Marno János versei
- Részletek
Marno János 1949-ben született Budapesten. Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista. Legutóbbi kötete 2015-ben jelent meg, Hideghullám címmel, a Magvető Kiadó gondozásában.
Az ellenérzés veszte
Ellenérzésemet leküzdve szálltam fel
végül mégiscsak a kedvenc villamosomra,
s hátamat nyomban nekivetve elöl
a vezetőfülke falának, hogy még a
vihogó kamaszlányok közelléte se bénítsa
meg gyúlékony elmémet, melyet egy
agyagos gödörben fognak hamarosan
kioltani vagy magukévá tenni a férgek.
Orromban érzem is éppen a földgáz szagát,
indulóban vidékre, az öregekhez, mert száz
éve nem láttam őket, nem jártak nagyon
az eszemben sem, ellenben Ralph emlékezett
meg róluk egy ma küldött levelében,
melyben arról is ír, hogy nemrég vesztette el
a feleségét. Ralphra magára nem emlékszem,
ahogyan ő sem énrám, ő valahol közép-
Amerikában élhet egy kertes házban, mert arról is
említést tesz, hogy párja halálát követően
talált valamit az udvarukban, amiről
egyelőre hadd hallgasson még rejtelmesen.
Íme, gondoltam erre tétován, az eset, amikor
mégiscsak mintha lángja csóválná a gyufát,
amint az ember a sötétben hirtelen arra riad,
hogy nem tudja, hol van. S csupán úgy érzi, mintha
mögötte valaki ülne egy vezetőfülkében,
aki bele-belebóbiskolva is sejti azért még,
hogy merre haladnak. A visszaalvó pedig
megérzi végre, hogy a lányoknak hal- és nem
hónaljszaguk van, ami nem csupán émelygést,
de valami felkavaróan ódon otthonosság
érzetet is kelt a zárdafolyosón ácsorgó
vidéki szerzetben, akire lassan rásül
a pepitapettyes télikabát, és kiégőben
a szeme körül a lila karikák.
Ha gyufaszál lobban
David Lynchnek
Uram,
a te házad egyetlen lángemlék!
November
November a halálom, sehol egy
fogantyú a homályban, ujjaim
dermedten meredeznek szanaszét,
mikor fújnám ki a herpesztől sajgó
orromat, és a papírzsebkendő
nyomban elmállik. Rendőrt sem látok
az utcákon, középületek előtt,
ivók környékén, vagy nem ismerem már
fel őket a rossz szememmel, mellyel
olvasni is csak a sírok közt tudok,
ha egyáltalán. Húgom a nővérem
lábánál nyugszik egy urnában, ha most
a hasamra ütök, s nem a fejénél,
ami megfordítva képtelenségnek
hatna, hiszen a húgom porrá égett,
s annak tulajdonítani jelentőséget,
hogy hol van a fej a porhoz képest
és merre a láb, már majdnem nevetséges
volna. Őrült régen jártam erre,
serdülőben, biciklivel, tüdőm a port
még bírta, tekertem felhőjében pont
úgy, mint a sárban, a sportpályától
kanyarodtam le, egy szűk ösvényen
keresztül, a Temető utcába;
az öreg Sarkadihoz, a suszterhez
mentem, téli bakancsomat vittem
hozzá, talpalja meg újra. Tavaly már
megtette, egy forintot fogadott el
fizetségül érte. És most a fejét
csóválta: minek, ha egyszer kinőttem.
Téliromkert
Ó, üres tekintetű lelkekkel
zsúfolt üveges telkek, mi teremhet
vajon még meg bennetek a téli
égiháború után, melyet teljes
lehűlés, majd sarki fagy követett,
a hordóban a káposzta áttetsző,
rozetta mintájú jégsaláta lett,
jégcsákánnyal sem igen tálallható.
Érbetegség, mely gyógyíthatatlan.
Ám van még idő beletörődni
éppen, helyrebiggyeszteni a félre-
fittyedt ajkat, leereszteni a két
- előbőrnek tetsző – szemhéjat, mert
a szerelem alszik csak, nem a lélek.
Fagy
Thomas Bernhard emlékének
Nincs házam, ahonnét kidughatnám
a fejem, majd a lábamat is, tiszta
hó a járda, vagy alatta már jég
lapul, lesben állva lépéseimre.
Nemrégiben le kellett horgonyoznom
az úttesten átkelve kevéssel
a Kínai után, s áldását kérnem
magamban némán egy Mindenhatónak
a halálomra, ha úgy adódnék,
hogy többé nem nyílik járata bennem
a levegőnek se ki, se be. Nem
nehezteltem közben senkire, nem
jutott eszembe senki, ki cserben
hagyhatna ott vagy segíthetne.
Társasház
Hajnalban, ahelyett, hogy végeznék
magammal, kimegyek a konyhába
harapni valamit, teát főzni,
s ismét harapni hozzá még valamit.
Korrektebb húzás talán az volna,
hogyha saját fogammal tépném szét
valamelyik verőeremet, meg
nem mondaná senki, hogy a dühtől
vagy az eszeveszett fájdalomtól
őrjöngenék, bezárkózva fürdő-
szobánkba, egy örökké üvöltő
rádió mellett. Ilyenkor hajnalban
persze mégsem bőgethetem a rohadt
készüléket, higgyék csak, hogy emésztek.
