Grendel Lajos prózája

Részletek

Grendel Lajos 1948-ban született Léván. Kossuth-díjas író, irodalomtörténész, egyetemi oktató. Műveit számtalan nyelvre fordították le. Legutóbbi kötete Utazás a semmi felé címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, 2014-ben.

(Somogyi Tibor felvétele)

Stolcz

Hetvenéves kora óta bottal járt, és azon az estén egy kicsit többet ivott a kelleténél. Késő ősz volt, és az a fajta nyirkos idő, amikor nem esett az eső, de a sűrű köd miatt minden faágról egy-egy esőcsepp hullott az ember nyakába. Pedig egyébként szellő sem rezdült. Magyarán: az Isten is álmosan behúzódott egy ablaktalan szobába, és hagyta, hogy menjenek a dolgok, ahogy menni szoktak többezer éve. Stolcz legalábbis igy gondolta kissé kótyagos fejjel, amig a Posta utca és a tér sarkára nem ért. Igen, kicsit többet ivott a kelleténél. Nem volt részeg, a részegség szóba sem jöhetett, de mégis indulatosabb volt a kelleténél, ami olyankor fordult vele elő, ha kevésnek tartotta a nyugdiját, vagy bosszantotta az utcai lárma. Márpedig ha ivott, még ha keveset is, mindig eszébe jutott, hogy megint nem marad pénze csak a villamosjegyekre, és rögtön elfogta az idegesség.

A Posta utca felől a teret árnyas fák boritották, mármint nyáron. De most télidő volt. Ide húzódtak a hajléktalanok és a csövesek, és estére ellepték a református templom bejáratát. Stolcz figyelmét azonnal megragadta egyikük. Sötét volt, nem látta az arcát. Viszont látta a vizeletet. Vizeletben úszott a járda, egészen a csücskéig, az egyik fa törzséig. "Ez bepisált", gondolta, és éktelen haragra gerjedt. Volt valaha egy kutyája, az szokott olykor bevizelni, főleg aggkorában, mert nem akaródzott kimenni az udvarra. Talán a kutyára gondolt? Vagy nem is gondolt semmire, ösztönösen cselekedett, mielőtt rájött volna, hogy mit cselekszik. A bot mindenesetre nagyot koppant az ismeretlen feje búbján. "Legalább a kapualjba mentél volna", mérgelődött Stolcz. Az ismeretlen megcsúszott és elesett. A többi hajléktalan hallgatott, és Stolcz azt a következtetést vonta le a hallgatásukból, hogy helyeslik az ismeretlen férfi megrendszabályozását. Végre használtam a botot, állapitotta meg, mert a bot csak amolyan disz volt, emelte a tekintélyét. Mert nem volt a lábának semmi baja.

A hajléktalan neveletlensége úgy felizgatta, hogy a buszmegállónál még megivott két deci vodkát egy ócska butikban, amelyet a vendégek - kiváló részeg emberek - csak a "legszebb putikának" hívtak a környéken, mert olyan volt, mint egy összedőlni készülő ház. A csapszék teli volt emberekkel, némelyiket már látásból ismerte, azokat, akik naphosszat itt ülnek egy vagy két kávé mellett, majd zárórakor hazamennek és már régen nem szólnak egy szót sem a feleségükhöz vagy a lányukhoz. A botot, természetesen, nem itatta meg, mert a bot nem iszik, ellenben teljesiti kötelességét, gondolta Stolcz, egy kissé részegen. Majd hazament és elaludt. Többé nem ébredt föl. Jobban mondva fölébredt, de az mintha rémálom lett volna - vagyis valójában nem ébredt föl, a cselekedetei már nem az ő cselekedeteti voltak, hanem egy idegené, aki, ki tudja miért, az ő bőrébe bújt. Mert koran reggel csöngettek. Az ajtó mellett két rendőr állt.

- Velünk kell jönnie - mondta a magasabbik és a több csillagos rendőr.

- Miért? - kérdezte Stolcz megrémülve.

- Ez a parancs. Majd megtudja - mondta a rendőr meglehetős közönnyel. - Hozza magával a botot is.

A rendőrőrszobában egy civilbe öltözött kopó megvizsgálta a botot. Úgy nézte, mintha először látna ilyesmit, egy simára hengerelt és bepácolt (vagy mi fene, nem tudta megmondani a helyes szóval) botot, és nagyokat hümmögött. A falak enyhén koszosak voltak, csupán Gasparovic elnök bajuszos képmása intett feléje fenyegetően, hogy a rendőrségen van, nem holmi kuplerájban. A civilbe öltözött rendőrnek összevissza állt a gyérülő haja, táskás és vörös volt a szeme, Stolcz azt gondolta, a jó sok kialvatlan éjszakától. Más kérdés, hogy meglepően nyugodt volt, már-már kedves. Miután jó alaposan átvizsgálta a sétapálcát, igy szólt:

- Ön fejbevágott egy hajléktalant az utcán. Így volt?

Stolcz kisebbíteni akarta az esetet.

- Inkább fejbekólintottam - jegyezte meg. - Hogy ne vizeljen az utcán a járókelők előtt. Mégiscsak illetlen dolog vizelni a nagy nyilvánosság előtt.

A rendőr helyeslőleg bólitott.

- Az illetlen dolog - ismerte be szokatlanul őszintén. - Szóval csak úgy fejbekólintotta...

- Úgy van.

A rendőr egy kicsit kivárt, majd közölte:

- Az úgynevezett hajléktalan a kórházba kellett szállítani.

- Igazán sajnálom - mondta Stolcz, és egy kis sajnálatot valóban érzett iránta. - De vizelni az utcán megengedhetetlen dolog, azt is tudomásul kell venni. - De a rendőr folytatta.

- Az úgynevezett hajléktalan reggelre meghalt.

Ez a kellemetlen hír egy kicsit megrázta Stolczot. No nem olyan borzasztóan, hogy a könny is kicsordult volna a szeméből, inkább csak úgy, hogy egy rég nem látott nagynéni meghal, pedig alapjában véve szerette őt. A civilruhás kopó néhány percre egyedül hagyta Stolczot. Nyilván megtárgyalja az ügyet a feletteseivel, gondolta Stolcz. De nem nagy ügy, gondolta aztán.

Egy ismeretlen rendőr lépett be a kihallgató terembe, és meglehetősen morc arcot vágott.

- Le van tartóztatva - közölte kappanhangon.

Stolcz nem tudott köpni sem nyelni. Végeredményben föl volt háborodva, de a fölháborodását titkolta, mert nem jó a hatalommal ujjat húzni. Előbb-utóbb kiderül az igazság, és akkor hazaengedik. Elvégre a haszontalan csavargó bepiszkitotta a várost, és ő csak rendre utasitotta. Megtette a kötelességét, igaz, hogy kicsit túlzott, ennek a pálinka volt az oka, de azt határozottan állithatja, hogy nem volt részeg.

Elvitték vizsgálati fogságba a Kertész utcába, az ún. Igazságügyi Palotának nevezett monstrumba, amely minden egyebek ellenére sztálinista szörnyépület volt, és bezárták egy cellába, amely szűk volt és nem komfortos. Estig a kutya sem nézett rá. Este is csak takarodót vakkantott egy beteges külsejű ember, aki már fél lábbal a koporsóban feküdt. Sokáig nem tudott elaludni. Újra és újra eszébe jutott a bánásmód, amellyel eleve bűnösnek mondták ki, holott nem csinált semmit sem, jobban mondva, megkoppintotta a fejét egy lehetséges bűnözőnek, és az, sajnos, szivbajos volt, vagy ki tudja, micsoda, és Stolcz nagy pechjére meghalt. Csak éjfél után aludt egy keveset. Álmában tizenkét év után föltámadt a felesége, nagyon jól nézett ki, nyoma sem volt benne a ráknak, mely végül is elvitte. Furcsamód fölgyújtotta a lakást, és tapsolt örömében. Stolcz nézte, és arra gondolt, hogy a felesége sosem volt normális. Azután jött a reggel, és szállingózott a hó. De furcsamód, a szállingózó hó, a börtönviszonyok és az igazságtalanság megkeményitették a szivét. "Nem fogom mondani csupán azt, hogy borzasztóan sajnálom, de én nem akartam megölni, ártatlan vagyok. Aztán lesz, ami lesz. Előbb-utóbb engedni fognak.“

Lassan teltek a napok. Egy idő után már nem számlálta a napokat, úgyis mindegy volt, az óráját még a letartóztatása napján otthon felejtette, mintha az idő meg a tér már rajta kivül létezne. A cellával is úgy-ahogy megbarátkozott, a kriksz-krakszokat a fehér falon, a tűzpiros gömböt, amelynek lámpa volt a becsületes neve, a kopott ágyneműhuzatot... Ha nem is szerette ezeket, de tudomásul vette, mint a legújabb "lakberendezést". Itt lakom. Ez itt a börtönöm, gondolta hol keserűen, hol némileg közömbösen. Az ismétlődő kihallgatások során ragaszkodott az ártatlanságához. "Rendkivüli módon sajnálom, hogy meghalt. Valószinűleg beteg volt". A kihallgató tiszt vagy dühös volt, vagy nem, nem érdekelte. Az egyetlen mentségem, az egyetlen mentségem, gondolta refrénszerűen. Majd eljött a karácsony. Aztán az újév. Leesett a hó, de nem látta az udvart ablakon túl, mert az ablak túlságosan magasan volt. Az újévben tettek vele egy kisérletet, és elszállitották pszichiátriai kezelésre. Itt mindenfélét kipróbáltak rajta. Egy beteges külsejű orvosnő vizsgálta, ő nem nézte le a nőket, de biztos volt benne, hogy dilettáns. Még a kalapácsot is úgy fogta, mintha gőzkalapács lett volna. És állandóan kérdezett: hogy nem reumás-e, hogy nincsenek klausztrofóbikus hajlamai-e, hogy nem fáj-e gyakran a feje. Szóval idiotizmusokat. Mintha nem is pszichiáter lenne, hanem újságiró. Egy tollat mutatott fel, azt követte a pillantásával, mert hogy nem akart debilnek látszani. A savanyú nő olykor bólintott. Hogy mire, azt csak az ördög tudja. Aztán megkérdezte, hogy tud-e valamit fejből, mondjuk egy versrészletet. Hát, mi tagadás, lassan mindent elfelejtett, úgy látszik, a kor teszi, nem harmincéves már. De a boci-boci tarkát tudta, legalábbis az elejét, de erről úgy döntött, hogy legjobb lesz hallgatni. Stolcz nem akart megszégyenülni előtte. A dilettáns nő vagy fél órát foglalkozott vele, aztán elbocsátotta, mint alkalmatlant a pszichés kezelésre.

- Mondja csak, nem volt beteg a családjában? Mondjuk szifiliszes vagy hasonló problémás eset?

- Nem - mondta az elképedt Stolcz, és most már a legrosszabbtól tartott.

A legrosszabb hamarosan a tudomására is jutott. Egy reggel (meglehetősen hidegek voltak a reggelek) a "felcser" megállapitotta, hogy egészséges, mint a makk.

- Holnap kezdődik a per - közölte bizalmasan, suttogva.

Nagy nyugtalanság költözött belé, s ez a nyugtalanság nem múlt el egész nap. Este váratlanul megszakadt az elektromos áram, negyedórára olyan sötétség borult a cellára, hogy a kezét sem látta. A szíve hevesen vert, s mire újra világos lett, már nem az a Stolcz volt, mint negyedórával előtte. A sötétséggel együtt a szivén is olvadozni kezdett a jég. Pedig ez csak a kezdet volt. Ami utána jött, azzal nagy sebességgel visszatért a gyermekkorába, s olyat látott évtizedek múltán, amit nem akart látni sohasem. De a gondolatok már eloldódtak a gondolkodóról, szabadon verdestek, mint a keselyűk, nem lehetett visszaterelni őket a kalitkába. Először csak nagy fényességet látott, a szobája fényességét, amely a gyerekkorában körülragyogta, s amely eltűnt, de hová is, abba a feneketlen teknőbe, amely az egész gyerekkor volt. Még nem laktak Pozsonyban, egy városkában laktak, az apja mindennap részeg volt, és ugyancsak bottal járt egy gyermekkori balesete miatt. Stolcz gyűlölte az apját, már tizenegy éves volt, már megtanult gyűlölni. Apja olykor elverte az anyját, kék és zöld csikok boritották be a testét, és olykor elverte őt is, bár az az igazság, hogy jóval ritkábban. Apja kiszámithatatlan volt, és erőszakos. Egy boltot vezetett, s mindenki gyűlölte, mert mindenkit följelentett. A végzetes napon hótt részegen jött haza, anyja nem volt otthon. Apja csak egy pillantást vetett rá, és lefeküdt a kanapéra. Azonnal hortyogni kezdett, mint valami rossz szellem. Jó egy óra múlva különös hangokat hallott. Bement az apjához. Az hörgött, a saját hányadékába fulladt meg. Ő pedig nem hivta az orvost. Behunyta a szemét, ujjaival bedugaszolta a fölét, hagyta, hogy az apja kiszenvedjen. Ezt utóbb sohasem bocsátotta meg magának, majd igyekezett a tudattalanba száműzni, és Pozsonyban új életet kezdeni. Sokáig, évtizedekig eredményesen, de végül is, a végső számvetésnél, eredménytelenül. És ezúttal, hetvennégy évesen, elsirta magát, de nem a gyilkos sirt, nem is az ártatlan ember, mert ártatlannak sem tartotta magát, hanem a gyerek sirt benne utólag, mert az apja halálakor elmulasztott sirni.