Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...

Lanczkor Gábor naplói

A pannonhalmi apátságban. Pannónián belül ez itt a legészakibb cseppje a korsó eltörése után szétfröccsent varázslatos nektárnak: Monte Sacro Pannonieae. Hat éve teljesen újragondolták a bazilika középkori terét: kiszórták a szószéket és a régi padokat, az új oltár egyetlen ónixtömbből van, ónixból készült a felolvasóállvány is, a keresztelőkút és az apszis ablakai is. Egy hét múltán is sokszor eszembe jut a nagy, kerek ónixablak, az új oltár, és Varga Mátyás testvér is.

 

A XIX. század költői

 

Mosaburg romjainál (hűlt helyén) járunk a Kis-Balaton mocsarai mellett. Meggyőzően fest az ószláv bazilika térdmagas alapfalai mellett Makovecz rotundája, a tetején kereszttel, alatta a Holddal és a Nappal; keresztény fejedelmi udvart töröltek el itt az Ázsiából beáramló sámánista magyarok, hogy aztán politikai akaratból (avagy a Szentlélek kegyelméből) maguk is megkereszteltessenek. Kár, hogy a templomféleség belső tere átgondolatlanul van berendezve (a zalai épített örökség és táj nagyméretű fotóinak szolgál fura kiállítóhelyül). A parkoló mellett bolgár, szlovén és szlovák Cirill és Metód-emlékművek állnak (ha igaz, mindkét szerzetes járt Mosaburgban). Lengyelországi eredetű családnevemre gondolok, aztán arra, hogy Pannóniában a magyar nyelv, mint egy mohó bagoly, minden helyben maradt szlávot és germánt megevett. Mint egy kiugrott augur, piszkálgatom a bagolyköpetben a csontocskákat, és szánni valónak, menthetetlennek látom az erdélyi magyarok szeparatista keményfejűségét.

Festmény egy patak csobogójáról; fröccsen a vásznon a fehér festék, mint Pollocknál.

„Az információhiány, az elhallgatás a nem ironikus mítoszépítés kényszerpályájának tűnik.” Ó, jaj.

A füredi Lóczy Lajos Gimnáziumból az igazgatónő kirúgott két tucat diákot, mert bebizonyosodott, hogy marihuánát fogyasztottak. Itt és most bevallom: annak idején én is fogyasztottam marihuánát a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium tornaterme mögött (talán enyhítő körülmény: nem tanítási időben, hanem délután).

Föl lehet-e készülni egy igazán radikális költözésre? Aligha. Az elmúlt hat évben több látogatónk nekem szegezte a kérdést, hogy ugye tudom, mennyire kivételes helyen élek a családommal. Amire mindig azt válaszoltam, azért élünk itt, mert úgy döntöttünk, hogy itt fogunk élni.

Ha a falhoz állítva megkérdeznének, van-e bármi, amit bánok az eddigi életemből, úgy válaszolnék, egyedül azt, hogy a kelleténél többet voltam egy légtérben olyan emberekkel, akikkel nem kellett volna. Ezek a kényszerű együttlétek jellemzően nem az elmúlt hat évben történtek.

Minden nap másfél-két órán át szedem és csutkázom a tüskés körtét a présház előtti nagy fa alól. Cefre lesz belőle.

***

Két gyilkos galóca ütötte át az avart az erdei ösvényen. Arasznyira állnak egymástól. Mint egy testvérpár. Letérdelek a földre, egészen közel hajolok hozzájuk. A bocskoruk közelében olyan a tönk cikkcakkos, kétárnyalatú mintázata, akár egy damaszkuszi pengéé.

Körteszedés közben Szilasi László kemény kijelentésén rágódtam, hogy Magyarországon a fejekben addig nem lesz rend, míg egyetlen magyar is van a világon, aki a szocializmus idején született. Végre érteni véltem ennek a dacos mondatnak az élét, Orbánostul is. Tűzött a nap, zümmögtek a darazsak, izzadtan tapadt a hátamra az ing.

Mint az újszülött egerek az anyjuk csöcsén, úgy csüng tizenhárom apró körte egyetlen rövid gallyon.

Csigák rágták körbe a gyilkos galócáim kalapját.

Mintha elveszítettem volna Krisztust; az egyházammal együtt Krisztust is. Hogy ez a lappangó folyamat a fenenagy orbáni kereszténydemokrácia miatt ért el bennem valamiféle végpontot, eléggé elkeserít.

Otthonos, jól belakható zug az ott a körtefa alatt.

A pannonhalmi apátságban. Pannónián belül ez itt a legészakibb cseppje a korsó eltörése után szétfröccsent varázslatos nektárnak: Monte Sacro Pannonieae. Hat éve teljesen újragondolták a bazilika középkori terét: kiszórták a szószéket és a régi padokat, az új oltár egyetlen ónixtömbből van, ónixból készült a felolvasóállvány is, a keresztelőkút és az apszis ablakai is; a vékonyra vágott, fehérsávos kő a szentély nagy körablakában olyan, akár egy bensőbb világtérkép.

Az ajándékboltban vettem egy Újszövetséget. Egy bencés testvér vadonatúj fordítása. Egy, és nem két oszlopban fut le a szöveg a bibliapapíron, a számozott szakaszok nincsenek prózaversszerűen szakaszokra bontva, a párbeszédek párbeszédként, gondolatjellel szerepelnek. Olyan az egész, mint egy kortárs regény. Az újdonság erejével hat rám.

Miután hazaérkeztünk, kaptam ajándékba a szüleimtől egy gyöngyháznyelű halas bicskát.

„Vigyázzatok: vallásosságotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól!” (Mt 6,1) Mint amikor kívülről kinyitnak egy ablaktáblát.

 

***

 

Leérett a körte.

Családos magányt; égi vihart.

Egy hét múltán is sokszor eszembe jut a nagy, kerek ónixablak, az új oltár, és Varga Mátyás testvér is. Rendkívüli feladat kamaszlányokat és kamaszfiúkat tanítani. Volt benne részem három és fél éven át; soha többet.

A halas bicska persze nem csak Krisztusra, de Szegedre, az árvízi Szegedre, a víz sebére is rámutat hegyével.

Nem mondják ki nyíltan, mint a katolikus egyház, de szándékaik irányzékát követve napnál világosabb: a túlfinomodott hipszterek szubkultúrája az örök élet reményében plántálja a hívekbe a bűntudatot (ostyájuk gluténmentes).

Lehetséges gyakorolni egy intézményes vallást. De magát a hitet? Lassan, bekezdést bekezdés alá tapogatva olvasom az Újszövetség első könyvét, és mindabból, amit Krisztus (vagyis Máté, a vámszedő, az aljaember) kimond, az egyén hite számomra inkább tűnik megbonthatatlan, monolitikus entitásnak, mint fejleszthető képességnek. (A hit, ami hegyeket mozdít meg, vajon nem maga a hegy?)

Mint egy torkát próbálgató rekedtes kiskakas, úgy nyekereg a tanítóház garázsának nyitva hagyott vaskapuja a szélben.

Motorcsónaktúra a Tisza-tavon. Halkan pöfögve halad a laposfenekű csónak a növényzettől járhatatlan kisebb-nagyobb szigetek között, beszűkült holtágon, nádlagúnákon keresztül, egy túlcsordult patak sejthető medrében. Azt mondja a túravezető, hasonlóan nézhetett ki a Tisza a maga árterével a szabályozás előtt. Azt is elmeséli, hogy a nagyapja és az apja még kukoricát kapáltak itt, a tiszai vízerőmű építése után elárasztott földeken.

A Hortobágyon. Az új, magas gyaloghídról teljes tömegével látszik a ringatózó nádas mögött a hegyaljai tufából rakott kétszáz éves közúti híd, a Kilenclyukú. És a füves puszta is belátható széltében-hosszában. A viharfelhő-rongyok az indigótól a szürkéskékig terjedő árnyalatokban vibrálnak; esős, napos, szeles a délután. Cafrangos az északi széle egy távoli zivatar sávos tömbjének. Meghajolok az ürességé emelkedett tágasság előtt.

A folyó partján épült csárda ma is csárda. A leaszfaltozott főútvonal ma is az ősi folyami átkelőhely kőhídján halad át. Nagy erejű rím mindkettő, a csárdáé és a hídé is; semmilyen más épület nincs itt, amelynek véglegesség-igénye meghaladná egy jurtatáborét.

Idelátszik a Mátra és a Bükk zömök tömbje és a Tokaji-hegy kúpja is.

Szaturnuszi puszta. Ki bolyong itt? Azt hihetném, hogy a XIX. század magyar költői.

Megindulok gyalog befelé a pusztába. Annyira minimalista mintázatú a pszichedeliája ennek a tájnak ezzel az éggel, mintha csak most teremtette volna őket az isten. A puszta-toposzok hatálya itt helyben: nulla.

Egy gémeskút a távolban. Olyan, akár egy leegyszerűsített keleti írásjel (a gémje hegyesen fölfelé áll).

Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.