Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Gyetvai Balázs: Lerakódás

Fotó: A szerző archívuma

a zuhany alatt / átfolyik lassan a jelenbe

Bővebben ...
Költészet

Ormay Lili Zsófia: Hegyek

Fotó: Pauline Villain

borostádon naplemente / szád sarkában fűvel benőtt út

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Endrey-Nagy Ágoston: Magyarázat

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Raphael Dagold versei (f. Murányi Zita)

https://www.raphaeldagold.com/

Amikor a fekete kis kecske vére lefolyik / a vágóhíd padlóján a parasztház mögött

Bővebben ...
Próza

Varga László Edgár: Iepuraș Béla

Fotó: Szentes Zágon

Csak az általános idő múlásával vált lassan nyilvánvalóvá, hogy az ő, a Iepuraș Béla ideje nem múlik többé. Nem gyűltek például tovább a szeme sarkában a szarkalábak. Ha hetekig nem mosta meg, akkor sem zsírosodott a haja, sőt nem is nőtt. Nem nőtt a körme sem, de ami igazán meglepte: nem nőttek többé a metszőfogai.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Kiss Lóránt: Hasítás

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű II.

Fotó: Giovanni Previdi

A Corso Italián hömpölygött a tömeg. A bárok neonfényei és a lampionok, a folyamatos, nagyhangú lárma, a fagyi-, ostya- és pizzaillat ébren tartotta a várost. Az izzadt turisták egymásra torlódtak, mindenki a Bovio térre igyekezett, hogy le ne maradjon a tűzijátékról. A türelmetlen sokaság elbágyasztott, elringatott. Hagytam magam sodorni.

Bővebben ...
Műfordítás

Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű I.

Fotó: Giovanni Previdi

Folyamatosan beszéltünk, mégsem mondtunk semmit: csak a test számított, a magnetikus vonzású. Csiklandozásokból, ingerlésekből állt a nyelvünk, térdek és könyökök összekoccanásából. A kabócák ciripelése az ágak alkotta boltívből fülsértő volt, de csak növelte az érzést: itt akarunk maradni, ahol olyan erősen dübörög az élet, hogy az már súrolja a halhatatlanságot.

Bővebben ...
Próza

Tóth Vivien: Elefántsimogató (regényrészlet)

Fotó: Szokodi Bea

A többiekkel gyógyszerosztásnál koccintunk az újévre egy pohár vízzel. Még utoljára kinézek az utcára, ahonnan egyre több dudaszó szűrődik be.

Bővebben ...
Költészet

Vida Kamilla versei

Fotós: Sivák Zsófia

mindegy: a sznobokat az első könyvemben már úgyis elijesztettem!

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Ferencz Mónika: Hiszti

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 

Fenyvesi Orsolya versei

mint dióhéj, amit kibeleztek, / csónakot formált a tőlünk idegen, / minket megőrző anyag / - tárgyaink és otthonunk – // és elhajóztunk messze, / kieveztünk az ablakon

Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Költő, műfordító. Első kötete 2013-ban jelent meg Tükrök állatai címmel a JAK és a PRAE.HU gondozásában. Új kötete megjelenés előtt áll.

 

A vihar

 

Fehérre fehéren a fehér

- nem tudtam felébredni.

 

Amikor szemem mégis résnyire nyílt,

láttam, tudtam, mert otthonom volt

ez a szoba, hogy évszázadok óta szakad a hó,

és évszázadok szakadnak a hóval,

dúl a vihar. Visszaaludtam.

 

Látogatóim érkeztek, időről időre,

szemem nyitottam, visszacsuktam.

Aztán egy hosszabb ébredés:

a folyosón a ház keleti oldalára,

a fürdőszobába botorkáltam.

Tágra nyílt szemmel, az ablakban állva

láttam a kertet, és láttam, hogy nyár van.

Hallottam is, mert tombolt és rikácsolt,

pedig én voltam bezárva.

 

A családom, mint akiket fény és árnyék

összegereblyézett, a fűben heverve

ünnepeltek, mintha mindörökre ébren.

Csak én hiányoztam, a búcsúzni képtelen.

Visszamentem szobámba, aminek ablakán át

tombolt a csendes hóvihar, de lámpát

gyújtottam.

 

Nem tudom, újra elaludtam-e, mert ekkor

felébredtem. A szobám ablakához léptem,

majd ki az erkélyre, hogy jobban lássam

a meteoritot, ami úgy érkezett

az alattam elterülő völgybe,

hogy nem bántotta se a Föld kérgét,

se a házakat, hanem

finoman közéjük helyezkedett.

 

Ébredés

 

Ahogy puhán lélegeztél,

- életed tágult egyre,

mellkasod ringatott –

olyan torzulások emlékévé vált a tér,

amit a minket megtartó szoba

 

letagadott, olyan csalódások

- görbék, ingerült, ernyedő falak –

idejévé, amit a minket ölelő tér

elfelejtett, így történt

 

hogy a te álmodó lélegzetedben,

mint dióhéj, amit kibeleztek,

csónakot formált a tőlünk idegen,

minket megőrző anyag

- tárgyaink és otthonunk –

 

és elhajóztunk messze,

kieveztünk az ablakon.

 

 

Sétálni indultál

 

A természetnek is csak hírei vannak,

és nem lakozik tűz a testben, csak a hiányos

színekben – odakint.

Idegbetegen kapkodnak a lángok

egyik fűszálról a másikra,

egymást csapkodják, nem téged: nem látod.

Színeket látsz, nem formákat

-  nincsenek vagy túl sokan vannak -

így nem ég el semmi, csak valami hőség

mondatja veled, hogy megfulladsz.

A dombok felkorbácsolják az eget.

Ráüvöltesz a rovarokra, a rengetegre,

ha közelíteni merészelnek.

Mert hiszed, hogy sűrű bozótokon vágsz át,

pedig a forróságon nem jut át a messzeség.

Nem hullik idő a lábad elé.

Nem hiszel többé a vándorlásban,

úgy sejted, ha voltak is őseid,

nem moccantak egy tapodtat sem.

Meggyűlölöd a történelmet és a könyveket.

Ujjbegyeid közé csippentve

viszed a vizet.

Ha már fogy a levegőd és túl szaporán ver a szíved,

legyen majd, aki téged elvisel.

 

 

Ők vártak

 

Föld volt bennük, és ők

vártak. Vártak,

hogy majd a Nap, hogy majd a másik,

hogy majd önmaguk

horizontként záró kerítései, és

az így vendégül fogadott állatok

és az összes égitestek

megtermékenyítik ezt a földet,

és csak vártak, és nem várt

senki más.

 

Vártak nappal, vártak éjjel,

várták, hogy ha valami szárba szökkenne,

lenne-e annak helye a világban?

 

Terméseket tartok a tenyeremben,

gondolkozom, hogyan

fessem őket ezüstre, pirosra, aranyra

- díszévé váljanak

valaminek, ami aztán az enyém.