Grendel Lajos regényrészlete

Részletek

Grendel Lajos 1948-ban született Léván. Kossuth-díjas író, irodalomtörténész, egyetemi oktató. Műveit számtalan nyelvre fordították le. Legutóbbi kötete Utazás a semmi felé címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, 2014-ben.

Bukott angyalok

(részlet)

16.

Mert valójában semmit sem tudott elmondani Janáknak, amit tudott volna, azt úgyis tudta, valahogy egy „csomagban” érkezett el Janákhoz, titkos csatornákon, mint a kémregényekben. Ha egyszer fölkelti az érdeklődést a megfigyelt személy, annak a múltját alaposan körbejárják, még egy „gombostű” sem marad észrevétlen. Lőrinc tudta, hogy mindent tud róla, még azt is, amit el sem követett, de szándékában állt elkövetni. Vagy persze Lőrinc túlzott? Az elbeszélőnek az volt a benyomása, hogy Lőrinc alaposan túloz, de semmi bizonyíték sem volt a kezében, hogy meggyőzze arról, az egész túlzás. Elvégre ő nem volt titkosrendőr. Az erkölcs, hogy úgy mondja, társadalmi szükségszerűség, viszont Janák tisztában volt vele, hogy jól lehet csűrni-csavarni, mint a titkosrendőrök úgy általában. Lőrinc nagyon rosszul érezte magát ezen az idegen helyen. Mondhatni, szarul. Itt meg is kínozhatják, meg is ölhetik, a végtelen számú szürke házak között annyira sem érezte biztonságban magát, mint egy csavargó az árokszélén. De Janák kedves volt, és könyörtelen, mint egy vérbíró.

Egyszer csak azt mondta:

-A fiad tolvaj volt. Tudom. Már tizenhat éves korában.

Mintha egy vödör hidegvízzel öntötték volna le Lőrincet.

 -Ezt honnan tudod?

-Az embernek az én állásomban mindent tudnia kell.

-Már évek óta az anyjánál él.

Janák kiigazította.

-Stockholmban él. Feleségül vett egy svéd nőt... Egyébként most szabadlábon van.

Lőrincet ámulatba ejtette Janák tájékozottsága, de egyben meg is rémítette. Hát mindent tud ez?

-Tájékozottságod nagyobb, mint az enyém. Fogalmam sem volt róla, hogy hol él a fiam. És hogy jutott ki Svédországba?

Janák legyintett.

-Nem érdekes. Kijutott. Nem az én dolgom megítélni.

-Akkor nagyszerűen vagy tájékozva az első feleségemről is? – kérdezte Lőrinc, mondhatni, hogy egy kissé epésen.

Janák nevetett.

-Persze. A szükséges információk rendelkezésemre állnak. Mit mondjak? Nehéz eset. Az első feleséged nagyon megváltozott. Most, például, kereszténykedik.

-Hogy mit csinál? – ámult el  Lőrinc.

-Kereszténykedik. Nem tudom, hogy mennyire gondolja komolyan. Egy biztos. Nem iszik már egy jó fél éve. Buzgó vallásos lett... Hát igen. Hétévente megváltoznak az emberek. Olykor nagyon. A kereszténykedik ez azt jelenti, hogy hiszem is, meg nem is. Lehet, hogy Pali vele való szakítása hozta meg az eszét. De az is lehet, hogy csak színészkedik.

Lőrinc körül, ez az igazság, forgott a világ. Hiába nem akart hinni Janáknak, a lelke mélyén tudta, hogy Janák igazat mond.

-És most mit tegyek?

-Semmit – mondta Janák. – Hiszen úgysem tartod vele a kapcsolatot. Ami elmúlt, az elmúlt. Csak annyit szerettem volna megjegyezni, hogy még ezt is tudom, holott az első feleségeddel meg a fiaddal sosem találkoztam... Ne légy naiv. Mindent tudunk rólad. Ez az első szabály. Aki a látókörünkbe kerül, lehetőleg annyi információt tudunk meg róla, hogy aztán képben legyünk.

Az elbeszélő szkeptikusan hallgatta Lőrinc beszámolóját. Hitt is neki, meg nem is, mint Petrának Janák. Az elbeszélő lélektani válaszokat vélt fölfedezni, magyarán, Lőrincnek párizsi itt tartózkodása mögött olyan lélektani magyarázatot tartott lehetségesnek, amely a Janákkal való viszonyával függött össze. Persze, lehet, hogy téved. Lehet, hogy semmi köze Janákhoz, egyszerűen meggyűlölte Pozsonyt (oka volt rá), és pánikszerűen menekült egy városból, ami feltehetőleg tönkre tette volna. Párizsban mégiscsak jobb, mint Pozsonyban.

Aztán még mindig nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy nem mond el mindent, hogy a sötét kamra, amelybe látszólag olyan ártatlanul lépett be, még tartogat néhány meglepetést. Persze jó tudni, hogy mit tett volna az elbeszélő, ha hasonló helyzetbe keveredik. Nem volt benne biztos, hogy ugyanúgy jár el, mint Lőrinc. Őneki szerencséje volt? Még ezt sem tudta biztosra venni. Úgyhogy Lőrincet, ha nem is bocsátotta meg (és ugyan miféle bocsánatot várna el?), de enyhítette az a körülmény, hogy nem maga jelentkezett a titkosrendőrségen, hanem belekényszerítették. És ő, az elbeszélő, vajon hogyan viselkedett volna? Könnyű ma már pofázni, főleg könnyű annak, aki még gyerek volt. Mert az igazság az, hogy öregszem, mondta magában az elbeszélő, az út lefelé visz, végső soron a halálba. És a halál felől nézve teljesen mindegy, hogy a titkosrendőrség tagja voltál-e vagy besúgó vagy mittudomén, hogy mi. A halál véglegesen elrendezi a körülményeket. Aztán baszta.

-Most mondok valamit, de ezt csak neked mondom el – tért vissza Lőrinc ahhoz a szerencsétlen ligetfalusi ügyhöz, mert még mindig nem volt vége. – Aláírtam.

- Mit írtál alá?

-Hogy együttműködök velük.

-Hát ez szép – mondta az elbeszélő, inkább csak rutinból, mert ilyenkor ezt kellett mondani.

-Tulajdonképpen megreformálni a rendszert. Ezt írtam alá.

-És ez le volt fektetve? Papíron? Hogy te azért írod alá, hogy megreformálhasd a rendszert?

Na ne nézz hülyének.

-Az nem – vallotta be Lőrinc – Azt csak mondták. De komolyan gondolták... Aztán nem történt semmi. Egyszerűen kihagytak.

-Mi az, hogy nem történt semmi?

-A rendszer megváltozott. Három-négy hónap alatt teljesen megváltozott a rendszer. Még ők sem tudták. És nem is tudták megakadályozni.

Jó. Olyan a jelleme. Az elbeszélő nem akart igazságtalan lenni Lőrinccel szemben, de ugyanakkor megérezte a hamisságot a szavai mögött, azt a hamisságot, amit ő nem érez. Hogyan is érezné? Abban a tévtudatban létezik, hogy minden rendben van. Holott nincs rendben semmi sem, csak azt ő nem tudja. Már régen nincs rendben, már az abszolút „rendetlenséghez” úgy hozzászokott a füle, a jelleme, a habitusa, hogy már a rendetlenséget is „rendesnek” fogja fel. Ez bántotta az elbeszélőt igazán, nem valami morális magasabbrendűség.

-És mért írtad alá azt a papirost? – Szóval ezt ő kérdezte, az elbeszélő, mivel neki olyan szerencséje volt, hogy kihagyták. Nem volt fontos a számukra az elbeszélő.

Nos, ezen a kérdésen nagyon hosszan elgondolkodott Lőrinc. Végül azt mondta:

-Féltem. Féltem, hogy itt, a ligetfalusi lakásban, ott tarthatnak, ameddig csak a kedvük tartja... Még meg is ölhetnek. Tudom, hogy ez hülyeség, de megtörtént már másokkal is. Hát miért ne történhetne ez meg velem.

Jó. És jött a forradalom, vagy micsoda, és az egész helyzet más fényt kapott. Rendben van. De hogy ő nem csinált semmit, azt csak úgy, a két szép szeméért, nem hitte el az elbeszélő. Joga van-e beavatkozni egy ponton túl mások életébe, az még a legszorosabb barátság mellett is kétséges. Akárhogy nézzük is, és ezt gondolta az elbeszélő, ama ponton túl, egyedül vagyunk. Nincs barátság, nincs testvériség, nincs semmi, csak a magány, amely éppolyan elkeserítő mint vigasztaló. Mert a magány vigasz is, és őrizni kell, mint az ember szeme világát. De vajon Lőrinc is ezt gondolta? Vagy most tünteti el azt a szennyet, amit elkövetett? Erre nem lehetett válaszolni. Itt Lőrinc egyedül volt, amit tett, arra vonatkozóan az elbeszélőnek semmi tudomása nem volt, azt Lőrinc maga intézi el, ha ugyan elintézni valója akad és elég bátor hozzá. De ez csupa fikció. Lehet, hogy igaza van, semmit sem tett, ami a lelkiismeret-furdalást okozhatna neki. Elvégre az ember egy ponton túl egyedül van, és más ember nem segíthet neki, ha pedig segít, az enyhítheti a fájdalmat, de nem szüntetheti meg. Ez minden ember sorsa? Az elbeszélő a minden embert túlzásnak tartotta, elvégre vannak jó sokan, akikhez nem is jut el a moralitásnak ez a szintje.

-Minden megváltozott a rendszerváltás után. Még a Tocsek családban is – tette hozzá Lőrinc. – A rendszerváltozás után, paradox módon, de ez nem tipikus, az ember nem följebb megy, hanem lejjebb.

Ezt az elbeszélő úgy érthette, ahogy akarta. Végül is megnyíltak a határok, és ez nem semmi. Antira, például, a karrierje szempontjából, kedvező hírek érkeztek. A kilencvenes évek elején megbízást kapott Amerikából, hogy a valószínűség-számítás, vagy mi az ördög, szóval Lőrinc sem egészen tudja, szóval projektnek nevezi – jobb híján. Két évre szólt a megbízása, majd egy újabb két évre meghosszabbítódott. Az újabb két év alatt megnősült. Amerikai lányt vett feleségül. Soha többé nem jött haza. Tocseknek fájt a dolog, de ügyesen leplezte. Végül is itt volt Vera, akivel sokkal jobban megértette magát. De azért fájt. No mindegy. Még az elutazása előtt Anti meglátogatta Tocsekot. Amolyan búcsúlátogatás volt, és nem sikerült valami fényesen. Akkor már Tocsekot az 1945-ös, nyári tragédia foglalkoztatta. S egyre rögeszmésebben. Mi tagadás: már lehetett róla beszélni. A kommunizmus alatt is lehetett, de nem volt tanácsos. Úgyhogy az emberek inkább hallgattak. Anti sem hitte el mindjárt.

-Ez a csehekről és a szlovákokról csak mese. Elképzelni sem tudom, hogy a csehszlovákok halomra lőttek volna magyarokat csak úgy, a kedvük szerint. Méghozzá ezerszám. Ez teljes képtelenség.

De aztán mások is megerősítették Tocsek szavait. A háborúban nem látsz nemzeteket, csak egy fekete tömeget, és ez a fekete tömeg olyan irányba fordul, amilyen irányt egy meghatározott személy, mondjuk Hitler vagy Sztálin, meghatározzák. A háború mocskos dolog, de a béke is az, még ha nem is ölsz. Anti keserűsége nem sokáig tartott. Olyannak teremtette az Isten vagy a gondviselés, hogy más merre járt az agya. Meggyőződése volt, hogy a csehek, a szlovákok és a magyarok egyformák. Egyforma minden nemzet, még a svédek is és az angolok is. Az egyik vesztes, a másik győztes. És a veszteseknek nincs irgalom, ez az ókorra éppúgy igaz, mint manapság. De a győztesekből egyszer vesztesek lehetnek – ez a szabály. És a győztes-veszteseknek éppúgy nincs irgalom, ahogy a vesztes-veszteseknek, még ha az egykori vesztesek most győztesek. Anti úgy látta, hogy a matematika az igazi megoldás. A matematika, amelyben nincsenek győztesek és vesztesek. Hogy valamilyen nyelven beszélsz? Az egyfajta segítség, egyfajta mankó. A matematika nyelvén kell beszélned, az megóv a tragédiáktól.

Két nappal az elutazása előtt Lőrinc (illetve hát Vera) vacsoránál búcsúzott tőle az Alzbetkában (még megvolt a Kollár tér sarkán), ahol este nyolckor leoltották a villanyt és gyertyafény mellett vacsoráztak. Anti azt mondta:

-A világ másik végére kerülök. Ma már nem számít a nemzetiséged. Ma az számít csupán, hogy mennyire vagy talpraesett. Én, például, megszűnök szlovák lenni. Nem mintha kényszerítene valaki. Egyszerűen fölösleges. A matematika, a fizika, a kémia a világ nyelve, nem holmi romantikus nemzeteszmény.

Lőrincet meglepte ez az őszinteség. Ráadásul a matematika mint világnyelv – ez valahogy nem stimmelt. Azonnal meg is jegyezte:

-És mi legyen azzal a kilencvenkilenc százalékkal, akinek nem a matematika a fontos. Jó részük nem is érti a matematikát. Nekik jó a romantikus nemzeteszmény? Vagy örökre kárhozottak lesznek, miután a matematika nem fér abba az iszonyúan kicsi agyukba?

Azt hiszem, hogy Anti megsértődött, bár nem mutatta. Mindenesetre ingerülten válaszolt.

-Azt hiszed, hogy nekem könnyű! Hát nem könnyű... Az apám teljesen elvesztette a fejét. Lassan már azt sem tudja, hogy kétszer kettő az négy.

De Vera mellém állt, jobban mondva, az apja mellé. Azt mondta Antinak:

-Igazságtalan vagy és önző.

Ez szinte parancsolóan hangzott, Vera a farkasba bújt bárányt játszotta. Nemigen játszotta ezt a szerepet, ezúttal azonban nagyon határozott volt, mint akinek nincs más választása. Ezúttal ki kellett állnia az apja mellett. Anti visszakozott. Az időjárásról kezdett el beszélni, ami végképp nem érdekelte Verát és Lőrincet. De hát éppen azért beszélt az időjárásról, mert nem tartotta magát se önzőnek, se igazságtalannak. Mondhatni, így hozta tudomásul Verának, hogy nem ért vele egyet.

Este negyed tíz volt, s még jártak az utcán, főleg fiatal szerelmesek. Ők hárman hallgattak. Valahogy az apjuk megint kiverte a biztosítékot, s inkább nem folytatták a veszekedést, mert nem is lett volna illő a helyzethez. Elvégre most két évig nem fogják látni egymást. Hogy ez Antinak és Verának az utolsó együttléte, meg sem fordult a fejükben. Még csókot is adtak egymásnak a villamosmegállónál, igaz, meglehetős langyosat.