Alba Nevis: A szöveg

Részletek

Alba Nevis: A szöveg[1]

Mondták rólam: artisztikus lélek! Ereszvény-pusztán Unger Ilonának hívtak.

Megvetettem a kifinomult, ironikus erotikát, s minthogy magamnak is hajlamom volt rá, gyűlöltem és üldöztem saját magamat is. (Ez, persze, nem feltétlenül igaz.) Szexuális tehetetlenség nyilván, hogy vakmerő természetem – „álférfiasságom” – nem segíthetett.

„Férfiaknak nem kedves hang, mert megelőzi – asszonyoknak, mert leleplezi őket.” Ezt idézte volt Kafka Margit egy »okos embertől«, hogy aztán ő maga is elparentálja verseimet.

Kihúzta hajtűit, leszedte a kontyát, előkereste a bontófésűt, és kibögözte a zsinórját…

A nagytekintélyű poétaasszony szerint ez szépen hangzik s nőies. (Nem úgy ám, hogyha a költőnő, tegyük fel, mást keresett volna elő „pőrén”… a bontófésű helyett, és mondjuk mást bögözött volna másnemű emberen, ha lehet-e azt egyáltalán bögözni; vagy csak a fantáziát fokozni).

„Csak állat sírhat ily keservesen,

Csak ember nem értheti soha meg.”

Én, a kis »rovar«, buta érzékiségem hálójába gabalyodtam – mint versecskémben az a két, halálverítékkel borított légy: szájuk összeforrt egy csókban, pedig beragadtak az enyvbe.

Hát még, amikor durcás, érzéki szájam észrevétlenül nőni kezdett, akár Missé, aki Londonból jött hozzánk egykor. Nevelőnőm felnyurgult hölgy volt, tán úgy negyven éves. Kemény gallért viselt meg nyakkötőt, érzéketlen volt füle a komolyzenére… Kietlen testét bámultam órák hosszat. („Hát ennyi a Nyugat?”) Édes női halmaimat néztem (titkon a tükörben), s vártam, hogy valaki elszavalja majd értük a Talpra magyar!-t. Az elmélázó Miss, a nagy csontú idegen madár, ráadásul foghíjas volt; a szeme viszont ártatlan kék. Álmában kopott fekete esernyő alatt állt; ilyenkor kegyetlenül zuhogott az égből, és jogász úrfiak és színészek csíkos fuszekliban táncoltak neki. Másnap aztán egy fokkal még józanabb lett (anyuka ilyenkor huncut, rúzsos vigyorát villantotta rám, és kacsintott). Az angol vénlányt kötelességteljesítésben senki sem múlta fölül soha. Még én sem.

Hat lányka, kuporogtunk a sötétben, s a ledér, máskor tomboló macskákat bámultuk. Onnan szökdösnek elő ma is: púpos háttal, kandúrdorombolással dohos perkáljából a múltnak. Nyalják tulajdon selymes szőrük, miközben én az eltűnt – ronccsá lett, üszökké égett – lánykák dúlt életén tűnődöm; a csuklásszerű, fojtott sírás viszont az enyém. Máskor holmi veszélyes neszre lesek, sikoltani tudnék, hogy: jaj, mit hoz – nem csupán a vízszemű, angolkóros öreg gyermekekre gondolok, de magamra is (ki rongyolt gobelinek és mozaik-csodák közt nőttem fel, télidőben bélelt szőrcipőben) – mit hoz a lopakodó holnap!

Valamikor azt képzeltem, hogy szenvedésem elég védelem lesz az emberi korlátoltsággal szemben.

Akkor csömörlöttem meg végképp, midőn az üvöltöző tömeg önállósult szellemem budoárjában akart fosztogatni. (A belső hallásom mindig jó volt.)

Tíz hónap, tíz év, vagy inkább száz (!) után: megjöttem. Kényes láb, a pocsolyán – tengeren, óceánon át, és a véres csatákon. Elkerült ezer golyó – „mint sok embert a jólét és öröm” –, de fő, hogy nincsen sebem. Csak gennyes sóhaj és lehelet. E vergődő kéz (mikor is volt utoljára, hogy): ökölbe meredt? És ki ellen!...

Az anyaföld kegyelmes. Csak az anya halott. Az én anyukám s apám. Vesztesnek születtem, nem csupán én, a fajtám is. Valójában már zsenge bakfiskoromban véraláfutásos, lilás volt rajtam minden, s a lelkizésem főleg; holott kedvenc költőm, Juhász Gyula mondta volt egyszer, hogy minden gyermek s fruska egy darab isten, csak az utat kell megtalálni hozzá.

Szemhéjam alá zárva emlékek s torz fantázia. Végre hazajöttem, de ez a világ idegen nekem.

A kávéhabbal lenyelt győzelmi mámor! (Hizlal a kéj? A részvét napja örökre távol.) A kapzsiságnak, a „kikalkulált szabadságnak” köszönhetően: gyáva lesz annyi gyötrődés s áldozat után a toll megint?

Oldalba rúgnak, szájon vágnak! – s te hallgatni fogsz ismét?  Keserves vackod salétromos, beázott mennyezete alatt nyüszítesz majd a mártírok után?

„Ó, nem, Cár úr! Te irtózat, te rém: / nem mer szólni egyetlen katonád, / Csak mennek éjjel, búcsúzó zenével, / Nehézjárású, fáradt századok. / mellettük baktat asszony meg gyerek, / És Cár úr, nézd: az éjszaka ködében / Hogy’ zokognak a kemény emberek!... / Fölöttük sápadt hold telik-apad, / Mint gyertyaláng, mit fújdogál a szél, / Mint délignyitó, mely virít s lezárul, / A hold most annyi borzalmat mesél / Az önfiait felfaló hazárul, / Csatákról, miknek bús kudarc a vége…/ Véres fejről, mely törzstelenül él / Guruló útján még egy másodpercet.”

Gondoljátok meg: Kiért?... És minek? HISZ ÖRÖK TÁN A BOMLÁS SEM LEHET!

Oldalba rúgnak, szájon vágnak! – s te hallgatni fogsz ismét?  Keserves vackod salétromos, beázott mennyezete alatt nyüszítesz majd a mártírok után?

Átcsap felettünk a hab…

Kényes és puha fiaink, az „ápoltkörműek, szagosak, henyék: / Félredobták a tollat és papírt… / Most mind talpon volt, valamennyi ráért, / Hogy elinduljon halni – a hazáért! / Telerajzottak utcát és teret, / Volt köztük sok-sok: félig még gyerek, / Kishivatalnok, irodalovag; / Kék, nedvesszemű, gyengevállú, sápadt, / Akit nem szánt az Isten katonának, / s nem buzdítottak dicső, büszke ősök…”

A hegy kúpján… tavaszt nézni ma megjött a nap. Úgy jött most is, mint minden évben, megolvasztva a Kárpátok jegét. A híg lé – szűz hó szent folyója – felvájt sírt-sírra… („Jutott bő rész tűzből, vérből.”)                                            

Négykézlábra ereszkedve, szukapózban, szűkölve, lihegve – mégis érintetlen vagyok, mint az angyalok. A melankólia tartott meg tisztán: mint egy nagy tálban párolgó leves, hiába próbálták meg, ó, hányan, elkopott fakanállal belőlem kimerni.

Jött volna minden szépen – gyors egymásután:

„Aranyvirágos kávéházi trón,

Selyemruha meg hamis brettliének,

Idegen nyelvek, gondozott köröm,

Hűvös kényszercsók, miljomos-legények,

Szűk adagokban, drágán-mért öröm,

Osztriga, pezsgő, mély nappali álom…

Szőke paróka, vörös éjsetét.”

Megalkuvás nélkül, lángoló kebellel, mint a felgyújtott sztyeppe; vagy csak füstölgőn, feketén. Foszladozó reménnyel, éjjelilepke-ingerlékenyen, bár pózosan, időnként fűtött, fennkölt-modorossággal (akár egy Ady-epigon).

Hóolvadás után ki visz ibolyát apám sírjára a szegedi temetőbe („ez fáj meg az fáj, panaszkodnék kivénülten is neked!”), hogyha már gondolatként sem leszek?... A kihalástól a legtávolabbi kontinens sem véd meg. Műfogsorral vigyorogva, ópiumpipát dugva cserepes ajkaim közé a számba, szopogató hangulatban leplezve a csorbaságot.

Eltorzult arc. Intrikus egyedüllét; kiirtott nagyszülők, unokahugicák vackainak emlékével hadakozom (surrogó, lebegő denevérek); de jön már az újabb maskarás, „ki-vagyok-én!” brigád; és te – félelmed is siettet – feloldódsz a fertőzés kárhozatban. A képmutatásban.

Kire bízhattam volna, annyi évtizeden át „a lelkemet, a jót, kegyest, kegyetlent. A gőgöset, a megalázkodót. Az örök asszony örök-titok lelkét, mit férfi agya meg nem fejt soha.”

Leülök a temetőpadra: ez lesz az én hazám, az élet fája fönt lombbal legyez!

Felgyulladok, majd újra lehűlök, időtelen időkig.

Mások sietnek, tülekednek, kiégnek. Ezt nem bírtam soha... Ez maga az utálat!

Lihegjetek, mint megveszett ebek!

Mintha aknára léptél volna… A külön-igazságoddal, ne hidd, hogy sokra mész! Könnyeid salétrom-cseppjei! Klónozott háziállatok; már a házi áldás is klónozható.

Nincs más menedék, csak a szegedi gyermekkor („Mi közük van önöknek, hogy élek-e vagy halok?”) Felrobbantott hidak, levegőbe emelkedő dómok. Vagy csak pár tízezerre tehető szó, mely megtartja a mennyboltot, és esélyt adhat egy újabb-kori szimmetriára.

Éreztem, amint nyeldeklőm remeg, s a forró gyógytea sem segít. Ma reggel újra lenyeltem a gyarlóság titkait.

Az éjjel zúgóvérű női fantomok vettek körül. A havasok, a vad királyok sok elzárt, szörnyű völgytorok, s a szakadékok, mind titkokkal tele.

Gyanakvó tekintetű házmesterként követett valaki – úristen, csak nem az Úristen?!

Mire a vázról a maradék hús is leszakad, tán fölmagasztosulok.

Tiltott könyvek, elégett igék, vaddarazsakként zümmögő hamu fojtogat.

Márai fejem alá gyűrt naplókötetével vergődöm a Csendes-óceán partjainál, és azzal alszom el, hogy valahol bizonyára még ma is vallatnak. Sehol a megértő barátok.

Nincs többé házi tűzhely. Egy láthatatlan, ragacsos pók telepedett a szent, háborítatlan helyre. A tiszta szokásokat, nyugodt mosolyokat, a csendes estéket belepte a pókháló, és az idő maga is megállt. Az öröm megfagyott, kihűltek a tűzhelyek. Nincs többé idő. Az ajtók nyitva állnak a hózivataros télre.

Ez az én szerencsétlen országom, melyet leköpdöstek a csinovnyikok: piszkos, elesett nyálas… Bolygunk a félkész falakon – de lábunk alatt ingatag állvány, várakozunk makacsul.

Bár voltak illúzióim, a gyalázat rendszere undort keltett bennem mindig. Átformálni semmit sem lehet – erre semmiféle forradalom nem képes. Minden ember elrohad.

Elég erősnek érzem magam, hogy egyedül legyek?

Mint Alekszandr Blok volt… Vérbeli idealista lehettem, amikor először olvastam el A sötét toronyban című versét és a Szürke reggelt. „Jéghidegen érsz / a számhoz ezüst gyűrűiddel… Hátrafeszülő válladon / Szabadság, búcsú, idegenség…”

Egyesek szerint a forradalom költője volt, mások szerint az árulásé. „Hamu alatt izzik szemed… merev kőarcom meg se rebben. / Léptemnek egy értelme van: / Szolgálni az Elérhetetlent.”                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     

Az én nagyapám is olyan lehetett, mint az övé, akiről azt írta: ha ismerős paraszt került az útjába, átölelte a vállát, s ilyenformán kezdte vele a társalgást: „Eh, bien, mon petit…” Néha ezzel be is fejeződött.

A banalitásba merülő anekdotikus történetek. Egy kékes-vörös, barázdált arc a vodkától vagy a kisüstitől!... Mikor utoljára láttam, a nagyapám arca csupa vér volt. Okos, szimpatikus embernek tartották; csak kár, mondogatták fura grimaszt vágva, hogy zsidó.

A lázadásból árulásra nyíló történelmi napok szakadékai felett az újabb, megnyerő ábrázatú szónok.

Torkig vagyok vele; s veletek.

[1] Unger Ilona, írói álneve: Alba Nevis (Eresztevénypuszta, 1886 - ?) költő, író. Édesapja halála után Budapestre került, ahol több napi- és hetilapban (leggyakrabban az Új Idők-ben) jelentek meg erotikus hangú költeményei és realizmusra törekedő novellái. Az 1920-as években az Amerikai Egyesült Államokba költözött, New York-ban telepedett le és iparművészettel foglalkozott. Zsidó származása miatt 1944-ben köteteit kivonták a kereskedelmi és könyvtári forgalomból.