
Lanczkor Gábor naplói
- Részletek
- Írta: Lanczkor Gábor
A pannonhalmi apátságban. Pannónián belül ez itt a legészakibb cseppje a korsó eltörése után szétfröccsent varázslatos nektárnak: Monte Sacro Pannonieae. Hat éve teljesen újragondolták a bazilika középkori terét: kiszórták a szószéket és a régi padokat, az új oltár egyetlen ónixtömbből van, ónixból készült a felolvasóállvány is, a keresztelőkút és az apszis ablakai is. Egy hét múltán is sokszor eszembe jut a nagy, kerek ónixablak, az új oltár, és Varga Mátyás testvér is.
A XIX. század költői
Mosaburg romjainál (hűlt helyén) járunk a Kis-Balaton mocsarai mellett. Meggyőzően fest az ószláv bazilika térdmagas alapfalai mellett Makovecz rotundája, a tetején kereszttel, alatta a Holddal és a Nappal; keresztény fejedelmi udvart töröltek el itt az Ázsiából beáramló sámánista magyarok, hogy aztán politikai akaratból (avagy a Szentlélek kegyelméből) maguk is megkereszteltessenek. Kár, hogy a templomféleség belső tere átgondolatlanul van berendezve (a zalai épített örökség és táj nagyméretű fotóinak szolgál fura kiállítóhelyül). A parkoló mellett bolgár, szlovén és szlovák Cirill és Metód-emlékművek állnak (ha igaz, mindkét szerzetes járt Mosaburgban). Lengyelországi eredetű családnevemre gondolok, aztán arra, hogy Pannóniában a magyar nyelv, mint egy mohó bagoly, minden helyben maradt szlávot és germánt megevett. Mint egy kiugrott augur, piszkálgatom a bagolyköpetben a csontocskákat, és szánni valónak, menthetetlennek látom az erdélyi magyarok szeparatista keményfejűségét.
Festmény egy patak csobogójáról; fröccsen a vásznon a fehér festék, mint Pollocknál.
„Az információhiány, az elhallgatás a nem ironikus mítoszépítés kényszerpályájának tűnik.” Ó, jaj.
A füredi Lóczy Lajos Gimnáziumból az igazgatónő kirúgott két tucat diákot, mert bebizonyosodott, hogy marihuánát fogyasztottak. Itt és most bevallom: annak idején én is fogyasztottam marihuánát a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium tornaterme mögött (talán enyhítő körülmény: nem tanítási időben, hanem délután).
Föl lehet-e készülni egy igazán radikális költözésre? Aligha. Az elmúlt hat évben több látogatónk nekem szegezte a kérdést, hogy ugye tudom, mennyire kivételes helyen élek a családommal. Amire mindig azt válaszoltam, azért élünk itt, mert úgy döntöttünk, hogy itt fogunk élni.
Ha a falhoz állítva megkérdeznének, van-e bármi, amit bánok az eddigi életemből, úgy válaszolnék, egyedül azt, hogy a kelleténél többet voltam egy légtérben olyan emberekkel, akikkel nem kellett volna. Ezek a kényszerű együttlétek jellemzően nem az elmúlt hat évben történtek.
Minden nap másfél-két órán át szedem és csutkázom a tüskés körtét a présház előtti nagy fa alól. Cefre lesz belőle.
***
Két gyilkos galóca ütötte át az avart az erdei ösvényen. Arasznyira állnak egymástól. Mint egy testvérpár. Letérdelek a földre, egészen közel hajolok hozzájuk. A bocskoruk közelében olyan a tönk cikkcakkos, kétárnyalatú mintázata, akár egy damaszkuszi pengéé.
Körteszedés közben Szilasi László kemény kijelentésén rágódtam, hogy Magyarországon a fejekben addig nem lesz rend, míg egyetlen magyar is van a világon, aki a szocializmus idején született. Végre érteni véltem ennek a dacos mondatnak az élét, Orbánostul is. Tűzött a nap, zümmögtek a darazsak, izzadtan tapadt a hátamra az ing.
Mint az újszülött egerek az anyjuk csöcsén, úgy csüng tizenhárom apró körte egyetlen rövid gallyon.
Csigák rágták körbe a gyilkos galócáim kalapját.
Mintha elveszítettem volna Krisztust; az egyházammal együtt Krisztust is. Hogy ez a lappangó folyamat a fenenagy orbáni kereszténydemokrácia miatt ért el bennem valamiféle végpontot, eléggé elkeserít.
Otthonos, jól belakható zug az ott a körtefa alatt.
A pannonhalmi apátságban. Pannónián belül ez itt a legészakibb cseppje a korsó eltörése után szétfröccsent varázslatos nektárnak: Monte Sacro Pannonieae. Hat éve teljesen újragondolták a bazilika középkori terét: kiszórták a szószéket és a régi padokat, az új oltár egyetlen ónixtömbből van, ónixból készült a felolvasóállvány is, a keresztelőkút és az apszis ablakai is; a vékonyra vágott, fehérsávos kő a szentély nagy körablakában olyan, akár egy bensőbb világtérkép.
Az ajándékboltban vettem egy Újszövetséget. Egy bencés testvér vadonatúj fordítása. Egy, és nem két oszlopban fut le a szöveg a bibliapapíron, a számozott szakaszok nincsenek prózaversszerűen szakaszokra bontva, a párbeszédek párbeszédként, gondolatjellel szerepelnek. Olyan az egész, mint egy kortárs regény. Az újdonság erejével hat rám.
Miután hazaérkeztünk, kaptam ajándékba a szüleimtől egy gyöngyháznyelű halas bicskát.
„Vigyázzatok: vallásosságotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól!” (Mt 6,1) Mint amikor kívülről kinyitnak egy ablaktáblát.
***
Leérett a körte.
Családos magányt; égi vihart.
Egy hét múltán is sokszor eszembe jut a nagy, kerek ónixablak, az új oltár, és Varga Mátyás testvér is. Rendkívüli feladat kamaszlányokat és kamaszfiúkat tanítani. Volt benne részem három és fél éven át; soha többet.
A halas bicska persze nem csak Krisztusra, de Szegedre, az árvízi Szegedre, a víz sebére is rámutat hegyével.
Nem mondják ki nyíltan, mint a katolikus egyház, de szándékaik irányzékát követve napnál világosabb: a túlfinomodott hipszterek szubkultúrája az örök élet reményében plántálja a hívekbe a bűntudatot (ostyájuk gluténmentes).
Lehetséges gyakorolni egy intézményes vallást. De magát a hitet? Lassan, bekezdést bekezdés alá tapogatva olvasom az Újszövetség első könyvét, és mindabból, amit Krisztus (vagyis Máté, a vámszedő, az aljaember) kimond, az egyén hite számomra inkább tűnik megbonthatatlan, monolitikus entitásnak, mint fejleszthető képességnek. (A hit, ami hegyeket mozdít meg, vajon nem maga a hegy?)
Mint egy torkát próbálgató rekedtes kiskakas, úgy nyekereg a tanítóház garázsának nyitva hagyott vaskapuja a szélben.
Motorcsónaktúra a Tisza-tavon. Halkan pöfögve halad a laposfenekű csónak a növényzettől járhatatlan kisebb-nagyobb szigetek között, beszűkült holtágon, nádlagúnákon keresztül, egy túlcsordult patak sejthető medrében. Azt mondja a túravezető, hasonlóan nézhetett ki a Tisza a maga árterével a szabályozás előtt. Azt is elmeséli, hogy a nagyapja és az apja még kukoricát kapáltak itt, a tiszai vízerőmű építése után elárasztott földeken.
A Hortobágyon. Az új, magas gyaloghídról teljes tömegével látszik a ringatózó nádas mögött a hegyaljai tufából rakott kétszáz éves közúti híd, a Kilenclyukú. És a füves puszta is belátható széltében-hosszában. A viharfelhő-rongyok az indigótól a szürkéskékig terjedő árnyalatokban vibrálnak; esős, napos, szeles a délután. Cafrangos az északi széle egy távoli zivatar sávos tömbjének. Meghajolok az ürességé emelkedett tágasság előtt.
A folyó partján épült csárda ma is csárda. A leaszfaltozott főútvonal ma is az ősi folyami átkelőhely kőhídján halad át. Nagy erejű rím mindkettő, a csárdáé és a hídé is; semmilyen más épület nincs itt, amelynek véglegesség-igénye meghaladná egy jurtatáborét.
Idelátszik a Mátra és a Bükk zömök tömbje és a Tokaji-hegy kúpja is.
Szaturnuszi puszta. Ki bolyong itt? Azt hihetném, hogy a XIX. század magyar költői.
Megindulok gyalog befelé a pusztába. Annyira minimalista mintázatú a pszichedeliája ennek a tájnak ezzel az éggel, mintha csak most teremtette volna őket az isten. A puszta-toposzok hatálya itt helyben: nulla.
Egy gémeskút a távolban. Olyan, akár egy leegyszerűsített keleti írásjel (a gémje hegyesen fölfelé áll).
Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.