Szilágyi Máté versei

Részletek

Írta: Szilágyi Máté

Olyan, akár egy anyaméh, de / csak férfiakat képes kihordani. / Ő magához húz minket az égboltra, / mi csókot nyomunk jéghideg arcára, / magunkba szívjuk temetőszagát, s ő / fehér igáslovak patáinak kopogását / suttogja fülünkbe.

Éjkerengőr

Nem túl távoli? Nem túl
kénes? Fosszilis? Nem túl
szűk, zárt, fekete? Nem túl
üres, koponyaüres, s az egó,
mint kialudt máglya, s a láb-
nyomott tűz, észak felől, mint
levedlett éjgönc, s egy halott
ország halott tája ‒ Közelít.
Nem öregszik. Csak tágul.
Kong az ürességtől. Kietlen.
Harácsolt csontárgyümölcs,
kisemmizett és megalázott.
Kering körülöttünk, s zúg,
mint döglégy a tetem körül.


Ország

A füst menekül. Azt hiszem,
a láng kergeti.

Bevallom: én semmire sem vagyok jó.
Hamu vagyok:

amorf tükör parázsló feleim szemében.
Földünk romjain táncolunk.

Mind ugyanabból az égve hagyott
gyertyából születtünk.


Spárta

Olyan, akár egy anyaméh, de
csak férfiakat képes kihordani.
Ő magához húz minket az égboltra,
mi csókot nyomunk jéghideg arcára,
magunkba szívjuk temetőszagát, s ő
fehér igáslovak patáinak kopogását
suttogja fülünkbe. Tudjuk mi: ez az
út a kárhozatba vezet. Összegyűjt
minket, és végül a Nap felé hajít,
nem pihenhetünk ölelésében.


Szilágyi Máté (Eger, 1996). Jelenleg Budapesten él, dolgozik, ír.