Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Mucha Dorka kisprózái

Ezt csináljuk mindig. Mosolygunk, amikor a másik hazudik. Vagy éppen igazat mond, ez persze mindegy is, már úgysem tudnánk különbséget tenni. Kis szünet után, amikor minden elhallgat, azt mondja, hogy fontos vagyok neki. Ugyanúgy mosolygok, de már azon, hogy anyám most is leszidna, hogy miért nem vigyázok jobban magamra.

 

Mucha Dorka 1989-ben született Budapesten. Író, 2012 óta publikál, leginkább rövidprózákat. Jelenleg az ELTE Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány mesterszakán tanul. Érdeklődési területe főként a XX. századi angol és amerikai irodalom. A FISZ tagja.

 

 

Cigaretta

 

 

Egy csepp esett a cigimre, valahol a háromnegyedénél. Egy halk káromkodás után beletörődtem, hogy a cigi egyik oldala gyorsabban fog égni, hogy ott, ahol az esőcsepp van, kis félkörben csak alig tudom elszívni a dohányt. Amíg a parazsat figyeltem, szemben a templomlépcsőn egy hajléktalan megrázza magát, megigazítja a sapkáját, fél szemét behunyva tartva körülpislant, és végül engem is észrevesz.

 

A téren csak mi voltunk, és valahol a túloldalon még szuszoghat három-négy punk fiúcska, akiknek tegnap adtunk aprót borra. Olyan sokáig ültünk a Deákon egy fa alatt a pad háttámláján, hogy azt elmondani sem tudom. A fa egész jól megvédett az eső elől, csak térdtől lefelé lógtam ki.

 

A csöves eközben a lábát élesztgette, megnyomkodta a térdét, a lábszárát. Először oldalra dőlt, alkaron támaszkodott, ebben a helyzetben várt egy kicsit, kinézett az Andrássy felé, mintha érte jött volt valamelyik turistabusz, aztán oldalról felnyomta magát. A fekete bőrdzsekijének a hátára az volt írva, Chicago Bulls.

 

Már majdnem elszívtam a cigit, amikor éreztem, hogy a zoknim vizes. A cipőm átázott. A Kakas presszóba most érkezett a személyzet, már égtek a villanyok a belső részen, a külső sátorban még ott volt a tegnapi szemét. Nem mertem arra nézni, pedig jó ötven méterre van tőlem, de tartottam tőle, hogy ott van még valaki tegnapról.

 

Mögöttem egy padon két nő beszélget. Az egyik kicsit nyávogva meséli, hogy a férje néha felveszi a melltartóját. Szereti a szerepjátékokat. A másik, kicsit rekedtebb hangú, vihogva javasolja, hogy talán el kéne fenekelni. Kedvem lenne a homlokukon elnyomni a cigit. Közben a férfi a lépcsőről eltűnt. A kartondoboz maradékai, és pár lim-lomja még ott maradt a lépcsőn, de ő maga, mint a kámfor.

 

Kisurrantam a fa védelméből a legközelebbi kukáig, csak alig, óvatosan nyomom el a cigit, meghagytam az esőcseppig. Egyszer még jó lesz valakinek.

 

 

A fehér ruhám

 

 

A Balzac utca elején állunk, a kerítésnek dőlve félig, mintha csak hatvanhétben, valahol Amerikában lennénk menő kölykök. Egy csomószor próbálom ezt képzelni, csak a hentestől kiszűrődő bazmegek zökkentenek ki. A Váciról éles dudálás hallatszik, Ádám megpróbál rágyújtani egy cigire, sokáig szerencsétlenkedik. Meztelen nős öngyújtója van, egy hete még kiscicás volt.

 

Igazgatom a szoknyám, pedig teljesen fölösleges, magam sem tudom hogyan, de kiszakítottam a harisnyám, még horzsolás is van az egyik térdemen. Talán amikor a buszon az előttem lévő üléshez dörzsölődött a térdem, vagy a pad elejéhez, amikor hozzáértem, vagy az iskolai mosdó repedt padlója szakította ki, amikor hánytam reggel. Nem tudom, mindegy is – mondom Ádámnak, vagy valamelyik másiknak, nem is emlékszem pontosan.

 

Eszembe jut az első emlékem, hogy egy fehér csipkeruhában futkorászok más kisgyerekekkel, elesek és ömlik a vér mindkét térdemből. Egy darabig ülök a földön és nézem, ahogy vérzik a lábam, a kis vércsík egyenesen indul el. Lassan halad, majd megáll, elkezd sötétedni. Akkor láttam először vért megalvadni. Csak percekkel később söpröm le magamról a koszt, a kis faágakat, kavicsokat is. Addigra a többi gyerek eltűnik, és én egyedül ülök a földön a vércsíkos lábammal és egészen jól érzem magam, hogy nincs körülöttem senki. Nem tudom, mennyi idő telhet el, valaki a hónom alá nyúl és magához ölel. Anyám az.

 

Hazáig szid a trolin, hogy összevéreztem a szép ruhámat, és ez most hogy fog kijönni, mivel mossa ezt ki, miért nem tudok csak egyszer vigyázni magamra. Talán csak azért maradt meg ez az emlék, mert amúgy soha másért nem szidott le. Pedig út közben mennyivel érdekesebb volt azt figyelni, ahogy a trolivezető megnyomja a gombot, hogy kinyíljanak az ajtók.

 

Ezt mind elmesélem Ádámnak. Mosolyog, újraköti a lófarkát. Csillog a haja, szerintem több kencét használ és többet vasalja a haját, mint én. Megnedvesíti az ajkait, amitől amúgy elolvadnék, de egy ideje úgy érzem, ezt ösztönösen csinálja, amikor hazudik.  Egyre nagyobb a hangzavar, már szirénáznak a Váciról, szóval nem is hallom, mit mond, ugyanúgy próbálok mosolyogni, ahogy ő csinálta pár perce, amikor én beszéltem.

 

Ezt csináljuk mindig. Mosolygunk, amikor a másik hazudik. Vagy éppen igazat mond, ez persze mindegy is, már úgysem tudnánk különbséget tenni. Kis szünet után, amikor minden elhallgat, azt mondja, hogy fontos vagyok neki. Ugyanúgy mosolygok, de már azon, hogy anyám most is leszidna, hogy miért nem vigyázok jobban magamra.