Larung (részlet)

Részletek

Írta: Ayu Utami

Egyedül fogtam neki. Mindig így csinálom. Úgy döntöttem, kiderítem Nagyanya titkát, megszabadítom a bűbájtól, és lehetővé teszem, hogy eltávozhasson a lelke. Elsőként a koszlott dokumentumokat és Nagyanya egyéb holmiját kutattam át, mert akkoriban már alig emlékeztem a régmúlt időkre vagy a barátaira.

             Nagyanya, mondd, milyen érzés megöregedni?

             Addig nem fogod megtudni, míg meg nem tapasztalod. (A hályog, akár a felhő fedte ég.)

             Ezért akarsz még élni, vagy csak a megfelelő pillanatra vársz?

             A szája legörbült és reszketni kezdett.

             Nem fogod megtudni.

Amint megöregszünk, a szépség elpártol tőlünk. Ekkoriban tanuljuk meg értékelni a látást, hisz a szemünk még képes befogadni a külvilág szépségeit, még ha mi magunk messzire is kerültünk tőlük. A kisbabák, akik megszületnek és felcseperednek, a kisfiúk, akik a mellékért rajonganak, és a kislányok, akik titokban a nagybácsijuk nemi szervéről fantáziálnak és olyan virgoncak, akár a szarvasok, apróságok miatt sírnak és birkóznak egymással, mintha (tudtukon kívül) máris az ismeretlen felnőttkorra készülnének, amelyben a könnyeknek és a durvaságnak már pontosan meghatározhatók az okai. De megöregedni olyan, mint egy árnyalak, amely lassan, fokozatosan tűnik el a mozivászonról, miközben a film egyre pörög, ő pedig immár a nézőtéri székbe süllyedve követi a történetet, amihez többé semmi köze. (A mozi, fiam, egy nagy, világos vászon és egy széles, sötét nézőtér; tudjuk, hogy sok benne a szék, de a színüket már nem látjuk.) Mikor az ember megöregszik, átváltozik két szemmé. Két szem, ez minden. Nincs többé én ‒ csak ők.

Nincs többé te ‒ hisz nem létezik az én.

De Nagyanya még nem tudja, milyen érzés a halál?

Talán a teljes énem megszűnése.

Milyen szép. (Ő nem fél meghalni.)

             Anya! Nagyanya nem fél a haláltól. Akkor miért nem akar meghalni?

             Azért, fiam, mert nem tud. Míg az erejét át nem adta egy leszármazottjának. És ki az ő legközelebbi hozzátartozója, ha nem te? Te bizony. Még sosem környékezett meg?

             Nem.

             Szívesebben venném, ha fiatalon halnál meg, mint hogy ilyen erő birtokába juss.

             De az sem lenne túl fair, Anya.

~

Egyedül fogtam neki. Mindig így csinálom. Úgy döntöttem, kiderítem Nagyanya titkát, megszabadítom a bűbájtól, és lehetővé teszem, hogy eltávozhasson a lelke. Elsőként a koszlott dokumentumokat és Nagyanya egyéb holmiját kutattam át, mert akkoriban már alig emlékeztem a régmúlt időkre vagy a barátaira. Az emlékezetemben ő csakis öregasszonyként élt, mióta az eszemet tudom. Csakhogy a ruhásszekrényében néhány batikolt ruhadarabon, textilövön és pár kámfor- és szappanszagú rongyon kívül semmit sem találtam. Némelyik patkány- vagy talán csótánypisitől bűzlött. Sehol egy szárított virág, rituális célokra használt sabuk öv, lenyúzott tigrisbőr, rontás elleni varázscédula vagy amulett, semmi, amit összefüggésbe hozhattam volna a mágiával. Amint végeztem, mindent visszapakoltam a szekrénybe.

Másnap aztán találtam két albumot és egy nagy halom papírt egy leragasztott dobozban, ami olyan mélyre volt temetve, mintha valaki szándékosan meg akart volna feledkezni róla. Bevonszoltam magammal a szobába, hogy könnyebben szemügyre vehessem a tartalmát: a régi batikborítású albumok fekete lapjain már elengedett a ragasztó és össze-vissza csúszkáltak köztük a szépiaszínűre kopott fotók. Az ősrégi, cakkos szegélyű fényképek hajdani embereket ábrázoltak, akik cemcemant vagy urang-aringot kentek a hajukra, ami sötét foltot hagyott a gallérjukon és zsírszagot árasztott; lányokat fonott copfokkal, feltupírozott hajú fiúkat, kebayát viselő hölgyeket és trapéznadrágos urakat; valamint igazolványképeket, olyan mosollyal, ami látni engedi a fogakat – vajon kik lehettek ők? Emberek, akik anélkül élték át a világháborút, hogy bármi fogalmuk lett volna róla, mi történik Európában. Akiket felszínre hányt egy század, ami telis-tele volt regényességgel és mélabúval. Hol készülhettek ezek a képek? Balinak, ahonnét a nagyanyám érkezett, nyomát sem láttam. Persze, hogy nem, hisz akkoriban még csak a gyarmatosítóknak, a természettudósoknak, a zoológusoknak, az antropológusoknak vagy a kalandor fotográfusoknak volt fényképezőgépük, akik meztelen ázsiai nőkről készítettek egzotikus képeket. Nagyanyám első férje, a holland ópiumkereskedő nem szerepelt egyik fotón sem. Persze hogy nem, hisz a partizánnal kötött második házassága miatt bizonyára eltüntette az albumból a gyarmatosító nyomait.

A legtöbb fotó 1945, vagy még inkább az ötvenes évek után készülhetett. Alig utal valami a nagyapámmal való megismerkedése előtti életére. Nagyanyámról is alig van kép. Nyilván nem az ő albuma volt, hanem a férjéé. Mindössze három felvételen szerepel. Az egyik egy portré, rostpapírra előhívott stúdiófotó, valószínűleg még azokból az időkből, amikor a holland férjével élt. Egész fiatalnak látszik, talán a harmincas évei közepén járhat, kebaya nonit visel és egy szövetfüggöny előtt ül, félprofilban. Nem szép, de a husika mindenkit vonzóvá tesz. Odalent, a kép fehér szegélyén egyetlen szó áll: Adnjani. Te jó Isten! Ez volna a név, amit sohasem ismertem? Számomra ő örökké csak Nagyanya volt. Ez a név semmilyen módon sem utal a harcos lovagok kasztjára, hisz akkoriban már elárulta a szüleit.

A második fényképet sokkal gyengébb minőségben hívták elő, a színek foltokká fakultak, mintha a rajta szereplő alakok derengő angyalok lennének. Nagyanya másodmagával áll – nyilván egy barátnője az – egy rakott függöny előtt. Jávai kebayát visel tradicionális konttyal (Nagyanya majdnem mindig kebayát hordott, valószínűleg ezért tűnik öregnek, mikor magam elém képzelem), a barátnője viszont szoknyában és világos blúzban van. A fénykép másik oldalán – onnét tudom, mert nem ragasztotta vissza az oldalra – kézírással a következő felirat olvasható: Njani és Soeprihatin, Liek Kono Fotóstúdió, Yogja, 1941.

A harmadik felvétel nem lehet korábbi 1961 februárjánál, valószínűleg 1962 első hónapjaiból származik, hiszen már én is ott ülök Apa kezében, egyik tenyerével a fenekemet tartja, a másikkal a hátamat támasztja, mintha csak a kamerának büszkélkedne velem – elvégre minden elsőszülött baba az apa férfiasságának bizonyítéka. Milyen bájos és ártatlan az arcom, és milyen széles és önelégült apám vigyora! A díszegyenruhájában feszít, bár szerintem nincs benne semmi férfias; akkoriban a katonák inkább kistermetűek voltak és vékonykák. Altiszt, háromszögletű rendfokozattal a vállapján. A halálakor már alhadnagy. Azon a képen csak Apa és én nézünk a kamerába. Anya és a mindkét oldalági nagyszülők ‒ boldog mosollyal az arcukon ‒ engem figyelnek. Annak az átszellemült hangulatú képnek én, az ennivaló csecsemő vagyok a fókusza; emlékszem, azóta sem éreztem magam olyan értékesnek, míg Nagyanya meg nem bízott az ápolásával.

A másik album leginkább apám családi és munkahelyi fotóiból állt. Apámat 1962-ben Denpasarba vezényelték, ahova Nagyanya is vele tartott. Nem tudom, ez lehetett-e az első alkalom, hogy a szökése óta Balin járt. Sosem gondolkodtam rajta. Ahogy az a kép sem keltette volna fel az érdeklődésemet, ami Nagyanyát és a barátnőjét örökítette meg, ha rá nem bukkanok az album végén egy másikra, amin ismét feltűnt ugyanez a nő: Suprihatin. A vendégszobánkban ül, az ablak mellett, és anyámmal beszélget, miközben fél arcát beragyogja a fény. A kép fekete-fehér. Ugyan jócskán megöregedett, de még így is ráismerek. Abban az időben már ő is kebayát hordott. Mégis ki lehet ő, és hogyan kerülhetett kapcsolatba a nagyanyámmal?

~

Ezt a nőt keresem ebben a kisvárosban. Markomban a noteszom, amit korábban kis híján a vonaton felejtettem. Ostobának érzem magam és a hideg futkos a hátamon, ha csak az eszembe jut, milyen figyelmetlen voltam, miután majdnem egy évembe került kideríteni, hogy a Watuangkara hegy lábánál fekvő Lebuh faluban lakik. Soeprihan, Adnjani bizalmasa. Egy teljes évig kerestem.

Igaz, hogy azért olyan nagyon nem erőltettem meg magam, remélve, hogy időközben Nagyanyán talán elhatalmasodik a betegség és valahogy mégiscsak meghal. Mindenfajta segítség nélkül.

Fordította: Vécsei Anna. A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.

Ayu Utami (1968, Bogor) sokszorosan díjazott indonéz írónő, a Salihara Művészeti Központ egyik vezetője. A katonai diktatúra időszaka alatt újságíró, sajtószabadságért küzdő aktivista. A Független Újságírók Szövetségének egyik alapító tagja, amiért társaival együtt tiltólistára került, a rendszer bukásáig egyáltalán nem publikálhatott. Ebben az időben született Saman című első regénye (1998), amely mindössze néhány nappal Suharto elnök lemondatása előtt jelent meg, és az indonéz irodalomban talán még sosem tapasztalt figyelemben részesült, mind a kritikusok mind pedig a közönség részéről. Napok alatt bestseller lett, egyúttal az új rendszer (Reformasi) emblematikus műve, mely a szabadság szellemét, a politikai változások levegőjét hozta magával. Az írónő manapság a vallási radikalizálódást tartja a leginkább fenyegető veszélynek az ország demokratizálódására nézve. Emiatt fejlesztette ki az úgynevezett „kritikus spiritualizmus” fogalmát, melyet több regényében is bemutat. A Saman folytatása Larung címmel 2001-ben jelent meg, számos nyelvre lefordították.

Vécsei Anna (1984, Budapest) műfordító, dramaturg. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet-magyar, valamint a Színház-, és Filmművészeti Egyetem színházi dramaturg szakokon szerzett diplomát. Jelenleg a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Délkelet-ázsiai gyűjteményének kurátora. Fordításai: Ayu Utami: Saman (2018, Athenaeum), Uő: Larung (2020, Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíj).