Géczi János regényrészlete

Részletek

Írta: Géczi János

A hó és a jég Karácsonyig megmarad, áll a levegő, a campust lezárták a járművek elől. Az egyetemi negyedben akkora csend van, mint még talán sosem. Az épületekben, a folyosókon, a laboratóriumokban s még az előadótermekben is. A fűtőrendszer csöveiből némelykor nesz hallatszik. Néha lecsúszik a hó a gallyakról, olyankor, ha madár száll rájuk, vagy mókus jár arra.

Judith

(részlet egy regényből)

26.

Olyan, mint egy tó. Még pontosabban: olyan, mint a befagyott tó. Pégyé oly mozdulatlan, hogy Judith nem láthatja másnak, mint tónak, s azért befagyottnak, mert a kampuszon mindenki korcsolyával járt a hóna alatt. Korcsolyával indulnak a hallgatók a napjukra, hogy két előadás közötti szünetben kitóduljanak a kézilabdapálya jegére, sőt, előadások helyett is ott keringjenek, sőt este ugyancsak, amikor a pályát sárga fényű reflektorok világítják meg.

Pégyé fejét füles kucsma melegíti, nyakát sál tekeri körbe és szüntelenül vigyorog. Judith arcát szelíddé formálta a derű, a szokatlan életöröm lefaragja róla az elhivatottság rémes maszkját. Siklanak az aszfaltra fagyott jégen, egymásba kapaszkodnak, hol pedig elengedik egymást, a fiú a lány után, a lány a fiú nyomában repül, arcuk kivörösödik a hidegben. A tél nagy bűvész, mondja pégyé, igen, ügyes varázsló, feleli Judith; a forralt bor azért hiányzik, liheg pégyé, igen, azt mindenkor lehetett kapni az Ady téren, válaszolja a lány, s mindketten Szegedre gondolnak, ahol nem akad olyan tél a régi időkben, hogy ne locsolták volna fel a tétéká mögötti tornateret, csináljanak pályajeget; igyunk teát, kérleli a fiút a lány, az nem az igazi, perdít rajta nagyot, hogy Judith messzire csúszik, s éppen hogy el nem hasal, a fiú. A nyárfák meg vannak-e még, tudakolja a lány, a téren? − veti oda foghegyről pégyé, igen, a téren, azaz a tér körül, kanyarodik vissza kis kör után Judith, tudod, amelyeknek mindig szürkének látszik a gallyuk. Nem szürkék már, kiáltja pégyé, az elmúlt években a megnövekedő városi légszennyezés miatt eltűntek a fákról a zuzmók, a Tisza ártéri ligeteinek fáin se élnek már, csakugyan? −- hitetlenkedik a lány, és nem tudja elképzelni a zuzmók nélküli fákat, csakugyan, telve a város gépkocsikkal. Judith összekócolódik, szüntelen a szemébe esik a haja, mígnem varkocsba fogja a fürtjeit, egy, a hóbuckán talált szalaggal. Pégyé türelmesen várakozik, míg nem nekilódul és körbeszáguldja a pályát. Judithban, az összefogott haja miatt, meglátja azt a leányt, akit egykoron oly jól ismert. S aki aztán úgy lépett ki az életéből, hogy eloldalazására semmi magyarázattal nem szolgált. Mint rózsa után az illat, hiába marad utána valameddig paradicsomi odor, a bódító szag nem adja vissza neki a virágot. Ilona néni! – sikolt fel Judith, és nekicsapódik pégyének, mi van Ilonka, igen, Ilonka nénivel, öleli magához Judithot pégyé s a becsapódás lendületétől mindketten megpördülnek, Ilonka néni hordta ki a kollégiumba és árusítottja a porta előtti asztalon a könyveket, kérdezi és állítja egyidejűleg a lány, igen, ő volt, s pégyé a lány derekára csúsztatja a kezét, hogy megtartsa apró alakját, mi az, hogy volt, merevedik meg az ölre fogott lányderék, meghalt, szegény, tavaly, s Judith lehajtja a fejét. A lány elnémul, érzi, bármihez fordul a saját múltjában, mindenről kiderül, az átlényegült, megváltozott. A múlt, a saját múltja időközben átalakult. Ugyanakkor pégyé egyre valóságosabbá válik, s egykori és jelenlegi alakja között nem húzódik egyetlen zavaró rés, sőt repedés sem: a régi és az új, az eddig két személynek tűnő fiú – az egyik sovány, a másik teltebb, az egyik dús hajú, a másik jól fésült, az egyik szedett- vedtetten öltözött, emez pedig a vidékies látszattól megszabadult −- egymásba olvad.

Judith meghallgatja pégyé lehangoló beszámolóját az öregasszony utolsó, keservesen kitelt hónapjairól. Állnak a jég közepén, körülöttük gomolyog a tömeg, s a kenderkóc hajú nénike odalép melléjük. Ilonka néni az, aki a Judith által szervezett estekre időben előkeríti a fővárosi vendég régen kiadott, de raktárban heverő regényét, megszerzi annak legújabb, kis példányszámban kiadott művét s olykor, ha nem lehet egyikhez-másiokhoz hozzájutni, az arra érdemes hallgatóknak a sajátját kölcsönbe adja, olvassa a drága diákja. Ő, aki a legjobb, a legszerethetőbb, a legkedvesebb hangú, a legcsóróbb vásárlóinak, ha éppen beért a kertjében, maréknyi cseresznyét csomagol a könyvek mellé, vagy ősszel egy-két szem diót lopva odahelyez. S nem akad olyan irodalmi, képzőművészeti rendezvény, amelyen ne vett volna részt. Meghúzza magát egy sarokban, nem nagyobb egy galambnál, a jelenléte tudható. S ő az, aki Judithot körültekintésre inti, amikor némely művészvendégét gonoszkodó információ előz meg. Pégyé részt vett Ilona néni temetésén, s vele tartott, érti meg az elkeseredett Judith, a konszolidálódni látszó Dénes is.

Aztán nagyon hosszú, s egészében véve óvatos csend lesz. Fél évtized és hat hónap telt el, amióta nem találkoztak, s kapcsolatuk nem áll többől, mint egyetlen el nem küldött, majd pedig Judith anyja halála okán mégiscsak elpostázott képeslapból. Azóta az a mozdulat marad kizárólag bizonyos és az a rövid mondat, amely a párizsi reptér útlevél- ellenőrzésre várakozó utasainak csarnokában maradt, minden egyéb elfelejtődik. És az az elhagyott mozdulat, utolsóvá sorolódott mondat folytatásra talál. S hogy valami tovább gördül a világban, olyasmi, amiely mindeddig meglendíthetetlennek tűnt, azt a jégpályán mindenki érezte. Judith egymásba kapaszkodó, karcsú évfolyamtársai, a pályán bravúrosan ugró, izmaikra büszke fiúk, a lépéssorokat produkáló, majd kűröket bemutató butácska lányok, a megfontoltan keringő, de a diákjaikkal együtt mutatkozni szerető tanárok, és még azok a szenvtelen tekintetű alkalmazottak is, akik a pálya állapotára felügyelnek és az ügyetlenkedő korcsolyázni tanulók segítségére sietnek. Judith lép le először a pályáról, megkapaszkodik a hótorlasz melletti kötélben, s felhelyezi az élvédőt a korcsolyájára. Amíg cipőt cserél, Pégyé egy óriási kört siklik, s már úgy érkezik vissza, mint aki megfogadta, örökké vigyori marad. Teát isznak, illatosat, cukor nélkül, melengetik kezüket a papírpoháron, méregetik, ki tud hatalmasabb felhőt kilehelni. A hóval leterített épületek távoliaknak tűnnek, olyannak, mint amelyekhez akár órákon át vezet az út.

És nem sokára ott ülnek Judith félhomályos szobájában, Judith nekivág annak a történetnek, amelyet a sajátjának és elmondhatónak is gondolt, belekezd és sorra veszi az elmúlt fél évtized eseményeit, attól a ponttól, hogy a grenodble-i építőtáborban úgy dönt, rokonai segítségével Amerikába telepszik át, hogy ott folytassa tanulmányait, s eljut addig, miként készül fel a felvételihez szükséges vizsgára, részletezi Bácsi és Néni ügybuzgalmát és az alapképzés unalmas, magányos és sok szempontból haszontalan éveit. Mihelyst teheti, saját lábra áll, bár Bácsi, hogy egyedül marad, most is támogatja, hogy egyedül marad, nem szenved soha semmiben hiányt, s mert kitartóan és általában élvezettel tanul, ez ideig érezheti a családja segítségét és saját képességeit is. Úgy gondolja, semmi sem akadályozza, pláne, hogy felvették, hogy idővel – nem lesz az több, mint három gyors év – doktori fokozatot szerezzen, s majd kísérleti pszichológusként dolgozzonik a világnak abban a sarkában, ahová menni akar. Hogy hova is, túl azon, hogy leginkább Európába készül, vissza az öreg kontinensre, nem tudta, amint tisztában nincs is azzal tisztában az ember, amivel még nem találkozott szembe. A helyszínről ráér gondolkodni. Kizárólagosan a szerint dönt, szögezi le, hogy hol történnek fontos dolgok. Mármint olyanok, amelyek neki, Judithnak fontosak. Judith nem kíván magyarázkodni. Ilyesmit régen se tett, gondol bele pégyé. Szüntelen patakzó, órákon hol csermelyként, hol érként, hol folyóként, folyamként, hol tengerárként höümpölygő elbeszélését azzal zárja, minthogy elérkezik a maga óceánjához, hogy ugyan nem tudhatja előre, jól taksálja-e meg saját lehetőségeit, jól döntött-e, eddig azonban nem bánta meg, hogy jövője érdekében mindent fölszámolt Magyarországon. Ahol amúgy is kétes politikai állapotok uralkodnak – s ezt, ha otthon nem is tudta, innen már pontosan látja. Maradtak ugyan otthon olyan emberek otthon, merthogy az otthon fogalma az változatlanul az otthoni otthont jelenti, akikre akkor is, és azóta még inkább szüksége lenne, de nincs kétsége afelől, ha akként határozott, amiként, neki nem szabad rájuk csimpaszkodni, hiszen az ő világával szemben ellenséges közeg a mindennapi életüket megnehezítheti, vagy az érzelmeiket felkavarja. Hagyja, hogy ők, az elhagyottak bogozzák össze, már ha akarják, az elszakított szálat.

Pégyé mindenre rábólint. Aztán az ő soványka históriája kerül sorra. Otthon sokszor és sok helyen kifaggatták arról, tudott-e Judith disszidálási szándékáról, s hogy nem állt-e módjában azt megakadályozni. Meggyőződtek arról, igazat mond, s nem lehetett az esemény beavatottja. Úgyhogy ő a maga részéről hálás Judithnak, amiért nem állította választás elé. Nem tudja, miként határozott volna, Isten látja a lelkét. Azt gondolja, alaposan ismerte Judithot, bizonyos volt mindig abban, hogy döntésében politikai megfontolás nem játszott közre, annál inkább a szakmája iránti mély elhivatottság. Tudta, és nyilván most is tudja, mit is akar – magától, az élettől, másoktól. És ez számára tiszteletre méltó. A mozgalmi munkáját elhagyta, talán ki is öregedett belőle, talán mert már nem látja annak hasznos politikai eredményességét. Egyedül él, túl bizonyos alkalmi kapcsolatokon. Amúgy albérlő egy alsóvárosi házban. Nincsenek kielégíthetetlen igényei. Az egyetemen maradt bent, s egyetlen állatcsoport vizsgálatának szánta minden idejét, túl a szokásos oktatói kötelezettségeken. Sikerült olyan területre bukkannia, amelyben hazai konkurencia nincs, a világon se jelentős, másrészt unikális, s alig fél tucatnyian akadnak, akiknek az érdeklődését felkeltette e kozmopolita fajcsoporttal foglalkoznak, így aztán békén kutathat. Már több olyan fajt talált és határozott meg, amelynek fajneve után az ő neve került, a szokásnak megfelelően a leírójuknak a megnevezése elengedhetetlen követelmény. Szóval történeti figurává emelkedett. S mert a yale-i kézirattárban a papírevő, azaz a múlt dokumentumait szétrágó és megemésztő rovarok vizsgálata s az ellenük védekezés az utóbbi időben kitüntetett szerepet kapott, s megvan a maguk ismert helyi kutatója is, akit idegen terepre nem szívesen engednek, a kapcsolatot szélesítendő, ösztöndíjas kutatók számára hosszabb tanulmánylehetőséget biztosítanak, s ez adott alkalmat pégyének egy pályázat benyújtására. Ekként került New Havenbe.

Judith húst süt vacsorára, és zöldség híján pirítóst ad mellé. Mondja, hogy itt nincs kenyér. Salátát pedig ugyan vett, de valahol ott felejtette. Meglehet, holnap a könyvtáros adja át, két kikölcsönzött kötet között, fonnyadtan. Almát szel gerezdekre, az étkezés befejezésül azt eszik meg. Pégyé a terep fölfedezésére indul, s a mosdókagyló alatt rábukkan Frog üres terráriumára. Hitetlenkedik, el nem gondolta volna, csapkodja nevetve a térdét, hogy Judith állattal bíbelődik. Önterápia az, fedi fel titkát a lány. Judith röviden mesél még az anyjáról, aki vidéki származása ellenére minden állattól tartott, egy csirkét sem vágott le, nemhogy macskát gondozott volna. Az egerektől sikoltozott, a kétéltűektől elájult, a pókok láttán remegés fogta el, és sosem ment végig azokon az utcákon sosem ment végig, amelynek házai udvarán kutyák csaholtak, legyenek az ebek aprók vagy óriásiak. Belvárosi lakásukat, ha a szomszédok rendhagyó módon viselkedtek s a szemetükre nem volt módjuk rápillantani, évente kétszer fertőtlenítették, hogy így akadályozza meg a csótányok és a hangyák megjelenését, s amikor egyszer a nappalijukba berepült a denevér, kimenekült a lépcsőházba, s végül valami idegen oldotta meg a helyzetet azzal, hogy agyonverte a csillárba kapaszkodó bőregeret. A fertőtlenítés azonban akkor sem maradhatott el. Judith gyermekkora úgy telik el, hogy egyszer sem látogatják meg a majmokról és oroszlánokról híres pesti állatkertet, s anyja fóbiája megakadályozta Judithot abban is, hogy a környezetismeret órára szükséges babcsíiráztatáson túl egyetlen élőlényt, akár egy kaktuszt, akár egyetlen tücsköt is a lakásba vigyen. Judith képekről ismerte meg a sünt, a papagájt és a disznót, filmen látott először szarvast, s szeletelve és rántva ismerte meg a harcsát, azt is a szeretet ünnepén, karácsonykor. Számos étellel is így volt, az őszibarack a bolyhos héja, a borsó a hüvelyébe fúródó kukacok miatt, az eper, mert megmászhatták a csigák, nem kerülhetett a konyhába, s óvakodtak minden fertőzéstől. S Judith nem játszott a többi gyerekkel a homokozóban, nem heverhetett el a fűben, s nem járt osztálykirándulásra sem, mivel az erdők kullancsosak, s a gombák megérintése is életveszélyes. Ezzel szemben a szobájában maga tartott rendet, fiatalon megtanult vasalás révén fertőtleníteni, és pontosan számon tartotta iskolai kötelezettségeit, s mivel pedig apa nélkül nevelkedett, talán mert egy apa sem más, mint egy kórokozó, az anyja családjának eseményeit. Még akácmézet se ettünk, veszi ki Judith a tányérról az utolsó szelet almát, anya valahonnan azt hallotta, hogy a méhek a gyomrukból öklendezik azt elő, hogy a lép sejtjeibe elraktározzák. Pacalt először a Sanyiban ettem, a kollégiumhoz közeli kisvendéglőben. Ja, dünnyögte pégyé, arra magam is emlékszem. Judith gyomorrontást kapott tőle, s kihányta. A hányadékról pedig, a parkban, mindenféle gyorsan megjelenő, ritka legyet tudott összegyűjteni.

– A kisgyermekek állatos történetei arról is referálnak, milyen állatfóbiái vannak a szülőknek. Most hallottam, akadt olyan anya, aki a gyerekek iskolai dolgozatától, amelyben egy természetvédelmi parkban tett látogatásról számolt be, mert fölemlítődött egy messziről megpillantott medve, elszörnyedt, és feljelentette az iskolát.

Pégyének kedve támad egy újabb korcsolyázásra. Judith nem tart vele. Attól fél, az nem esne jól a méhében növekedő magzatnak.

27.

A hó és a jég Karácsonyig megmarad, áll a levegő, a campust lezárták a járművek elől. Az egyetemi negyedben akkora csend van, mint még talán sosem. Az épületekben, a folyosókon, a laboratóriumokban s még az előadótermekben is. A fűtőrendszer csöveiből némelykor nesz hallatszik. Néha lecsúszik a hó a gallyakról, olyankor, ha madár száll rájuk, vagy mókus jár arra. Pedig minden a megszokott vágányban halad tovább, a porta dolgozik, a hallgatók szorgosak és a tanárok, ha nem tanítanak, akkor tanulmányt vagy könyvet írnak. A zajokat és neszeket bebugyolálták hangelnyelő pólyákkal.

Judith szobája ablakán át kitartóan mustrálja a kollégiumból kilépőket. Pégyé, ha az ideje engedi, olykor-olykor felugrik hozzá napközben is. Vagy ő néz be hozzá a könyvtárba, ha arra akad dolga. Kávét isznak, megosztják a szendvicsüket, váratlanul felvetődött programot egyeztetnek, vagy ha elérkezik a mosás ideje, egyikük elkíséri a másikat a mosószalonba. Judith ritkán megy be a laborjába, Nancy hosszabb előadó körúton vesz részt, közben konferenciákon tart előadásokat, más egyetemek szemináriumait látogatja végig, s leginkább a felől tájékozódik, milyen, az általa irányított kutatással kapcsolatba hozható eredmények születtek a tudományterületén. Az laboratóriumában maradóknak a lezárt kísérlet anyagát kell rendszerezni, összegezni és közlésre előkészíteni, s olykor, ha Nancy, szokásos reggeli telefonján arra utasítja őket, újabb szempont alapján ellenőrizik az adataikat. Judith a jegyzeteit rendszerezi a szobájában, táblázatokat és kereszttáblákat készít, s rendre elősorolja megfigyeléseit a szerdánként esedékes csoportmegbeszéléseken. Munkatársai érdeklődéssel hallgatják okfejtéseit, azért, mert rég a csapat tagja, s ő bizonyult annak, aki leginkább követni és képviselni tudja Nancy csavaros észjárását, másrészt a szempontjai is újszerűek, ugyanakkor egyszerűek. Az ilyenfajta megbeszélés nem tart hosszabb ideig két-három óránál, de mindig felbukkan benne mindig annyi kérdés, amelyek megválaszolására éppen, hogy elég marad a hét többi ideje.

Judith, ha bármely elméleti kérdésen töpreng, beleréved a világba. Aki ilyenkor belenéz Judith szemébe, mögötte egy másik szemet pillant meg. Azt mondta, meditációs közeget igényel, olyat, mint a könyvekkel megrakott, gondosan elrendezett könyvtárpolc, a sávosan lenyesett, lehetőleg dinnyehéj-szagú pázsit, a kiforrott személyiségű értelmiségi dőlt betűkkel teleírt kézirata vagy valamelyik Brueghel téli tájakat ábrázoló festménye. De ki az a Brueghel, érdeklődik az asszisztensek egyike, s ez alkalmat nyújt Judith számára a németalföldi táj és a német lelkület kifejeződése összecsengésiről elmélkedésre. Judith amellett kardoskodik, hogy az a látvány, amelyben a rend mintázata megtapasztalható, hozzásegít a látvány mély igazságának felismeréséhez. Ha a kutatási problémája fölött töpreng az ember, amennyiben megtalálja a saját környezetében a dilemmához leginkább illeszthető, vizuálisan rendszerezett képet, akkor e kép hozzájárul a nehézség megoldásához. Emiatt azt javasolja Judith, hogy ajánlatos olyan egyéni kutató közeget kialakítani, amelynek a berendezése is elősegíti az elmélyedt gondolkodást. Továbbá azt, hogy a kísérletbe bevont alanyokat ne a kísérlethez kialakított körülmények között, hanem a maguk természetes közegében figyeljék meg. Hiszen például, ellenőrizheti önmagán bárki, másként alszunk a magunk megszokott ágyában, mint egy szállodában vagy a fűtetlen vendégszobában.

Az ablakra tapadt Judith észrevette, hogy nézik. Alaposan túlöltözött férfi, pégyé áll a ház lépcsősora előtt, aki, hogy érzékeli, észrevették, menten fölinteget. Hívja le, hát Judith megy. Elsétálnak a postára, pégyé leveleket kíván föladni. Judith kijelenti, kint, a tél kellős közepén várja meg, nem akarja, hogy reá melegedjék a ruha, majd pedig átfázzon. Mármint megfázzanak. Judith úgy figyeli, mint aki különleges pillanatnak találja, amint a férfi fölmegy a havas lépcsőn, s a maga számára kinyitja az üvegajtót. A férfi megigazítja fején a kalapot, megrázzta a kabátját, s ellenőrzi a nyakára tekert sálat. A járásában bizonytalanságot érzékel, többet, mint amennyit a síkos lépcső okoz, mást, mint amennyit a fagyos kilincs megragadása idéze elő. Amúgy pégyé kezére síkesztyű van húzva, vagy olyasmi. Rénszarvas-mintájú, szánnal. Az egyik lábával erősebben lép, a másikat inkább lendíti. Pégyé visszanéz az ajtó föltárulása előtt, mint aki biztatást vár, elkapja Judith tekintetét és elmosolyodik. Judith lehajol, belemarkol a hóba, s a férfit a puha hóból készült golyóval igyekszik eltalálni. Nem jár sikerrel. A maréknyi hó pelyhekre hull szét. Pégyé magabízón vigyorog, mint gyerek a fényképen, aki sérthetetlensége tudatában néz szülei között a kamerába. Mégis dideregve lépe aztán beljebb, a szájszéle remeg. Összeszedett, nem lötyög benne semmi lazaság.

Aztán Judith hosszabb nógatására sétára indulnak, s közben a lány gyümölcsért tér be az éjjel-nappal nyitva tartó, forgalmas kis boltba, s felveszi a könyvtárban a megrendelt könyvét. A negyedet elhagyva, a városban alig hallhatóan közlekednek az autók, üres és hallgatag motorú taxik suhannak egymás után el s deres szemöldökű, mókásan egyensúlyozó alakokkal találkoznak. A kiállítóház csarnoka látogatók híjás üresen tátong, a képek előtt réveteg teremfelügyelők beszélgetnek. Átmennek a főtéren, fehér galambok szállnak a fehér házak között s pégyé ettől szokatlanul hangossá válik. Harsog minden mondatával, s összetöri a csöndet, holott mondatai sincsenek, kizárólag mondattörmelékei mindarra, ami narancsként, nylonzacskóba becsúsztatott könyvként, puhán tovagördülő járműként, bronzszoborként, kutyaürülékként jelenik meg előtte. Piti fintorok keletkeznek hamarjában az arcán, ide-oda ugrálnak, az orrtőről az állára, a szemzugból a szájszögletbe, de nem maradnak sokáig se itt, se ott, a hidegben elfagynak, mint a virágok, amelyeknek nem jut elegendő jelenlét a melegben. Aztán rágyújt. Judith nem sejti, hogy a férfi dohányzik. Hogy valaha is dohányzott.

28.

Hogyan hagyható el, akit szeretsz? A kérdés, amolyan kampóként függ, amelyre szokás mindenféle ruhát, zacskót vagy kulcscsomót akasztani, de most Judithra vár, mit is akaszt rá. Ő azonban legszívesebben nem illesztene erre az akasztóra semmit, mert általában is utálja az emblematikusan viselkedő dolgokat, konkrétan pedig éppen ezt. Ki ismerheti a szeretet természetrajzát, hiszen nincs olyan szenvedély, amely hasonlítana egy másikra. Amint az ismétlődő napokban sincs ugyanaz az óra, még ha a neve, hat, hét vagy tizenkettő, ugyanaz is. A falevelek között, bár mindegyik a fák gallyairól csüng alá és zöld, nincs két megegyező. Nem szereti a megválaszolhatatlan kérdéseket, sem ha maga teszi fel, sem ha más. Se Dénes, se Marymari, se Bácsi, se az örökké kisbetűs pégyé, se más a múltban, jelenben és jövőben ne akarjon olyasmit tudni, amire maga sem tudhatja a választ. És bár van olyan geometria, amelyben, ha fel is vethető a kérdés – hogyan hagyható el az, akit szeretünk –, ha születik valami válasz, akkor bizony az egy másik geometrián belül fogalmazódik meg, az érvényességgel nem rendelkezik, hiszen a két geometria között nincs átjárás.

A gronoble-i napok vége zűrösen alakult. Bácsi telefonált, s leginkább azért, mert hagymázasnak találta Judith ötletét. Egy amerikai, érkezzen bárhonnan is az USÁ-ba, az olaszoktól, a lengyelektől vagy a magyaroktól, ha – a vízről vagy a levegőből – azzal lép a szárazföldre, hogy azonnal végigjárja a manhattani utcákat, még ha rigolózus rendszerezettséggel is teszi, abból sosem lesz amerikai. De még emigráns se. Legfeljebb disszidens. De akár emigráns, akár disszidens, tudható róla azon nyomban, hogy előbb vagy utóbb oda akar visszamenni, ahonnan, a franc tudja, miért, de elmenekült (ámbár az is elég egy elmeneküléshez, hogy semmi oka sincs), s csak az alkalmas pillanatot várja, hogy feledve a befogadó országot, csapot-papot otthagyva visszamasírozzon oda, ahol, a franc se tudja, miért, de nem volt neki jó. Amerikában senkinek sincs szüksége az otthonosságra, olyasmi nincs. Egy amerikai amúgy sem hajigálja a szélbe a pénzét, olyan lehet, hogy beül egy taxiba, mert A-ból B-be azzal tud a legolcsóbban és leggyorsabban eljutni, de ilyent Judith-féle habókra nem hajlamos. Bácsi kitartóan érvelt az ellen, hogy Judith luxustaxizással kezdje el az új életet, ez, morogta, nem vet jó fényt sem rá, aki segítségre fog szorulni, sem rájuk, akik rokoni kötelességük okán várják, befogadják és mindenben támogatják mindaddig, amíg erre szüksége mutatkozik. Judith magamaga miatt füstölög kezdetben: nem érti, ha már befogadták, repülőjegyet telepítettek számára a megfelelő időben egy megfelelő gépre, részben feláldozzák, részben kölcsönbe adják a vagyonuk egy részét, mitől nem értik, hogy kell egy hely, lehetőleg az első pillanatokban, amelyet oly részletesen fölfedez, mint a saját tenyerét. A teste darabjává változtatni a városrészt, ennél többre nem vágyott. És azt sem fogta fel azonnal, hogy Bácsi számára mindegy volt, Judith pénze vagy az övéké látja kárát a hóbortnak. Ha már Bácsi mentális bajnak ítélte a városfelderítő akciót, akkor éppúgy mentális problémája ez neki, Bácsinak, és neki is, Judithnak. Judith végül fölfogta, nincs semmi gond az utazásával és az érkezésével, alaposan elő volt készítve, magával hozta az anyja áldását, nyakában és karján csörgette az üvegdarabokból álló, könnyen bizsunak látszó, ámbár a családi vagyonból ékszerész által bizsusított drágaköveket, a tőkéjét, fejébe foglaltatott minden otthon megszerezhető tudás. Judith arra is ügyelt, hogy, talán a szarvasbőr övén kívül, ne viseljen olyan ruhadarabot se, amiből kiderülne, hosszabb útra készül, s elhagyja Európát. Végül Bácsi lehunyta a szemét – igen, Judith látta, a telefonvonal végén miként csukódik össze az alsó és felső szemhéj, petyhüdten, nehézkesen. S ígéretet tett Bácsinak, nem fordul majd többé elő ilyesfajta haszontalanság, s tekintse ezt egy európai lány utolsó léhaságának.

Judith feldúltságát pégyé nem érzékeli. Holmi legyekkel van, szokásához híven, elfoglalva, esteledik éppen, száll le a sötét, kapkodva gyűjti a fiolákba a szarvasürülék szagának csapdájába esett zsákmányt, mert ha már letelepszik az este, akkor újabb, immár fotofób ízeltlábú-csoportok érkezhetnek, amelyekkel nem lenne jó, ha összekeveredne a fotofil fogás. Judith odakuporodik a bűzös szarcsomó mellé, előhalássza a kisujjnál nem nagyobb kémcsőszerű üvegcséket, kihúzza a dugókat, és ha szükséges, visszanyomkodja a cső nyakába. Pégyét elkapja a vadászhév, hónapokon át kitart majd munkája, s olyan fajokat ismer meg, amelyek talán otthon, nem hogy Szegeden, a dél-alföldön, de még talán a teljes Kárpát-medencében sem élnek, és ez megsokszorozza a szenvedélyét, s a szenvedély pedig az erejét. Pedig fáradt, az ő vállán hever a magyar csoport valamennyi gondja és baja, a lányoké különösen, akiken az utolsó napokban kitör a vásárlási láz és minduntalan a városba vágynak. Vacsora után föl is kerekedik a magyarok csordája, a rendetlen fiúk menten beülnek a központtól távolabb eső utcácska kocsmájába, sörözni, aztán a lányok is, ha a dóm terének árusaitól beszerzik a legolcsóbb és legaranyosabb ajándékokat és apró emléktárgyakat. Judith, noszogatja ugyan pégyé, nem vásárol semmit, se az otthoniaknak, se magának. Minek. Majd ha szüksége lesz bármire is, eljön értük. Pégyé kineveti, hiszen három évente kap nyugati útlevelet bárki magyar, akkor pedig nem oda utazik, ahol egyszer már járt. Egy húsz éves embernek, ha közember és nem rendelkezik politikai privilégiummal, indokolja, az aktív életében maximum húsz nyugati útra nyílik lehetősége, be kell a lehetőségeket osztani.

A mikrobusz, amely visszaszállítja őket, a rövid úton többször is megáll. A lányoknak, mihelyst bekászálódnak az ülésre, s tán mert a vihogást képtelenek elhagyni, menten pisilniük kell. A fiúk se tesznek mást, bár ketten ugyancsak részegek, és számukra a lehúzott ablakon át bevágódó levegő sem bizonyult elegendőnek. Pégyé sem ivott keveset, de nem eleget, így bizony a táborban, visszacsöppenve a búcsúest forgatagába, további sörökhöz van kedve. Judith nem akadékoskodik. Megelégedik azzal, hogy nem szükséges beszélnie. Hogy nem tud meg semmi olyat – pégyé bokájának sebhelye okát, egy volt gimnáziumi barátság történetét, egy politikai gazdaságtant oktató tanár keserves élettörténetét – amelyen utóbb esetleg töprengeni kell. S hogy nincs semmi oka majd visszagondolni erre az estre.

Judith egyedül arra ügyel, hogy pégyé csak annyit igyon, amennyi a másnapi utazást nem sodorja veszélybe. Az a hír járja, hogy részeget nem engednek fel a repülőgépre. Ámbár azt sem viselné könnyen, ha pégyét pátyolgatnia kellene. Végül kidől a társaság, gyorsan megfogyatkoznak s hárman maradnak. Pégyé, aki a sörösüvegek alját öntögeti össze, hogy legyen még egy pohárnyi innivalója, Judith és egy finn srác, akinek olyan szőke a haja, mint az augusztusi telehold színe, ha visszatükröződik a Tiszán, s aki azzal foglalja el magát, túl azon, hogy pégyével versenyben nyakalja az italokat, hogy felvilágosító előadást tart a finn-magyar nyelvrokonságról.

Judith korán ébred, nem kelt föl még a Nap, de dereng, gyöngéden lefejteti magáról a kezeket, leóvatoskodja magát az ágyról és ügyelve, hogy zajt ne csapjon, kitipeg a teraszra. Hűs a levegő, olyan, amelyet kedvel. Leül a székre. Figyeli, mitől olyan lassú a világ. Aztán, a hajnal szűrt fényével együtt, felrémlik benne az éjszaka. Pontosan fölidézi, hogy úgy érkeztek meg hárman a szállásra, ahol pégyé és ő lakott két hete, hogy fel sem vetődik, miért tart velük a finn fiatalember. Pégyé és a finn a teraszon maradnak, valahonnan, talán a fridzsiderből, talán a zsebükből sört kerítenek, s annak járnak a végére. Judith magára csukja a szobaajtót, elmegy zuhanyozni, s bebújik az ágyba, ahhoz, hogy jól aludjon, még ellenőrizi a szobasarkokat, számba veszi a reggelre maradt teendőit, egyedül arra nem kínálkozik ésszerű megoldás, hogy a reptéren miként váljék majd le a magyar csoporttól, és menten el is alszik. Emlékezik, hogyan zuhan mellé pégyé, aki már dőltében elalszik, s olyan kíméletlen horkolásba kezd, hogy az oldalára fordítja, s maga pedig a párnája alá dugja a fejét. Aztán a másik oldalán reccsen meg az ágy, oda vackolja be magát a finn. Meg kellett értenie, hogy két férfi közé szorult, az egyik az, akihez holnaptól semmi köze nem lehet, a másik az, akinek jóformán a nevét sem tudja, és elhagyni mégis egyszerre fogja őket. Úgy fordul hasra, hogy közbe becsavarja testét a plédbe. Bal kezét ráhelyezi pégyé csapzott, áthevült tarkójára.

Judith ébredezik s várja, szólaljanak meg a madarak. A széket, amelyen ül, s amellyel meghitt viszonyba került az építőtábor ideje alatt, igyeksziik újra és végleg megtapasztalni: hátával a támlát, farával az ülőlapot, s lábfejével, amelyet beakaszt a székláb hídjába, a szék alját. Bőre utoljára szerez élményt a szék anyagáról, s ezt, a lécek, a fémszerkezet érzetét igyekszik elraktározni. Judith az asztalon rátalál pégyé cigarettájára, s bár nagyon ritkán tesz ilyet, s reggelenként mindeddig sosem, rágyújt. Nem fojtja a füst. Arra az enyhe kábulatra, amelyet okoz, azonban szüksége van. Maradjon még a félhomály, amelyben biztonságban érzi magát. Két csészével a kezében érkezik a finn, kávét hoz utána. Anyaszült meztelen, pőresége nem feszélyezi. Erős és göndör szőr borítja a mellkasát, ágyékát, a végtagjait, holdfény színű. Judith elfogadja a hideg, tegnapi kávét, belekortyol, tüdőre slukkol. A fiú hagyja, hogy Judith szeme lefényképezze. Mindkét lábfejét kissé kifordítja, így előnyösebben elődomborodik az ágyéka. Judith elmosolyodik, de nem bántóan, a mosoly kitartóan lebeg az ajka fölött.

A fiú jobb keze mutatóujjával megérinti Judith állát, pontosan azt a pontot, amelyet nem sajátított ki a mosoly derűje. Az ujjbegy, amely Judith-hozt hozzáér, száraz és magabiztos. Körbe-körbe kóborol a lány apró, előreugró állán, időnként lekúszik a nyak puha bőrére, máskor a szájzugig szalad, vagy elkalandozik az alsó ajak finom domborulatain. Judith megigazgatja a hálóingét, miközben hagyja, hogy arca alsó részét fölfedezze a férfi ujja. Amint azt is, hogy az orrát, tövét, cimpáját, nyergét, hegyét, szemöldökeit, elkeskenyedő végeit, ívét, szemöldökcsontján a bőrt, szemhéjait, orcáját, halántékát, a fülét, cimpáit, kagylóját, peremét, göbeit, s tarkóján a finom pelyheket megérintse a csupa energia ujjbegy, s mint szobrász, megformázza a fejét. A finn sok-sok apró mozdulattal hozza létre Judith arcát, koponyáját, majd pedig a nyakát, a vállát, a karjait. A rózsaszínű hajnal megérkezik.

Judith kézfeje a combján pihen. A szíve azonban zakatol. A tekintete ellenben lelassul. Mert minden életerő átszáll abból a fiúba, annak is egyetlen ujjbegyébe és a combok közéből életre kelő hímtagjába. A megduzzadt vessző némileg megemeli a zacskóban csüngő két herét s a fiú izgalmát nem is a délcegen ágaskodó pénisz árulja el, hanem a súlya ellenére szüntelenül rezgő, helyét nem találó here. A finn letérdel Judith elé. Egyetlen újbeggyel érinti továbbra is a lányt, a bokacsontnál. Fonalat rajzol Judith lábára, kört húz a bokára, a külső bokánál megpihen, onnan leszalad a talp éléig, átfut a talp boltívére, tétovázik, merre haladjon tovább, a sarkot egyetlen spirálissal meghódítva átsiet a lábujjak görbülete alá, sorrendet készít, érinti a körmök fényes félholdjait, s visszaiszkol a talpra, felfut a belső, érhálózatos bokára, oda, ahol az elsőnek felrajzolt kör vonala elindult. Az újbegy azonban feladja, s átadja a helyét a nyelvnek. A fiú nyelve hegyével nyaldossa Judith bokáját. Majd, hogy a finn feje befurakodik a széklábak közé és megtalálja a térdhajlatot, ott talál búvóhelyre.

Judith mondani akar valamit. A finn fiú ugyancsak. Mégsem lesz abból semmi.

A finn váratlan mozdulattal, érthetően és gyöngéden kettényitja Judith lábát, és a lány csípője fölé tűri a hálóinget. Megemeli a lányt, de kezét a visszahuppanó fenék alatta hagyja. Biztosan fogja a széken előrecsúszott lányt, s ujjaival megakadályozva, hogy bezáruljon az ágyéka. Fogaival tépdesi a szőrt, megvárja, hogy megnyíljék a nagy ajak, s nyelvével behatol a szeméremrésbe. Judith nem nyúl a fiú után, ő a kékben és rózsaszínben fürdő tájat olvassa. Mondatról mondatra követi a ligeterdő fáit, a lombok között hintázó mókust, a rigókat, amelyek az avar száraz leveleit forgatják át, a távoli vonatzakatolást, a levegőégen maga után kondenzcsíkot hagyó, szuperszónikus repülőt, és a kövér fehér felhőket, amelyek a bungalók tetejét majdhogynem érintetik. Silabizálja a terasz korlátjának szavait, a kőlapok bekezdéseit, a rozoga lépcső fejezetét, a cserepes virág felkiáltójelét, felmagzott fűszálak pontos vesszőit, betűzi a szellő káoszát, és a fiú fejbúbján landolt és vándorlásba kezdő katicabogár hét pettyes piros pontját. Nyomában jár a szövegnek, amelynek jelentéséhez azonban nem jut el.

A fiú arcával dől bele Judith feltárult ágyékába, hogy mélyebbre fúrja magát, a terasz pereméhez támasztja talpát. Kifeszült férfitestével hidat képez a téglaperem és a két kézzel feltárt pinájú lány között, míg nehéz heréi függőlegesen lógnak alá, hímtagja ferdén előre mered, s fénylő makkja hegyével olykor-olykor megérinti a terasz kövét. Judith, közel a gyönyörhöz, magához öleli a fiú fejét és ráhajol a hátára. A fiú elélvez. S a teraszra lövelli magvát, s három fehér csíkot, mint gondolatjeleket spriccel a kőre. Aztán izmait elengedi, erőtlenül aláhull, szétterült, teljes testében remeg.

Judith kapkodva rohan a fürdőszobába, belebotlik a fiúba, megcsúszik a küszöbön, a kilincsbe kapaszkodva tudja egyensúlyát megtartani, száguld, mintha elűzte volna valaki a legkedvesebb székéről. S mikor, bőrén vízcseppekkel visszaér, a finn fiút nem találja sehol. Abszolút nyoma veszett. A zöldre mázolt asztalon, a hamutálca, a cigarettás doboz és az öngyújtó mellett egyetlen kávéscsésze áll, félig telve hideg löttyel. Azt kortyolgatja fintorogva éppen, amikor szétivott képpel előtámolyog pégyé. Pégyé szédül, visszatér a házba, de menten ki is fordul, igyekszik a levegőre, csak éppen hoz magának egy befőttes üvegnyi vizet s Judithnak egy ágylepedőt. A fehér, éjszakáktól meggyűrt vásznat ráteríti a meztelenül üldögélő, réveteg lányra, s bizonyos értelemben ezzel a gesztussal véget is vet az alig egy éves, Szegeden fogant és Grenoble-ban elvetélt szerelmi kapcsolatuknak.

Géczi János 1954-ben született Monostorpályin. József Attila-díjas költő, író, képzőművész, egyetemi oktató.