Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Norman Manea elbeszélése II.

Vallasek Júlia fordításában
De a hangok régóta elhaltak. Talán már csak saját lélegzetüket hallgatták... Aztán lassan megfordult a fotellel. Hallgatott, várt. Végül megnyomta a lámpa kapcsológombját. Mindketten kábán dörzsölték a szemüket. Annyi sötétség után, vakító fény. – Igen, későre jár. Már rájöttél, nem akartam semmit megtudni tőled. A nő megint az íróasztal fölötti órára pillantott. De a fénytől elvakulva semmit nem tudott kivenni. Minden egyformán fehérnek tűnt.

 

(Natan Dvir felvétele)

 

A kihallgatás

 

 

A törékeny férfi nehezen, kínlódva nyerte vissza lélegzetét. Közben azonban mondhatni elvesztette az érdeklődését, talán az erejét is ahhoz, hogy végigjátssza a szerepeket. A partitúra elviselhetetlenné vált, mintha már nem izgatta volna. Mintha elunta volna, hogy az intelligencia bonyolult álarcait viselje. Mintha minden összeomlott volna, ahogy a szkeptikusok mondják, hiábavalóvá és nevetségessé vált volna. Talán lusta volt… már nem számított semmi, semmi nem lehetett mélyebb, vonzóbb, biztosabb és bölcsebb, mint a lustaság – mintha ezt mondta volna. Már nem látta értelmét annak, hogy fáradozzon. De hirtelen összerezzent.

 

A nő még mindig mosolygott. Mosolyából azonban lassan eltűnt az együttérzés, még a szimpátia is, amely a szerencsétlen iránt egy pillanatra hatalmába kerítette. Maradt az undor és a megvetés. A mosoly megfagyott, grimasz lett. Úgy tűnt, a fogoly elaludt, elszenderült. Vagy elájult, meghalt ezzel a rettenetes vigyorral az arcán… a férfi pedig dühösen csapott a fém kupakkal az asztal kristálylapjára.

 

Őrült fény villant élesen tekintetében. A mozdulat úgy csapott le, olyan gyorsan, zabolátlanul, mint a guillotine.

 

Azonnal megbánta… rögtön megpróbálta valahogy megzavarni a mozdulatot. Mintha csak az italosüveg után nyúlt volna. Ezúttal látványosan, anélkül, hogy rejtőzne, vastag, kicsi ajkaihoz emelte, mélyen feléhajolt, és csaknem a negyedét kiitta. Azután felfrissülten, de rosszkedvűen visszaült a karosszékbe.

 

– Én is utálom az unalmat, asszonyság. Azt hiszem, látszik rajtam. Utálom, ami unalmas, remélem, látszik. Mint a munkát, a szorgalmat, a kitartást. Még a logikát is. Néha az igazságot is. Gyakran. Gyakran. Ez vagyok, egy…

 

Az első szavakat még megnyomta, majd gyengült a hangja. Visszanyerte nyugalmát, távolságtartását, jelezni akarta ezt.

 

– Igen, nem éri meg elmondanom mindent, amit Sia Strihanról tudok. Vagy Dinu Barbosáról, Tina Mărgăritról, Mateescu mérnökről. Kahane-ről, akit Agahane-nak neveznek, vagy Patraulea Költőről. Arról az okos munkásról, Victor Văduváról sem. Még a legértékesebb figuráról, sem, akit maga annyira csodál. Nem csak a csodálat, tudom, tudom, mindent tudok a, hogy is mondják, „szeretett férfiról”, igen, róla. Nem éri meg azzal untatnom magát, amit mindegyikről, együtt és külön-külön tudok, nem éri meg, beismerem. Azt kellene inkább elmondanom, mit tudok magamról. Hogy meggyőződjön, korrekt ember vagyok. Adatokat kínálok magamról, ezek legalább olyan fontosak, mint amit Sia Strihanról megtudtam. Hogy tiszteljen engem? Úgy tűnt, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Számomra ez a tisztelet egyetlen formája. Meggyőződhetne, hogy magamról is sokat tudok. Holott, én egy… ezt akartam az imént elmondani… én egy dilettáns vagyok. Javíthatatlan dilettáns, az vagyok.

 

Meggörnyedt vállal ült az íróasztal mögött, az üveg felé hajolva. Halkan beszélt, fejét behúzta a vállai közé, már nem nézett a hallgatóságára.

 

– Eltűrik nekem. A gondatlanságot, a lustaságot, a szeszélyt, a gyengéimet, a fantáziámat. Tolerálják. Végül beletörődtek, hogy afféle szükséges rossz vagyok. Mert hasznos vagyok nekik, szükséges. Erről meggyőződtek. Még ha nem is értik a tetteimet, csapásaimat, következtetéseimet. Még ha közben le is néznek… Örülnének nagyon, ha engem is bevarrhatnának egy cellába. Ha bosszút állhatnának a maga által már ismert módszerekkel, mindazért, amit képtelenek felfogni. Sőt, legszívesebben koporsóba tennének. Hónapokig nem hívnak. Békén hagynak, menjek az ördögbe. Amikor végre visszahívnak, már nem alkudoznak. Elfogadják a feltételeimet, vagyis az összeget és azt, hogy szabad mozgást akarok. Nem határozzák meg a programomat, nem erőltetik rám a maguk kicsinyes pontosságát, az összes ostobaságot, amit tisztelnek. Elfogadják, anélkül, hogy valaha is értenék, voltaképpen miről van szó. Úgy hallgatják ömlengéseimet, mint a birkák… Tudja, időnként beszédessé válok. Megpróbálom elmagyarázni nekik, miért lehet arra számítani, hogy ciklikusan előkerülnek különleges ügyek. Kivételek! Az élet kinövései, az élethez szükséges dolgok. Ezekkel szemben hatástalan a gyűlöletük, a fegyelmezett ostobaságuk. Vannak világok, vannak olyan fajok, amelyek nem vesznek tudomást egymásról, nem érthetik meg egymást. Először is tudniuk kellene, mi az az élet, miről beszélek. Szükségük van a fantáziámra, a temperamentumomra, a betegségemre, az érzékeimre. Végül rájöttek, hogy magam is különleges eset vagyok. Akárcsak Sia Strehan. Mi ketten… persze talán kevésbé, mint az az elvtárs, akire gondol, aki hiányzik magának. Mert ő aztán tényleg különleges eset, nagyon különleges, ismerjük el… Néha persze megoldom a dolgokat. Méghozzá elég jól, elég jól, ezt elismerem. Másként nem lennék most itt. Ezért tartanak, ezért tartanak el. Varázsló szerzet, az vagyok! Undorító, beteg, gyáva, feledékeny, lökött. De megcsinálja, amit kell! A jelentések optimistán záródnak, kötelező optimizmussal, szolgálatos optimizmussal, nevezzük így, az efféle ember által ember számára kitalált szolgáltatásban, amely csak a számunkra kimért időt fogyasztja, mint minden más foglalatosság és illúzió. Tehát az ügy, amin már három hónapja vagy három éve fő a fejük, megoldódik, vagy megoldásra kerül, az optimisták pedig megint megszeretik aljas mesterségüket… De nem mindig járok sikerrel. Vannak vesztes partik is. Vagy amit nem nyerek meg. Vagy egyszerűen beüt a fáradság, a lustaságom, figyelmetlenségem, vagy akár, igen, nagylelkűség vagy undor, néha egyik is, másik is, összekapcsolódnak, hiszen ember vagyok. Ember vagyok, ahogy maga is sejti, voltam én is legyőzött, nem is lehet másként. Gyakran magamat győztem le. A szűk elme képtelen felfogni, mennyire természetes a kudarc, mennyi élvezet rejlik akár a kudarcban is, mint mindenben, ami emberi, mennyi melankólia… Mennyi kudarc rejlik még a pillanatnyilag alkalmasnak, hatékonynak bizonyuló megoldásokban is. És akkor próbáld meg elmagyarázni nekik, hogy voltaképpen csak kudarc létezik! Csak egyesek kevésbé látványosak, mint mások. Ha álcázzák őket, sikernek tűnnek. Amikor nem oldom meg a gondjaikat, elfelejtik, mennyi mindent tettem addig. Persze nagyhirtelen a saját tehetetlenségükről is megfeledkeznek. Ismét egyedül maradnak nehézkes és kretén érveikkel. Üvöltenek, hogy aki olyan kétbalkezes, gonosz, mint én, nem csoda, hogy képtelen helytállni ilyen nehéz helyzetekben. Végre alkalmat találnak arra, hogy sértegessenek. Arcomba köpik a gyűlöletüket, a hiúságból, ostobaságból, bosszúvágyból kikristályosodott gyűlöletet. Megint megkínoznak gyengeelméjű hitetlenségükkel. Nem könnyű. Főleg az olyan embernek, mint én. Remélem, érti … a bizalmatlanság nekem mindennapi kenyerem. Száraz, hatalmas krétatömb, hatalmas jégdarab, nagy zajjal omlik a fejemre, hogy összetörjön. Néha a kőkenyeret ecetbe, borba áztatják. Szédülten szívom a mérgezett szivacsból, napokon, éjszakákon, heteken át. Önmagammal szembeni bizalmatlanság… Már csak ez hiányzik a sok más bizalmatlanság mellé! Ez megöl, képtelen vagyok ítélkezni. Megvakulok, megsüketülök, megbénulok, elvesztem. Akkor visszajutok a nyomorult, melankolikus, piszkos állapotomba. Hónapokig nem vagyok jó semmire. Pont ezek a gazemberek, akiknek meg kellene némulniuk, meg kellene bénulniuk a puszta megjelenésemre! Végül visszahívnak. Jó későn, de visszahívnak a nyomorultak. Amikor megjelenik valami, ami túl különös, és amivel mindegyre hiába próbálkoztak. A bolond! − jut eszükbe. A bolond hátha megtalálja a kulcsot ehhez a kérdéshez, ebben reménykednek szegénykék… Nem is tudom, honnan kezdjem. Hosszan tétovázom, hogy belevágjak-e. Nem bízom magamban, nincs meg a biztonság. Önbizalom nélkül, még ha csak ideiglenes, illuzórikus is, nem megy semmi. Érzem, hogy ezek ott vannak a közelben, a hirtelen elcsendesedett vadállatok, de a hátamon lovagolnak, megfojtanak. Lesik a mozdulataimat, a gondolataimat. Addig, amíg valami nem segít. Az ital, egy nő, egy könyv, egy vakáció. Akár még egy vers is, ne nevessen. Néha a zene is… visszakerülök egy kellemes életteli állapotba. Izgatott leszek, felvillanyozott. Már csak a célt látom. Az adatokat, hipotéziseket, megoldást.

 

Besötétedett, de nem gyújtotta fel a lámpát. Még nem volt teljesen sötét, vagy talán mégis. A nő ugyan nem láthatta őt, de érezte, hogy feláll az íróasztal háta mögött.

 

– Egy okos főnök csodákat tehetne velem! Egy olyan, aki fel tudja használni a hibáimat! Pont ezeket? A lustaságot, a gondatlanságot, a szétszórtságot. Mennyi helyet kap a fantázia ezek között! Mozoghatsz, anélkül, hogy valaki előre láthatná és megakadályozhatná a lépéseidet. De hol talál az ember ezek közt a cselédek között egy felsőbbrendű fejet? Évekbe telt, amíg elismerték legalább szükséghelyzetben a kvalitásaimat, és megtanulták hasznosítani azokat. Amíg engedékenyekké váltak, megfelelő körülményeket biztosítottak számomra. Stimuláló környezetet! Szeszélyek… Vagyis a szükséges védelme ezeknek az értékes tulajdonságoknak. Talán nincs sok, de különlegesek, különleges bánásmódra van tehát szükségük. Száz évbe is beletelne felfogniuk, hogy az én tudásom hatalmas játékteret nyit meg!

 

Idegesen forgatta egymáson két tenyerét. Aztán jobb kezének mutatóujját a bal kezének mutatóujja körül.

 

– Persze, dilettáns! Nem mesterember, még csak nem is hivatalnok. Dilettáns, aki nem ismeri a kötelességet, a főnököket, az órarendet, a módszeres kényszermunkát. Aki ritkán dolgozik, de élvezettel. Pénzért, gyönyörért. Csak amikor vonzó az ajánlat. Amikor esély van egy rejtélyre, egy kihívásra. Amikor, legalábbis reményeim szerint, megmaradnak érintetlenül az intuíciók, a játék öröme. A felfedezés vágya, hogy megnöveljük a véletlen adta esélyeket. Látja, …engem nem érdekel, amit maga be tudna vallani. Mindent tudok rólad, rólatok. Ha akarod, felkínálhatok viszont néhány váratlan adatot bármelyikőtökről. Magamról is. Hogy jobban megismerje, mind a bajtársait, mind az ellenfelét. Praktikus, el kell ismernem, ellenfelek vagyunk. Ez van most… de, de… elméletileg, ha a legsötétebb mélységében vizsgálnánk meg, azt hiszem, a helyzet bonyolultabb. Tudván, amit tudok, jogom van azt mondani, hogy a valós, de relatív bűncselekményekkel együtt, amelyeket elkövetett, csak akkora jelentősége van, amekkorát én tulajdonítok magának… Az eszmék könnyen felvillanyozzák az elmét. Különösen a fiatal elmét. A hatalom megszerzése izgalmas! Azután válik nehézzé… Hatalommal a kézben minden bonyolulttá válik. Én minden tábort megjártam, ne feledje el, ismerem a mechanizmust.

 

A fogoly várt, próbálta eldönteni, hogy kihallgatója a tegezés mellett döntött, vagy csak valami elszólás volt, amit észre sem vett.

 

– Nem te vagy a legizgalmasabb ügy, biztos észrevetted. Mégis, összefüggésében valamelyest fontos vagy számomra. És azért vagy fontos, mert én annak tartalak. Mert én megtaláltam ezt az összefüggést. A maga barátja, igen, ő foglalkoztat, valóban. Ismerjük el, ő megérdemli a kiemelt figyelmet… Vajon mit gondolnak a maga elvtársai arról, hogy pont aznap késett, amikor őket letartóztatták? Talán nem tudja… gondoskodtunk arról, hogy ne tudják, hogy magát is letartóztattuk. Ami a továbbiakat illeti, még nem tudom. Talán kérem, hogy rövidesen bocsássák szabadon magát. Ez megerősítené a gyanút, nem igaz? Az az ember, akit mindketten annyira csodálunk, vajon megvédené magát a többiek bizalmatlanságával szemben? Hát a sajátjával szemben? Megértem. Én aztán meg. Afféle, jellemzően intellektuális kegyetlenség. Erő és tehetetlenség. Tehetetlenség, amelyet egy nagyobb erő kompenzál. Nagy erő, amely ugyanakkor nagy gyengeség is. Plusz varázs, nemdebár? Sebezhető… ezzel lehet csapdába csalni. Noha, ahogy mondtam, megértem, én megértem. A legveszélyesebbek az értelmiségi ember túlzásai, aki úgy döntött, hogy legyőzi a gyengeségeit és a bizonytalanságait, hogy tündökölni fog a lojalitásban. Biztosítalak, régóta figyelem. Megvan tíz éve. Már jól ismerem. Állandó fenyegetésben, nem csak általunk vagy mások által, elsősorban maga veszélyezteti önmagát. Hagyjuk, hadd harcoljon önmagával… Elég az, szerintem. De nem értenek meg, nem engedélyezik a terveimet, ezek a szamarak mellőzik az éleslátásomat.

 

A bácsi felhevülten lihegett. Időnként rátört az ilyen izgatott állapot… A fogoly várt, megrémítette a gondolat, hogy közeledik hozzá. A szoba hirtelen megtelt a kiáltásaival.

 

– Nem, ez nem őrültség és nem tréfa! Nem kell ilyen lenézően mosolyognod. Talán fizet valaki ezért a kettős játékért, a kettős, hármas, sokszoros szerepjátszásomért, honnan tudod? Ki adott jogot arra, hogy megvessél?

 

Miközben ordított, váratlanul meggyújtotta az asztali lámpát, hogy gyanúját ellenőrizze. Felállt, reszketett, kis ökleivel csapkodta az asztal kristálylapját. Elvörösödött, remegett a válla. Kitágult szemmel dühösen meredt a nőre. Idegesen csapkodott. Görcsbe rándult teste rettenetesen vonaglott. Tüsszögött… igen, megint tüsszögni kezdett, a nyuszi… szünet nélkül, hosszan. Egész lényének izgatottsága és gyengesége mintha hirtelen minden szervét érzékennyé tette volna, sérülten remegtek. A prüszkölés élvezete! Mintha kitisztítaná és felfrissítené nemcsak az orr nyálkahártyáját, de a lelkét, a bűnös lelkecskéjét is. Megtisztultan nyögött fel. Megfiatalodva, kiüresedve. Erőtlenül nem tudott már megnyugodni. Később összetörten dőlt az íróasztalra. Tenyere remegve, tapogatózva csúszott végig az üveglapon. A lámpa kapcsológombját kereste. Eltűnt a fény.

 

Hosszú szünet után a hangja szégyenlősen, megszállottan tért vissza a sötétben.

 

− Az én játékom veszélyesebb, mint hinnéd, kislány. Sokkal kegyetlenebb, mint sejtenéd… ez az ész játéka. Számítás és fantázia. Mozgékony elme, finom, gyöngéd áramkörökkel. Igaz, hiányzik a karakter… A vad kegyetlenség azonban, tudd meg…. egy ellenfél, aki megbecsül. Majd megérted, később majd ezt is megérted.

 

A szoba süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre merült az egyre tömörebb sötétségbe. Már nem lehetett kivenni semmit, semmit… csak a szavak kanyargós irányát, az italtól reszelős, rekedt, néha üveges, csaknem nedves hangot, amely kitört a prüsszögések közül, betöltötte a levegőt, majd hirtelen megszakadt, kipukkadt, mint egy vékony léggömb, ha zsilettpenge éri.

 

… Talán nem kellett volna meghallgatnia. Az előkészületek, ezek az utolsó napok megszelídítették. A reggeli, majd az ebéd, aztán a meglepetés a találkozás kezdetén, ami sehogy nem akar véget érni… a bizonytalanság mint alapkövetelmény, ami nélkül ez a veszélyes pojáca képtelen gondolkodni, lélegezni, törékeny, zavarba ejtő mechanizmus, amely bizonyára csak a végén válik hatékonnyá, talán különféle bizarr elemek összjátékaként… Az állandó ingajárat, szédülés, mintha önjáró lenne, ürességek, zuhanás, aztán kétségbeesett magához térés… Ó, igen, mindez elfárasztotta, kimerítette. Sikerült fokozatosan átadnia neki az állandó feszültséget, felfogta a változásokat… bármire számíthatott és már nem érdekelte, nem, már nincs ereje, nincs, már nincs.

 

Lassan lecsúszott a fotelben, álomba merült, mintha hallotta volna valamikor a kislány szót. Elveszett, feladta, aludni akart, belealudt a rémületbe, megint beleveszett, elaludt, ő pedig leste, figyelte éberen, mint egy nagy, ronda nyúl.

 

Ökölbe szorította a kezét, nehogy elaludjon. Mégis, könnyedén újra visszacsúszott a puha fotelbe. A test elernyedt, szétfolyt. Nem volna szabad feladnia, nem szabad, feszítette meg a lábait. Már nem hallotta, már régóta nem hallotta, talán már nem is beszélt, talán már nincs is itt, talán. Nem, nem hallgatja tovább.

 

Nehézkesen emelte fel a kezét. Lassan, hogy a levegő se moccanjon, ne érződjön. Az átkozott, szegény, már elégszer bizonyította itt, hogy élesek az érzékei. Még akkor is észrevett minden moccanást, amikor úgy tűnt, nincs is itt, beleveszett a sötétségbe. A fotel karfájára hajolt. Sikerült tenyerét rászorítania a fülére. De nem akart elaludni. Ébren kell maradnia, muszáj, figyelnie kell.

 

Őexcellenciája ragaszkodott ahhoz, hogy gyengébbnek, ugyanakkor démonibbnak tűnjön, mint amilyen. A valódi rosszullét pillanatait jól elrejtette a szándékos vagy ügyesen szimulált rosszullétek közé, képtelenség volt megkülönböztetni őket. Aki képes lett volna erre, és ezzel arra, hogy megelőzze a zavart, minden bizonnyal esélyt kapott volna arra, hogy megsemmisítse őt.

 

Azt azonban meg kell állapítania, hogy sikerült elérnie azt, hogy már nem bízik sem a férfi megjegyzéseiben és ítéleteiben, sem a sajátjaiban, hogy gyanúsnak találja ezt a végtelen monológot, ugyanakkor mégis tulajdonít neki valamilyen titkos és ismeretlen irányt, amely felé észrevétlen halad, és ami lehetővé tette, hogy gyakran a pillanatnyi ihlet hatására, a kiválasztott útvonaltól eltérve a legváratlanabb mozdulatokkal éljen.

 

Érdemes elgondolkodnia például azon, miért célzott Mateescu mérnökre, és nem a Mateescu fivérekre, a mérnökökre? Az ifjú Patraulea nem tűnt szoknyabolondnak. És végképp eszébe se jutott volna ezzel kapcsolatban a paraszti származásáról való eszmefuttatás. Művészi érdeklődés, na igen, esetleg az… De törékeny egészség? Erről nem tudott semmit, nem látta az összefüggést. Ámbár, ha visszaemlékezik, mind lehetségesnek, valószerűnek tűntek.

 

Már nem beszélt? Elnémult, elbóbiskolt, ahogy ő, elfáradt volna ő is szegényke, a szörnyeteg? Hallgatott, már rég nem hallotta. De nem is érzékelte más módon a jelenlétét. Igyekezett elterelni a gondolatait, mégis minden pillanatban arra számított, azt leste, hogy moccan a levegő valahol a közelben, hogy remegnek meg a férfi puha, vékony karjai, mint a denevér a szoba falai között, hogy közeledik, hogy felrázza, bosszút álljon azért, amiért nem hallgatta meg, levetkőztesse, össze-vissza verje, hogy meg… igen, dühében mindenre kész lett volna. Valós vagy megjátszott apátiája és félénksége mögött néhányszor felvillant a bizarr egyveleg, vágy, gyűlölet és élvezet, de még teljesen kordában tartva, ahogy őt célozza, röviden, mintegy fénysugár láthatatlan vonalán haladva megérinti őt. Ijedten rezzent fel, mint akit megütöttek.

 

Felhúzta a vállát, felemelte a fejét, kezét levette a fotelről. Hegyezte a fülét. Halk, egyenletes légzés, a simogatott nyuszié. Tehát elaludt a nyuszi. Vicces cinkosságot teremt ez a találkozás!

 

– Nem, nem alszom. Hagytalak pihenni egy kicsit. Fáradt vagy, megértem – suttogta az árnyék.

 

De ugyanebben a pillanatban mindketten ijedten összerezzentek, a nő keze nekicsapódott a fotel karfájának. Megszólalt a telefon? A férfi sem számított erre. Mi a fenét találhatott még ki?

 

Harsogott, mint a végítélet harsonája, a sötétben nem találta a kagylót. Végül felvette.

 

– Igen. Te? Mi ütött beléd? Még nem. Nem, még egy kicsi. Légy nyugodt, nem csináltam vele semmit. Paróka? Haha! Nem, esküszöm.

 

Nevetni próbált, ijedtnek, megbántottnak, tűnt, mint aki kényelmetlenül érzi magát. De közben dühösnek és elégedettnek.

 

– Valamelyest. Nincs miért. Ezért nem. Igen, csak hogy megmelegedjem, nem árt az. Ne félj. Nem, ne hívj többet. Parancs. Kérlek, hagyjál, nem… kérlek.

 

Suttogva kérte, szégyenkezve suttogott a telefonkagylóba. Bűnös gyerekként izgett-mozgott a széken, aki felett a nő uralkodik, de ugyanakkor fél is tőle. A hang a telefonkagylóban nem erősödött fel. Vágyakozás és álnok kérelem a vonal mindkét oldalán.

 

Talán nem is tette vissza a kagylót. Nem hallatszott semmi. De a hangok régóta elhaltak. Talán már csak saját lélegzetüket hallgatták... Aztán lassan megfordult a fotellel. Hallgatott, várt.

 

Végül megnyomta a lámpa kapcsológombját. Mindketten kábán dörzsölték a szemüket. Annyi sötétség után, vakító fény.

 

– Igen, későre jár. Már rájöttél, nem akartam semmit megtudni tőled.

 

A nő megint az íróasztal fölötti órára pillantott. De a fénytől elvakulva semmit nem tudott kivenni. Minden egyformán fehérnek tűnt.

 

– Feltételezem, el kell majd viselned a barátaid bizalmatlanságát. Egyébként el ne felejtsem közölni, nem leszel vádlott a perükben. Még az is lehet, elengedünk. Ugyanígy el is ítélhetnek. Nem feltétlenül politikai okokból. Majd keresünk valami mást. Még nem döntöttem. Nyíltan beszéltem magával. Nehogy azt hidd, hogy mindig őszinte vagyok. Ezúttal ezt választottam. Ez is része annak, amit tervezek. Ne hidd, hogy hamis őszinteség! Az idő majd meggyőz róla. Nem, nem csaltam. Igyekeztem nyílt kártyákkal játszani. Minden, ami a továbbiakban magával történik, és most a legvégsőkig elmegyek az őszinteségben, összefüggésben lesz a szeretett férfival, ahogy a melodrámákban mondanák, vagyis Lucian Harigával. Még akkor is, amikor maga, Stihan kisasszony vagy elvtársnő hosszú időre eltűnik az ő köréből , és már nem tudnak egymásról semmit… A munka szabadsága, a szerelem szabadsága, az alkotás szabadsága. Szép, ugye? Természetes, hogy a művészekből, mindabból, ami megvan, de főleg ami nincs meg bennük, lázadó legyen. Végső soron a művész vagy előfutár, vagy megkésett. Mindenképpen kívülálló. Nem találta meg a helyét, a nyugalmát, a békét. Nem tudott kiegyezni a mesterségével, a családjával, a törvényekkel, a hiábavalóság egy teljesen más módját választotta. Az elvonulás, a gyökértelenné válás, a meg nem felelés látszatából indul ki a művészet. Táplálni viszont… divatjamúlt esztétikai leckét mondok itt fel… a rögeszme táplálja, abból nő ki. Ez az igazi gyengeség, ha belegondolunk, tántoríthatatlan erő forrása is lehet. Ellenőrizték, bebizonyították. Tehát azt akarom mondani, természetes, hogy maga mindig ellenzékben van. Szabadság, de rend is? Alaptalanság és betegség? Maga valami ilyesmi. Természetes, hogy a kisemmizettek közt van. És azon kevés próféta mellett, aki még születik… Odavagyok ezekért az élvezetekért. Próbáltam. Tudja meg, nem vagyok kezdő. Mázoltam én is ezt-azt, vonzott a… A könyvek visznek végül bele mindenbe.  Nekem is sokáig lángolt az agyam. Talán most is égek, hidegebb, mesterséges üzemanyaggal. Ezért is tartanak ezek olyanra alkalmasnak a különleges ügyek intézésére. Mert, ahogy mondtam, én is voltam, és mindegyre azzá váltam, egyre különlegesebb üggyé. Legyőzött a lustaságom, a hibáim. Talán az intelligenciám is, nem vagyok nagyon szerény ember, erről már meggyőződhetett. Mondhatni én vagyok a rothadás terméke, egyesek szerint szimbóluma… Természetesen nem tudnálak elbátortalanítani azzal, hogy nektek, lázadóknak, excentrikusoknak nem biztos a helyzetetek, még azok közt sem, akikhez, mondjuk így, természetesen kötődtök. Talán már érezted, de csak idővel érted meg a sorsnak ezt a kegyetlenségét… Maga, Strihan kisasszony, vagy asszony, vagy elvtársnő, szerette ezt a különleges férfit. Jól képzett értelmiségi és igazi harcos. Igazi vezér ez a Hariga elvtárs!... Fiatalabb nála. Annál is érthetőbb volt a vonzalom mindkét fél részéről. Betöltött egy szerepet az életében. Pedig Hariga igazi epikuroszi alkat, annak tekinthetjük, tudja meg. Más nők is odavoltak érte, akikhez minden felesleges komplikáció nélkül közelített, majd elhagyta őket… Magának nem voltak valami jó jegyei a Képzőművészetin. Viszont láttam az otthagyott munkáit. Megértettem, kiről, miről van szó, felfogtam, milyen igazságot ígérnek. Még csak ködösen, látszólag kaotikusan. Tudja, a művészet alapvetően bonyolult. Igazság? Túl nagy szó ez. Fel van fújva, mint egy fánk. Hm… a művészet igazsága, az ön művészetének igazsága, fogalmazzunk így, nem szembeszökő… a pénz, amit kapok, az általam nyújtott szolgáltatásért kapott nevetséges fizetség még mocskosabb lenne, ha legalább olykor-olykor nem adna lehetőséget nemcsak megvásárolható élvezetekre, de másféle élvezetekre is. Nem csak pillanatnyiakra. Hosszú távú élvezetekre. Ezek közül az egyik, remélem, maga lesz, Sia Strihan… Bocsásson meg, néha letegeztem. Kissé kábult vagyok, gyengélkedem. De biztosíthatom, teljesen józan… Nem tudom elérni azt, nincs is értelme, hogy a továbbiakban ne hallgassák ki alkalmanként. Néha sértegetik, kínozzák. Szeretik ezt az üresben cséplést, nincs mit tenni. A gépezetnek működnie kell, különben berozsdázik, ez az elvük. Behatároltak a lehetőségeim arra, hogy a módszereiken változtassak. Ők különben azt állítják, és időnként bizonyítják is, hogy a módszereik eredményesek. Nincs mit tennem. Ezt-azt megtehetek. Azt hiszem, máris megtettem.

 

Felállt. Amióta felgyújtotta a villanyt, a telefonkagylóból áradó macskaszerű női hang álomszerű, rémálomszerű jelenete után szavaiból, mozdulataiból eltűnt a nyugtalanság, a rugalmasság. A mozgékony emberi álarc leszáradt. Mintha szétfújta volna a pillanat szele. Nehéz lett volna eldönteni, hogy az új állapotban vagy tettetésben rejlett-e valami még rosszabb, valami váratlan. Hirtelen úgy tűnt, tudatában van annak, hogy elveszített valamit a korábbi személyiségének humorából és varázsából. Most viszont nemtörődöm módon elfogadta, ki tudja, hány pillanatra, a távolságtartó, unalmas, hivatalos szerepet. Persze nem tett volna így, ha nem tudta volna, hogy most ez a szerep a sikeres.

 

– Láthatta, mindenféle csomagot cipeltem magammal erre a találkozásra. Magam ellenőriztem, hogy semmi ne hiányozzon. Nehogy elkeveredjen valami. Minden tételt ellenőriztem a bevásárlólistán, személyesen szállítottam a célba. Nehogy, amilyen szeleburdi vagyok, még megfeledkezzem valamelyik ajándékról. Régimódi lovag vagyok, mondhatni. Nagylelkű a hölgyekkel, akik figyelmükkel tüntetnek ki engem.

 

Az utolsó szavaknál elvárásszerűen elmosolyodott. Gyors, szinte csak mímelt mosollyal, majd hamar visszanyerte semleges hangját, arckifejezését.

 

– Különféle méretű ecsetek. Ceruzák, szén, tus. Vízfesték, olajfesték. A legjobb minőségű. Nem néztem az árat. Figyelmesen választottam, annyit fizettem, amennyit kértek. És hozzá papír, karton, minden fajta. Még vászon is. Ha nagyon akarod, talán még metszeteket is készíthetsz. A tragikus tintafoltokban is ott van a művészet, ahogy jó száz éve, a romantikus Németországban publikálták. Elképzelhető azonban, hogy nem feltétlenül szükséges eljutnia odáig. Személy szerint a grafikát választanám. Noha egy adott ponton a fekete-fehér fárasztóvá válhat, mint egy hosszan elnyúló aszkézis. Színes foltok, vagy akár színes ceruza azonban a rajzokban is elfogadható volna. Ceruzarajzok, szénrajzok. Kréta, tollrajz, ecset, akárhogy. Persze ha idővel szükségét érzi annak, hogy vízfestékkel vagy olajfestékkel dolgozzon, szabad kezet kap. Nemcsak minden eszközt és anyagot hoztam el, de még gyantát is hoztam a lakkozáshoz. Amit úgy hívnak, legalábbis a dobozon ez áll: „mastics in lacrima pura”…

 

Ugyanazon a semleges hangon folytatta, mintha nem vette volna észre a döbbenetet, ami kiült a nő arcára.

 

És valóban, a fogoly hirtelen megszólalt…

 

– Jó, de…

 

Ennyit tudott dadogni. Csak ennyit. Ahhoz a feszült némasághoz képest, amely megelőzte ezeket a szavakat, ez is elegendőnek bizonyult. A férfi titokban figyelte, hogy bámul, éber, kitágult szemekkel a szoba sarka felé, ahol a dobozok és csomagok maradtak felhalmozva.

 

– Mindent elhoztam, ami ahhoz kell, hogy rajzoljon, fessen. Ha pedig mindenképpen metszeteket akar, valamikor talán engedélyt kaphat arra is. Még visszatartják, visszatartjuk magát egy ideig. Talán éppen itt. Pár hónapig, pár évig, nehéz megmondani pontosan. Kis ország vagyunk, attól függünk, ami a világban történik. Ha érdekelné a véleményem, elmondanám, hogy szerintem nem tart már soká. Az idő, úgy látom, az idő gyorsabban kezdett dolgozni… De legyen annyi, amennyi, kevés, addig, amíg be van zárva, mindennap elkészít egy vázlatot. Egy rajzot a házról, kívülről vagy belülről, annak a háznak a külsejéről vagy belsejéről, ahol Hariga, Kahane, Văduva és a többiek találkoztak. Hogy ez kissé ipari ritmus egy művész számára? Csak eleinte tűnik annak. Naponta kidolgozni, különösebb pontosság nélkül, a részleteket. Úgy, ahogy emlékezik rájuk. Minden bizonnyal adott ritmusban és pontossággal fognak ismétlődni. Csak aztán lesz képes lassabban átgondolni és megvalósítani minden egyes képet. Ezáltal majd művészibbekké válnak. Pontatlanabbakká, vagyis másként pontosakká, csak a szélén annak a valóságnak, amelyre emlékezik, hiszen az emlékezet is találkozik az idővel és a szolgálatába szegődik… nem kell ezt magának elmagyaráznom, ért a pszichológiához, az esztétikához. Végül az emlékezet is a rögeszmét szolgálja, no meg a játékot. Mondtam, kiválaszthatja az eszközeit. Mindenből hoztam. De ragaszkodom hozzá, hogy rajzzal kezdje, mint az iskolában. Vagy váltogassa, ahogy szeretné. Eleinte azonban egy ideig csak rajz legyen. Következésképpen minden nap biztosítanak időt a maga számára. Ez egy olyan kiváltság, amelynek nem nehéz felmérni a jelentőségét. De lelkiismeretesen kell majd dolgoznia. Meg kell szoknia ezt a feladatot. Eleinte undorodni fog tőle. Aztán fokozatosan vágyódni rá. Várni. Reméljük, hogy egyre jobban megszereti, magába szippantja, szenvedélyévé válik. Ilyen a szenvedély, ilyen a szerelem is. A művészet pedig … szenvedély és szerelem… nem igaz? Ezek a rajzok megjelölik a hely topográfiáját. A ház felépítését, a maga felépítését. Tudom, milyen gyakran járt abban a házban, ahol le kellett volna tartoztatnunk magát, tudom, kivel találkozott ott. Körülbelül tízszer. Pontosabban tizenegyszer... El kell ismernie, hogy a célja ennek a próbálkozásnak, amely remélhetőleg egyre kellemesebbé válik, hasznossá az önben élő, vagy eljövendő művész számára, sőt akár terápiás haszna is lesz, el kell tehát ismernie, hogy nem érti, mi a célja ennek a tapasztalatnak, ennek az egész akciónak. Mit tehetünk? Az őszinteség része volt annak, amit magával kapcsolatban próbáltam. Mégis, ez a részlet csak az enyém marad. Mondjuk, még csak nem is az enyém. Az egyik lehetséges hipotézis az volna, hogy még én sem tudom pontosan, miért indultam meg ezen a nyomon és hova vezet, hova vezet bennünket. Mondjuk így. Így minden ismét koherensnek, megmagyarázhatónak tűnik, Tudom, hogy azt tanulta, hogy szüksége van arra, hogy higgye, mindennek megvan az oka, mindent meg lehet magyarázni…

 

Erősödött a benyomás, a mondatok, ahogy az emberke hangja, fagyos testtartása némi magabiztosságot, nemtörődömséget öltött.

 

Ujjaival dobolt az üveglapon, csak ritkán nézett áldozatára. Állva maradt. Az italosüveg kiürült, a szavak gyorsan, határozottan, hidegen kapcsolódtak egymásba.

 

– Ez az egész történet a csodáról, ami majd akkor nyilvánul meg, amikor átvizsgálunk egy egész sorozat maga által legyártott rajzot vagy festményt Lucian Hariga elvtárs házáról, jobban mondva egykori házáról, csak meggyőző érvként szolgált azok számára, akik engem fizetnek. Az, hogy jóérzésű vagyok, legalábbis nagyjából, egy bizonytalan fantáziakép, amely annyira fantasztikusnak tűnt nekik, hogy idővel visszafogottá váltak velem szemben, ingadozva hallgatnak mindent, amit javasolok, amit könyvekből idézek, vagy kitalálok, vagy kitalált könyvekből idézek, ezek úgysem veszik észre. Valami alázatféle, a tisztelethez hasonló félelem, amely persze együtt nő a gyűlölettel, amit irántam éreznek, vagy maga iránt, mindenki iránt, akinek köze van a könyvekhez, vagy hisz bennük. Könyvekkel szemben érzett megvetés, babona, gyűlölet, mindegy, hogy valós vagy kitalált könyvekről van szó… Képtelenek lennének felfogni, mennyire valószerűtlen egy valódi könyv. Mégis milyen valószerű lehet egy meg nem írt könyv attól a pillanattól fogva, hogy a még virtuális tartalma már készen áll egy ember elméjében. Végső soron az én eszmefuttatásaim nem nagyon zavarták meg magát… Következtetésképpen szögezzük le: el kell készítenie adott témára ezeket a vázlatokat. Ez az én kis szeszélyem, mondjuk így. Meggyőződhetett róla, hogy szeszélyes vagyok. Mindaddig, amíg ezt az, elismerem, meglehetősen szokatlan szeszélyt korrekt módon kielégíti, nincs okom megfosztani magát azoktól az előnyöktől, amelyeket így megszerezhet. Abszolút pontosan: betartjuk az ígéreteinket… Minden bizonnyal, ahogy már jeleztem önnek, megkíméljük egy politikai pertől. Ezzel talán megerősítjük azt a bizalmatlanságot, amely reményeink szerint barátai még táplálnak Sia Strihannal szemben. Oltsuk le a villanyt… Felesleges. Látja, hajnalodik. Mondhatni, együtt töltöttük az éjszakát. Csodálatos reggel, nézze! Az ég tiszta, végtelen. A nyomorúság, a börtön, ahogy az ég is, ahogy minden öröm vagy boldogtalanság része az életünknek. Örömmel és csodálattal kell fogadnunk mindent, ami része az életnek. Mert másban nem lesz részünk…

 

Igaza volt. A korlátolt, örökké azonos forgásra kényszerített föld… az éjszaka egyesítette őket, majd újra odavetette a nappal hideg, üveges partjára.

 

Úgy mosolygott, mint a halottak.

 

– Nyissa ki, kérem, az ablakot!

 

A fogoly nehézkesen kelt fel a fotelből. Sápadtan, gyulladt, nagy, lila karikás szemekkel.

 

Nehézkesen indult, fordult, tett egy lépést az ablak felé. A fotel hátába kapaszkodva ment. Haladt, bal keze a levegőben maradt, testétől távol, már nem volt mire támaszkodnia. Majd hirtelen egy nagy lépéssel megtette a távot, ami még hátravolt az ablakig, és mindkét kezét előrenyújtva, hogy tudjon kapaszkodni, szinte rázuhant az ablakpárkányra.

 

Lesütött szemmel, behúzott vállakkal mélyet sóhajtott. Aztán megpróbált felegyenesedni. Balkeze görcsösen szorította az ablakpárkányt, a jobb végigcsúszott az ablak fakeretén. Hosszan tapogatta a hideg fémet. Rászorította ujjait a zárra, megpróbálta elfordítani. Nem sikerült. Lábujjhegyre állt, a másik kezét is felemelte, mindkét kézzel próbálta megmozdítani a zárat. A homloka megnedvesedett. Újra és újra próbálkozott, amíg az ablak két szárnya könnyedén elvált egymástól. Karjai erőtlenül hulltak az ablakpárkányra. Csak egy pillanatra támaszkodott meg, majd az egyik ablakszárnyat hátrahajtotta a falig. Tágra nyitotta a másikat is. Ott maradt az ablakban, tételezzük fel, a friss légáramtól felfrissült szemmel.

 

Nézte a fehér, bolyhos eget, a házak kékes falát, az utcák fényes, nedves szalagjait, ahogy kettévágja őket egy-egy eltévedt bogárként gyorsan távolodó autó. Az ablakkeretbe kapaszkodott és kitárta a karjait. Az ablakokon még ebben a szobában is vastag fémrács volt.

 

Az ég satírozott. Még fehér, mégis tiszta.

 

„A börtön, betegség, magány, ennek a furcsa életnek a nyomorúságai. Rövid, előreláthatatlan, aminek mégis örvendünk. Ha nem lennék rosszul attól, hogy tőle hallottam a szavakat, ki tudja, talán én magam is mondhattam volna őket.”

 

A háta mögött megszűnt minden mozgás. Csak nem aludt el a nyuszi az asztal mellett? Vagy még mindig őt figyeli, lélegzetvétel nélkül? A leghalkabb nesz sem hallatszott.

 

Figyelt, de nem, semmi. Elég idő eltelt. Kinyitotta az ablakot, hosszan pihent, nézte az eget, a kihalt várost. Elfeledkezett arról, akivel megosztotta az éjszakát. Végül is csak annyit parancsolt, hogy nyissa ki az ablakot… lassan visszafordult a férfi felé. Hogy rendelkezésére álljon, ahogy kell.

 

A szobában már nem volt senki. Minden bizonnyal kiment, amíg ő az ablaknyitással bajlódott.

 

A szék gondosan beállítva az íróasztal mögé. Mintha soha senki meg sem mozdította volna. A telefon halott. A lapos kisüveg is eltűnt a fémkupakkal, amely az éjszaka alatt apró életjelként meg-megvilágította a szobát.

 

Szerette volna kinyújtani, megmozgatni a lábait. Belefeledkezni vastag párnák puhaságába. Túl korán van ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, az erejét ahhoz, hogy mindent fel tudjon idézni.

 

Feladta, hogy eljusson a fotelig. Kimerülten, könyökeire támaszkodva roskadt az ablakpárkányra. Nem moccant, rángassák el, ha akarják. Az ajtó zárva, senki nem kiáltott utána. „Csak egy pillanatra nyitottak be. Hogy lássák, nem törtem-e el puszta kézzel a rácsokat, nem szöktem meg, nem ugrottam ki az emeletről. Láttak, és elégedetten visszacsukták az ajtót. Vagy ugyancsak ő volt, benézett még egyszer két kortyintás között.”

 

Ebben a pillanatban puha érintés a vállán. Összerezzent, a kígyó végigsiklott a vállán. Érezte, ahogy hidegen, nedvesen végigfut a hátán.

 

Tehát nem ért véget, csak most kezdődik. A kéz finoman megnyomta a vállát. Újra kezdődik az egész, attól a ponttól, amitől már régóta a legjobban rettegett. Bármeddig bírja ez a nyavalyás kísértet. Kiürített egy újabb üveget, és erőre kapott, megjött a kedve. Elölről kezdi. Nem lesz vége, jól számolt, az áldozat nem fog ellenállni, nincs már hozzá ereje.

 

– Ne kínozd magad. Ne kezdd – hangzott valahol a közelből, a válla mögül a női suttogás.

 

Keskeny ujjak markolták meg a vállát, finoman megnyomták, megfordították. A tegnapi nő talán, az a kemény, kedves, ismerős barna, mint egy kolleganő… érzéki és anyás egyszerre, a haja kibontva, szoknyája elfordulva, arca nedves, izzadt, a fehér blúza nincs rendesen végiggombolva. Mintha felkészületlenül ugrott volna elő a barlangjából, álmából vagy álmatlanságból, vagy ki tudja miből felugrasztva. Mellei meztelenül, párásan remegtek a blúz kivágásában.

 

– Köszönöm. Jól viselkedtél, nem provokáltad…

 

Alig lehetett érteni, olyan halkan, suttogva beszélt.

 

A keze egyre emelkedett, hosszú kígyóként a vállától a nyaka felé. A látomás gyöngéden meg akarta simogatni az arcát. A fogoly elhúzódott.

 

– Ki dobta ide a főkötőt? – hallotta távolról, közelről.

 

Lehajolt, felvette a főkötőt. Gyöngéden pillantott rá, majd az ablakpárkányhoz csapkodta, hogy kirázza belőle a port. Aztán végigsimogatta a tenyerével. Lassú, óvatos mozdulatokkal elhelyezte a kopasz fejen, még közelebb lépett az ablakhoz.

 

A szerencsétlen a rácsokig kihajolt, hogy magába fogadhassa a nappal levegőjét, hideg fényét, menekült az őt követő hang elől. Mintha szirénák sikoltoztak volna, hirtelen hallotta, majd nem hallotta, talán egész éjjel vonyítottak, kifejezetten miatta, és ő nem hallotta.

 

– Jól viselkedtél. Pihenhetsz egy kicsit, aludhatsz…

 

Valaki, valahol, valamikor lassan, nagyon lassan suttogta a szavakat, mint egy nővérnek. Mezítláb van a nő? Azért nem hallotta belépni?

 

Az ajtó valamikor lassan visszacsukódott. Légáramlat, halvány parfümillat, új, nehezen azonosítható illatok halvány keveredése. Egy ideig még nézte az ajtót, aztán visszafordult az ablakhoz.

 

A hideg fához szorította a homlokát. Mozdulatlanul maradt. Fáradt arca felragyogott az emelkedő nap fényében. Mintha elaludt volna.

 

 

 

Norman Manea 1936-ban született Szucsevában. Író, esszéista, az egyik legismertebb kortárs román irodalmár. 1986-ban – a Securitate állandó zaklatásai miatt – az Amerikai Egyesült Államokba disszidált. Műveit számos nyelvre (angolra, németre, franciára, spanyolra, svédre) fordították le. Magyar nyelven eddig három könyve jelent meg, legutóbb Odú című regénye látott napvilágot a Kossuth Kiadó gondozásában, 2014-ben. Új magyar nyelvű kötete a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok című sorozatában ősszel kerül a könyvesboltok polcaira, Vallasek Júlia fordításában.

 

Vallasek Júlia 1975-ben született Kolozsváron. Műfordító, irodalomtörténész, kritikus, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem adjunktusa. Angol és román nyelvből készült fordításai 1997 óta jelennek meg rendszeresen irodalmi folyóiratokban, önálló kötetekben és antológiákban. Többek k&ou