendezgetek,

és valamit satírozok,

ez a DJ kicsit hasonlítani kezd McGregorra,

a híres bokszolóra, gondolom,

illetve a fiatal Klapkára, csak szakállal,

ez talán egy korábbi interjúból rémlik?

És a riporter kábé ugyanúgy néz ki, mint valaki más,

az interjú egy pontján

smárolni kezdenek, viccből, mint egykor egy karácsonyi buliban

én is, a Mechwarton, egy fiúval a katolikusok között.

Aztán felébredek.

Varga Judit igazságügyi miniszterrel utazok a Combinón,

valahonnan, valami fogadásról vagy filmpremierről

együtt jövünk haza, nyári este van, éjfél körül,

a Fehérvári út felé suhanunk Pestről.

VJ a Petőfi híd budai lábánál leszáll, jelez a kapaszkodón,

csak egy törülközőt visel, nedves a haja is, most lépett ki a zuhany alól.

Miközben lassít a villamos, én flörtölök vele,

és mintha azt érezném, hogy tetszem neki,

mindenesetre jó vele együtt utazni, veszi a vicceimet,

de nem gondolom, hogy

lehetne köztünk ennél több,

akkora a távolság.

Ha az nem volna elég, hogy házas vagyok,

hát a kor-, és rangkülönbség miatt.

A villamos megáll, búcsúzóul bátorságomat összeszedve

azt mondom, többet kellene átlagos, szegény emberek közé járnia,

Mátyás királynak is bejött. Nyugtatgatom, hogy senki

nem ismerte fel most sem, vagy ha igen, nem foglalkoznak vele.

Miközben férfias vagyok, mégis úgy beszélek hozzá,

olyan tisztelettudón, mintha egy királynő lenne.

Ő mosolyog rajtam, érzem, hogy

nem hisz ebben, ezt testőrök nélkül nem sokat csinálhatná,

és most is fél kicsit, látom a riadt szemén, ideges mosolyán.

Isteni csoda, hogy nem támadtak rá, kicsit hülyének is néz,

bolondnak, a határán van, hogy rám szóljon, hogy elmondja:

kellemetlen helyzetbe hozom ezzel, de mivel?, kérdezném,

beszéljek halkabban. Az ő élete másmilyen, ő ezt nem teheti meg.

Nem lazulhat. És amikor leszáll, kicsit sietve,

tisztában vagyok vele, hogy soha

nem fogunk többet beszélni.

És senki nem fogja nekem elhinni, hogy vele utaztam.

Hátranéz, miközben elindul a híd felé.

Lehull róla a törülköző, már egy kisgyerek,

az aluljáró felé totyog.

Huizinga, álom

Veled álmodtam. Egyetemen voltunk,

de most. Tavasz volt, jó idő, te cigiztél,

én azt mondtam neked, hogy nem

nyugodhatunk meg, még nincs vége.

Egy csomó kötelező még hátra.

Közben egy baljós irodaházszerűségre

néztem, ami a Campuson volt, és ahol

még nem is jártunk. Azt mondtam,

nagyon sok Huizingát kell még olvasnunk.

mire te: nem baj, szeretem Huizingát.

Nem voltam benne biztos, egyáltalán

tudod-e ki az, mert magamból indultam ki,

és én nem tudtam, csak hogy A középkor

alkonya. Aztán egy étteremben

az jutott eszembe, milyen rég nem

voltunk étteremben maszk nélkül.

Odamentem a pulthoz, hogy kérjek

egy kávét, rád néztem, akarsz-e

valamit, mondtad, hogy ugyanazt.

De ott volt előtted maszatosan egy üres

csésze, a Nyugat alkonya, mondtam.

Mire te: Iszonyatosan sok kávét iszom!

Napjában hatot! Ezt megismételted,

mintha tetszett volna a mondat dallama.

Rejtély volt előttem, miért akarsz ennyire

éber maradni, de az utolsó forintjaimból

vettem neked még egyet, és azon aggódtam,

vajon mennyire biztonságos ez az egész.

Galambangyal

Együtt jövünk haza Londonból Jason Mrazzal,

arról faggatom, hogy playbackkelt-e a fellépésén

az olimpia megnyitóján, ezen láthatólag megsértődik,

minden igyekezetem ellenére, idegesen magyarázza,

miért elkerülhetetlen a „prerecorded material”,

én nyugtatom, mondom, OK, megértem,

fantasztikus dalszerzőnek tartom amúgy, meg minden,

de vége, lángol az egója, látom a szemén. Nevetséges.

A gépen egy csinos, de nem túl szimpatikus lány mellé ülünk, aki

felismeri Mrazt, aki akkor már Chris Martin.

A lány persze a híresség mellé akar ülni, átadom a helyem,

így legalább az ablak mellé ülhetek, nyugtatgatom magam,

de azért fáj. Én is írok dalokat.

A repülő a Ferihegy 1-re érkezik meg,

a hangosbemondó hozzáteszi, hogy az is jó.

Ezt nem tartom profinak,

de ha jobban belegondolok, én is csalódott vagyok,

hogy nem a 2-esre érkezik a gép, amit mindenki jobbnak tart,

szóval talán indokolt a vigasztaló megjegyzés.

A csinos lánytól megkérdezem,

miért szokott Londonba menni, kiderül,

valamilyen kormányközeli irodalmi ügynökségnél dolgozik,

kicsit bizonytalanul ecseteli, miért fontos munka az övé, de

láthatólag nem győzi meg saját magát sem, habár ezt ő még nem tudja.

Utána egy kocsmában ülünk költőkkel a Blahán, ott van Kányádi is,

aki Kalász Mártonnak néz ki inkább,

meg talán Locker Dávid kopaszon, miután a kormányközeli csaj eligazítást tart,

bemutatkozom, látom rajtuk, nem érdekli őket a nevem.

Kányádi-Kalász kiadja a parancsot, nyomás egy másik helyre,

az a baja, hogy túl csinos ez a nő, ezen mindenki nevet. Vén kujon.

Mehetnék velük, de nem hívnak, szóval nem megyek.

Csinosnak csinos a lány, de semmi izgalmas, 

és semmi vonzó nincs benne,

látszik, hogy tiszta ideg, az egész személyisége taszít,

de Jason Mrazra féltékeny voltam, még akkor is,

ha a törtető jégkirálynő inkább csak a státusza miatt érdeklődött iránta.

Utána már én vagyok nő, kamasz, a Tankcsapda próbaterme egy nagyon

lepukkant hely, valami többemeletes bérház legfelső emeletén van,

kicsit vadnyugatias, spanyolos ház, mint a Desperados című játékban.

Hozzájuk került valahogy két mikrofonom, vissza kell szereznem.

A próbahelyet mexikói rendőrök őrzik, de könnyen kicselezhetők.

Minden undorító galambszaros, nekem meg másznom kell a szintek közt,

az egyik szinten egy pókhálóval és galambszarral összekent

szárnyas alak teteme, talán egy angyal, mond valamit,

de nem értem. Mintha egy bagolyköpet beszélne hozzád.

Haladok egyre feljebb, a rendőrök keresnek,

nincs tériszonyom, csodálkozom is ezen,

meg hogy milyen jól mászok, csak nem kell lenézni,

minden mozdulat után csak a következőre figyelni,

háztetőkön kommandózok, cserepeket, ereszeket fogok,

mérlegelek, mennyire stabilak, nem tűnnek annak,

szép tiszta az ég, tavasz van, 

csak azzal foglalkozom, hogy a próbaterembe jussak vissza,

amiben egyébként talán soha nem jártam, miközben mindenhol vadásznak rám a zsaruk.

A rendőrörsön vagyok,

mindenki engem keresett, mondja egy kivételesen buta rendőr,

de aztán megint megszököm, egyszerűen csak kisétálok a helyről,

és bujkálok a macskaköves óvárosban, ami félig a budai Vár,

félig a Károlyi-kert. Beszaladok egy templomba,

ahol a belépőjegyes néni ajánlatot tesz, kijövök,

hiába kap utánam, a parkban találkozom fiatal ügyészekkel,

lányokkal, akik vizsgáról jönnek, ez egy jogásznegyed,

ekkor már József Attilát kell figyelmeztetnem, mert hamarosan

1938 lesz, vagy 1939. Lehet, már késő, közben a rendőrök tömött sorokban

özönlenek a rendőrörsről ezrével, mint bogarak,

kék verőköltő bodobácsok,

nincs esély elhagynom az óvárost,

mondják az ügyészlányok,

de segítenek bujkálnom.

Mindenhol kutyák. Német juhászok.

Lefekszem egy kerítéssel elzárt területen,

elsétálnak mellettem a rendőrök, nem veszik észre a piros cipőmet,

de tudom, a kutyák ki fogják szagolni, hogy ott vagyok, csak idő kérdése.

Fején találja a szöget

A fájdalom rengeteg információ

nagyon kevés idő alatt – mondja a bohóc.

Nincs célja az útnak,

vagyis a cél az útonlevés,

az, hogy beszéljen a másik bohóchoz,

miközben vezet,

és te hallgasd, te nézd. Szeretem nézni.

«nevetés»

Egy világjárvány kellős közepén

jól akarom magam érezni.

A fájdalom megpróbál

kitölteni..., «nevetés»

úgy értem, egy űrt kitölteni

a tudásban – mondja, miközben a kocsit vezeti.

Felhasználható-e ez az információ,

és ha nem felhasználható,

információnak nevezhető-e egyáltalán – mondja

egy későbbi jelenetben,

aztán beleiszik a feketébe.

Ott akarok lenni vele.

Nyugtasson meg, hogy ennyi az élet.

Nyugtasson meg.

Megjelent október 21-én a szifonline 2026/43-es lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el.