Serestély Zalán prózája

Részletek

Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Költő, kritikus, a Babes-Bolyai Egyetem doktorandusza. Első verskötete Feltételes átkelés címmel látott napvilágot az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában.

A felhők gyökerei

- Ide nézz! Pilóta vagyok, kigyulladt a gépem, és most lángolva lezuhanok! – kiáltja.

- És én? És én? – kérdezi Serenella.

- Te?... Te vagy, aki átöleli az elesetteket...

- Az ki?

- Hát izé... a hősi halál nemtője. Nem tudod, hogyan csinálja a nemtő? Úgy kell jönnöd, mint egy angyal, és fölém kell hajolnod.

(Italo Calvino)

Gyerekként féltette a konyhapárkányról alázuhanó galambokat és éjjelente baklató macskák riasztották fel. Most, amikor a feszes állatszomj kiégeti a szürkület peremét, nem szabadulhat a gondolattól: igazán csak a macskák titkos tivornyái iránt viseltetne ilyen roppant közönnyel, vagy éjszakái csonthéját nem karcolná fel a töltés alá kivert csecsemő bőgése sem? Tudva tudná, hogy a párkányról meredten aláhulló madártest váratlanul szétnyílik az ablak alatti homoktövis sörénye felett, vagy kiapadt volna belőle minden részvét a kimért öngyilkosok iránt? Egyáltalán, ha iránt, akkor valamiképpen nem a részvét történik-e mégis? És mit élveznek ebben ezek a kurva madarak? Mi élveznivalójuk abban, hogy önként odavetik testük a törvénynek? Vagy zuhanásuk épp a törvény áthágása volna? És annyi volna-e a test, amennyit a tömegvonzás felismer belőle? Tudva tudná, hogy állat öngyilkos nem lehet, hiszen lényének pusztulékony részét születésében már odahagyta? És ha mégis, vajon vele veszne az összes galamb? És az összes héja? És a vadászok rendre, a puskacső felett héjára leső vadászok? Galambnak lenni súlyos lehet. Súlytalanság terhe pneumatikus csontokba oltva. Vajon gondolhat-e galambállat ezzel? Meg bírnák-e röptetni parányi izmai e masszív súlyt? Meglehet, a rágondolás maga, az lehet a bűnös e felfoghatatlan apadtságért. Talán nem kéne folyton rajtaütni magán. Egyáltalán kicsoda ő, amikor nem az, aki gyanakvásban fogan? És mi a közöny, és mi a részvétlenség, amikor nem szavak éppen?

Mik lehettek néma éveiben? Olyan volt akkor, mint a madarak. Belül viselte a levegőt – részvéttel minden iránt, amiben e kihordhatatlannak lakozása volt. És sokan voltak ők. Ha beszéltek hozzá, homlokán, halántékán, orrcimpáin kicsapódtak a hangok, szinte még nyáron is – hidegség volt bőrében a láz. Szagból, sűrűségből, állagból volt az ő nyelve, hámján pedig törékenyen dobbanó lényekké váltak a jelek. Ahol bőrén át utat találtak szomjukat oltani, pórusai lomhán húzódtak össze, és már sohasem egészen. Kráteres arca maga volt a hold, a senkiföldje, egy lakatlan álom.

Félte és féltette őket, testehúsából inniuk adott. Megásta, -ágyazta a tavat, melynek – úgy hitte – cserepekre tört meniszkusza ők. Elgondolta, forgatta alakját, ezt a névtelen idomot, mely nem tégelyük, hanem éppen fordítva – tetemes, önmagában dúskáló forma, térelmeszesedés, narcisztikus, önmaga ellen szegülő ornamentum, idomíthatatlan anyag vemhe. Nap nem múlhatott úgy, hogy fel ne próbálta volna arcára a visszfényt; a tükör hályogos volt – bányató akár a szürkületben –, arca millió kopott lárvaarc benne. Ki is dobhatta volna akár, mint csonka vackot, amiben csak a megrögzött múlt lakozik már. Mégis hű maradt hozzá – arca másával fedte el képlékeny szilárdságát, teste forróságával rejtegette teste forrósága elől. Mert a Hercegnő perzselt, mióta szájába az orvosok nedvtelen szavakat adtak, és szeplőtelen hangokat fülébe, hogy a nyomást kiegyenlítésk. Az volt a múltja, ami tükrében zúzódás – a homály némaságának, tisztaságának üteme, ami a tükröt önmaga rabjává teszi.

Zúzódás volt a férfi is, aki a novemberi éjszakában úgy hatolt be, hidegen, tárgyilagosan, akár egy szonda, de éppoly pontosan és törődőn is. Elmúlt már azelőtt, hogy érkezett volna, szinte csak sebhelye volt önmagának, elfelejtett himlőheg, eldolgozatlan köldökzsinórcsonk. Az volt, amivé szomja tette, gyönyörű szaru – testéből nem nyíltak távolságok. Néha ivott, ha más férfiak is akarták, hogy igyon, ilyenkor kicsit más férfiak lett ő is.

Most, amikor a feszes állatszomj kiégeti az alkonyat peremét, megszökve a fülkeablak által pillanatonként újraszegett képből, most, amikor teste lángolása megadón hajlik át egy tágasabb lángolásba, a szánalom, a kérges meztelenség, a szonda hideg törődése egy vesekő intim idegenségével válik ki testéből. A tér, melybe e kavics visszamarad – a kiválás pályája. Ha felfogja is annak csíszolt-langyos testét, soha a zuhanása ejtette karcolások előtt nem volt. És mindenütt terekre hull a tér, és csak ott hull terekre, ahol karcolás esik.

Hengeres légáramban érzi magát benne, mely lángjait ráncigálja, lobogtatja végig egy kitapinthatatlan járat mentén. Érzi a falaknak dörgölőző hámját, mint amikor hűvös vászonnal betakarják a forradó húst. Ami most ő, annak nincs neve. Egy nyaláb talán. Vagy egy apró gesztus, finom moccanás egy gyökérben. Talán ennél is kevesebb: feszülés egy csupasz hártyában, konyharuhában a száradás. Egy hajnali deflorációban feltárt parányi meszesedés. Szuvasodás az ingerküszöbön. Némi húsos rászorulás egy falra. Nincs név. Csak kutyák üveg mögött. Ugyanazok a kutyák, etetéstájt, háttal. Nem figyelnek a vonatra. Már-már egészen menetrend szerint nem-figyelnek rá. Vonatok mindennap történnek. Velük vagy nélkülük – de megtörténnek. Olyanok, mint az est vagy a szél. Ha nem néznek oda, akkor is beesteledik. Ha visszatartják lélegzetük, akkor is fölgerjed a szél. Port seper a szemükbe, finoman kocogtatja a bádog hátsóajtót. A bádog mögött gyulladt hajszálrepedések vannak a csendben. Gyulladt hajszálrepedések a csend. Duzzadás, fellazulás, ülepedés. Pulzáló aritmiák. Hunyorognak, de inkább csak a szemhéj megadó rutinja ez, a szervekre lazulás kísértete. Látás végtére a vakság is. A nem-látás látása. Gőzöké, zörejeké. A száradásé. Távoli cserzőkádaké, dögöké. Mirigyek látása. Az egy-örök, olthatatlan éberségé.

A gyomrukban éhség van és szomjazás az ő torkukban. Ahol a kettő  egymásba ér, ott vannak ők. Az érésnek nincs helye. Ott vannak, ahol körülményeik átszakadnak és izzó éhség talpuk alatt a kert és levegője a szomj.

Azt játsszák, hogy köztük se kutya, se ember, se embernek kutyája. Azt játsszák, hogy a födött kútban alakoskodik a víz, hatalmas henger formáját ölti, és nem engedi magát inni. Azt játsszák, hogy színe fölött szomjúságok kúsznak, és árnyuk alatt megesteledik a víz.

Most azt játsszák, hogy a kutyák a felhők gyökerei. Hátuk boltozatán tartják az ázást, és kotlós ázást tartanak földhöz szorított szügyük alatt.

Most azt játsszák, hogy érés van a fákban és a magasságokban valahol folyton kifakad a hús. Még szokni kell ezt is, hogy húsukból távol is vannak húsok és hogy a távolság szintúgy: húsukból vétetett. És kívánatosak és félelemszagúak e távolba szakadt húsok és nem mindenikőjük akar megrepedni. Azt játsszák, hogy, akár a fekély, elfeketednek némelyek, és tilalom alá esnek, mint tejbe a bögöly – mert szaru, köröm és fogak hasításáról álmodtak titkon, s vágyakozásuk – elébe menvén – sebet ejtett azon, aminek érkezése a törvény.

Most azt játsszák, hogy tilalom alá esett testek ők. És többen nemök szerint nem bírnak magukra nézni, és nemök szerint többen a vackukra csinálnak. Azt játsszák, hogy testük kívüle esik a törvénynek és bevilágítja a testük. Azt játsszák, hogy gyalázatos makulák ők roppant fekete batiszton, és mától a jóság: csupán kerülgetni a bűnt. Azt játsszák, hogy megtévelyedettek támaszai ők, a megtévelyedettek, akik nemük szerint többen a vackukra csinálnak.

Csomókban hull a szőrük – most ezt játsszák ők, és megnyúlnak bizonyos tekintetben, és a bőrük érdes, akár a kiégetett kancsó, és forró az éhségnek húsa, mely foglaltatik benne. Azt játsszák, hogy este hat múlt és ez már nem játék, este hat múlt, és már kúsznak a földön bizonyos tekinetetben. És a testük megtűrődik olykor, tűrődéseibe szomjas élősködőket fogadnak, melyek kiisszák szomjuk, és felgyűrődik körülöttük a szomj, és hullámot ver körülöttük a szomj.

Azt játsszák, hogy más, hogy többi kutyák volnának ők, engedelmesek és szabadabbak is, ha nem lennének ivartalanok. Azt játsszák, hogy népesebb kutyák volnának ők, és dús makula volna a kert, és feladná magát a törvény, a törvény, ami oltalmuk volna, ha népesebb kutyák volnának ők.

Most, amikor a feszes állatszomj kiégeti az alkonyat peremét, azt játsszák, hogy az érés kattogó-sikló csarnokait róják és nevük szerint szólítatnak ők. Azt játsszák, hogy hideg üvegben lakik, aki hallgat a névre, és tejfehér köd mögé bújik, ha csupasz pofacsontjához érintenék orruk. Hiába a név, távolabbról csak kutyák ők is, tilalom alá vont testek, bögöly a tejbe. Ugyanazok a kutyák, etetéstájt, háttal.

Szomjanpusztulnak – most azt játszák –, szomjan ők, a felhők megveszekedett gyökerei. Aztán poros, barna felhők kúsznak a hátsókert fölé, meddő felhők, megárnyékolni a döngölt földet, és megszűnnek minden szomjuktól a kutyák, és megestelednek ők. Nemök szerint, bizonyos tekintetben.