Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Fotó: Szilágyi Lenke

Szilasi László regényrészlete

Én magam csikóként tanultam bele a munkába. Tizenhat évesen már önálló kubikos voltam. A vállam kiszélesedett, a karom megnyúlt, a hangom pedig vastag lett, olyan keveset beszéltem. Bakancs, vászonnadrág, felhajtott ujjú fehér ing: ez lett az öltözetem. A többiek először csendben körberöhögték a nagy Tarpai idióta kisfiát.



A Fecskehasúak Birodalma

(Tarpai Ábel)

Világéletemben olyan akartam lenni, mint az apám.

A kiskundorozsmai kubikosok általában húsz-huszonöt fős bandában dolgoztak. A munkások vezetőt, bandagazdát jelöltek ki, akiknél a legfontosabb kritérium a jó számolás és a tárgyalóképesség. Általában apámra esett a választás. A gazda természetesen a munkától sem különült el, fizikai erejével, munkabírásával, vezetői képességével is ki kellett tűnnie társai közül. A munkákról akár újságból akár kidoboltatott toborzás útján szereztek tudomást. Ekkor a bandagazda saját vagy a banda által összeadott költségen a munka helyére utazott (apám mindig a saját pénzét használta), és tájékozódott a körülmények meg a kereseti lehetőség felől. Tekintetbe kellett vennie a más vidékről megjelenő konkurenciát is: a békésiek különösen szívósak voltak. Apám ezután látott neki a banda összeállításának, amelyben persze saját rokonait, baráti körét részesítette előnyben, közülük válogatta ki az előmunkásokat is.

A kubikosok sík talajon könnyebb és több munkát végezhettek, de erős emelkedőn a földdel megrakott talicska kitolásához már segítség kellett. Ilyen esetben a kubikos tíz-tizennégy éves fiát vagy egy rokon gyereket: csikót fogott a talicska elébe. Ezeket a gyerekeket sokszor nagy távolságban levő munkahelyekre is magukkal vitték. Ezért külön fizetést nem kaptak, de teljesítményük apjuk keresetében jelentkezett. Ez volt a legfontosabb módja annak, ahogy a gyermekek beletanultak a kubikosmunkába.

A sík földön, mintegy húsz méter távolságra egy munkás napi tíz köbméter, ha magas helyre kellett hordani, napi hat-hét köbméter földet emelt ki. Nagyon kemény földből, ahol csákányozni kellett, és nyolcvan méterre kellett elhordani, csak napi három és fél köbmétert tudtak kitermelni és elhordani. Ez természetesen nagyobb egységárat is jelentett. A bandagazda a többiekkel együtt dolgozott, hordta a földet, de ugyanakkor ellenőrizte a mérnökök számolását, hogy be ne csapják őket. Az esetek többségében ezért a munkáért nem kapott és nem is fogadott el többet. A maga és a társai igazáért mindig kiállt, és mindig azok érdekeit képviselte a munkaadóval szemben. Mindez azt mutatja, főleg most, utólag, hogy a jól szervezett és egymással szolidáris munkacsoportjaik már akkor is közelebb álltak az ipari, mint a mezőgazdasági munkásokhoz.

A kubikosok eszközeiket ritkán szállították maguk, leginkább az adott munkaterület sajátosságához készítették, készíttették helyben. A gödör fokozatos mélyülésekor azt a parttal körülbelül harminc centiméter széles fenyőpallókkal, járókkal hidalták át. Ezen egyensúlyozva tolta fel a kubikos a megrakott talicskát. Legtöbbször ebben fia, rokona, a csikó segítette, a talicska első támlájába rögzített karikába akasztott kötél vagy gurtni segítségével. A csikó a pallónál várta a kubikost, ott gyorsan beakasztotta a vállán átvetett gurtnit, négykézlábra görnyedve, a palló szélén kezeivel kapaszkodva vonszolta a talicskát felfelé. Felérve oldalt ugrott, hogy a kubikos a talicska földet azonnal kiboríthassa.

Töltés magasításkor, halastó ásáskor a mélyből a földet szakaszosan, egymás fölé kiépített állásokra termelték fel. Ez egy-egy deszkatrepni volt, melyeket szintén pallók kötöttek össze rézsútosan. Néha két-háromemeletnyi magasságba is vezetett. Itt vagy a pallókon kellett feljebb és feljebb tolni a talicskát a legfelső szintig, vagy az első trepnin kiborították a földet és az ott váró munkás lapáttal a feje fölötti trepnire lapátolta fel tovább.

Többször kellett támfal-ácsolatokat is készíteni, hogy a beomlásokat megállítsák, az omladékony földeket biztosítsák, vagy ideiglenes gátfalakat ácsolni a vízbeömlések megakadályozására. Ezek általában előre megszerkesztett – ma szádfalnak, avagy szádpallónak nevezett – modulokat jelentettek.

Egyéb segédeszközök is használatosak voltak: a karóverő sulyok, ami kicsi hordó alakú – mindkét végén vasabronccsal erősített, egymáshoz két hevederrel rögzített – keményfából készült, egy méteres nyéllel ellátott verőszerszám, amelynek súlya öt-hét kilogramm. Vízügyi szolgálatban – a már lassan elfeledett árvízvédelmi rőzseművek építésénél – futórőzsesor, rőzseláp, rézsűvédő, rőzseterítés rögzítésére használt akácfa karók leverésénél alkalmazták. Ott volt még a hengeres testű fadöngölő, ami keményfából készült, felső széle vaspánttal volt megerősítve, keményfa nyéllel volt szerelve, és kisebb felületű laza föld kézi tömörítésére szolgált. Valamint az ék alakú fadöngölő, ez a négyzethasáb, végén ék alakban megfaragott keményfából készült, nyéllel ellátott tömörítő eszköz. Általában keskeny sávú földfelület – műtárgyak fala – melletti laza föld tömörítésénél alkalmazták. A legnagyobb elővigyázatossággal előkészített munkáknál is előfordultak azonban omlások, vízbetörések, beszakadások, melyek sok kubikos halálát okozták. Őket meggyászoltuk.

És aztán ott vannak a karók, a nád- és rőzsekötegek, téglák, a szalma s még tartalék-földhalmok is, mert áradás esetén éppen száraz földet legnehezebb kellő mennyiségben előkeríteni. A védekezési háború táborhelyei s egyúttal szertárai azonban az őrházak, minden ilyenben van az őr rendes lakószobáján, konyháján, éléskamráján kívül két-három hivatali szoba, melyek védelem esetén hadiszállásul szolgálnak. Az őrházon kívül pedig ott vannak a szertári épületek. Telerakva mindenféle védekezési szerszámmal, kengyeles és egyszerű ásókkal, kapákkal, csákányokkal, földhányó lapátokkal, karóverő furkókkal és bakokkal, földhordó taligákkal, kötelekkel, szurok- és petróleumlámpákkal, kézi lámpásokkal úgy, hogy azokkal bármely pillanatban föl lehet szerelni egy-egy védekező kis hadsereget; míg künn födött színek alatt, vagy csak szabadon, különböző nagyságú karók, deszkák, palincsok, rőzse-, szalma- és polyva-kazlak állnak.

Én magam csikóként tanultam bele a munkába. Tizenhat évesen már önálló kubikos voltam. A vállam kiszélesedett, a karom megnyúlt, a hangom pedig vastag lett, olyan keveset beszéltem. Bakancs, vászonnadrág, felhajtott ujjú fehér ing: ez lett az öltözetem. A többiek először csendben körberöhögték a nagy Tarpai idióta kisfiát. De aztán megértették, hogy én így, ezen a módon adom meg magamnak a rangomat. Kézzel mostam az ingemet a Tisza vizében. Másnap reggelre mindig tiszta volt.

Mivel pedig a mi munkánk egybeesett a nyári szünettel, úgy járhattam kubikolni, hogy a tanítóim szinte észre sem vették. A többiekhez képest gazdag család voltunk. Egyedüli gyerek voltam. Apám minden pénzét beleölte a neveltetésembe. Népiskola, aztán a kegyesrendi főgimnázium Szegeden, a kocsisunk szállított be a falu széléről a város szélére. Az egyházi vezetésű iskolák között a felvilágosultabb és világiasabb szellemet képviselő piarista intézménynek jelentős pozitív hagyományai voltak. Ezek elsősorban a magyar nyelv iskolai bevezetésében, a világiasabb szellemű nevelésben és magas szintű oktató munkában jelentkeztek. A szabadságharcot követő durva politikai rendcsinálás és az erős németesítő politika, valamint egyházi és politikai előkelőségek sűrű látogatásai azóta jókora zavart keltettek az iskola oktató és nevelő munkájában. Akkoriban azonban a csúcson volt a tanintézet. Én pedig nagyon szerettem az atyákat. Könyveket ajánlottak, könyveket adtak. Csekélyke műveltségemet nekik köszönhetem. A Tisza partján kimostam a fehér ingemet, aztán hosszan olvastam a petróleumlámpa fényénél. Addig olvastam, amíg a többiek rám nem szóltak. Mi van a kezedben, kalendáriom? Haggyad már abba, idióta Tarpai.

Azt hiszem, akkoriban felsőbb iskolákba akartam menni. Úgy gondoltam, pap leszek vagy katonatiszt. De aztán 1838-ban Pestet, romantikus körülmények között, majdnem elsöpörte a nagy árvíz, 1839-ban megkezdődött a Duna felett a Lánchíd építése, 1841-ben elindult Kossuthtal a Pesti Hírlap, 1843-ban Egressy Béni megzenésítette a Szózatot, 1844-ben Magyarországon hivatalos nyelv lett a magyar, 1846-ban megnyílt az ország első vasútvonala Pest és Vác között, 1848. március 15-én pedig kitört a forradalom. Elképesztő évtized volt. Lehetett tudni, hogy valami nagyon rossznak nemsokára végleg vége lesz. Olvastam, dolgoztam, magasan lobogtam, s bizonyosan tudtam, hogy alapvető és fontos szereplője leszek az elkövetkezendőknek.

Nem azt vártam Kossuthtól, hogy meggyőzzön. Hanem csak azt, hogy jöjjön végre erre, ne kelljen utána mennem – azt hiszem, politikai értelemben, jóval előtte tartottam. Midőn én, mint az ország teljhatalmú biztosa, s a honvédelmi bizottmány egyik tagja, népfelkelést intézendő, utaimban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek; de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést szemléljem. Jött, állt, szemlélt. Amikor pedig elindult, én vele mentem. Utásznak álltam a seregében.

Apám, szegény, akkor már nem élt. Elgyengült a szíve, azt mondta az orvos, meggyengültek az erei. Apám egy évig feküdt az ágyában. Cserélték az ágyneműjét, vizes rongyokkal mosták a testét. Szinte egyfolytában üvöltött. Annyira viszketett a bőre, hogy a húst a csontig le tudta volna kaparni. Anyám sósborszesszel kenegette. Úgy gondolta, az majd segít. Apám, ez a hajdan erős és szelíd ember, végig azt kiabálta, hogy fújjatok engem, fújjatok engem. Felváltva kentük, felváltva fújtuk az öreg bőrt. Azzal búcsúzott el tőlem, hogy vigyázz magadra, drága kis csikócskám. Mégis a másik mondat maradt meg belőle nekem, a kései parancs, könyörgés, óhaj vagy vágy. Fújjatok engem, fújjátok a bőrömet.

Uzémer Mártonnal 1849 elején ismerkedtem meg, egy nevetségesen kicsi körmöcbányai alagútban. Az alagút harminc méter hosszú lehetett, vagy valamivel kevesebb, azt kellett kitisztítani. Uzémer főhadnagy azonban akkora lelkesedéssel vetette bele magát a feladatba, mintha a La Manche csatorna alatt kellett volna alagutat ásnia. Magyarázott, ordított, tenyerével a levegőt szeletelte, hamar elment az a vékony hangja. Segítettem neki: beszéltem helyette, és – néha – magam helyett is.

Áronnak éreztem magamat mellette. Áron három évvel volt idősebb Mózesnél. Akkor említi először a Biblia, amikor Mózes azt mondja Istennek, ő nem lehet Izrael vezére, mert nincs beszédtehetsége. Isten erre azt feleli: Áron lesz majd neked száj gyanánt. Együtt állt Mózessel a fáraó előtt, segítőtársa volt az egyiptomi kivonulásnál és a negyvenévi pusztai vándorlás alatt. Ő segített tartani Mózes karját az amálekitákkal vívott csatában, hogy a népre harc közben is áldás szálljon. Két haragos ember, azok voltunk. Áron nem jutott az Ígéret Földjére. Mózes sem. De ezzel akkor nem foglalkoztunk.

Nem voltak testvéreim. De Uzémer Mártont egész életemben úgy szerettem, mintha a bátyám lett volna. Iszonyatosan erős, hatalmas ember, hirtelenszőke fej, eszelősen vad kalapok – aki mindennek ellenére mégiscsak butább volt egy fokkal majdnem mindenkinél. Volt benne tartás, volt benne méltóság, és mégsem volt okos ember. Azt viszont tudta, hogy ezt a nem-okosságot hogyan kell eltitkolni. A legtöbben iskolázott és művelt embernek tartották, pedig csupán tájékozott volt, már amennyire. Bányai-Lebstück Máriát mindenesetre elvarázsolta. Hankó Erzsikét is. Minden nőt elvarázsolt. A nők meg őt. Kellett mellé egy öcs, aki erősebb, keményebb, bajuszosabb és mélyebb hangú, mint ő. Ez a testvér lettem volna én. És vele maradtam, ameddig csak lehetett.

Piarista filozófiatanárom történeti kutató is volt: Elsősorban Buda elveszett településeinek birtokszerkezetével foglalkozott. Logod például egy középkori falu volt a budai Várhegy nyugati lejtőjén. Erre nyílt a róla elnevezett Logodi-kapu avagy Zsidó-kapu. Jogilag falunak számított, egyházilag 1440-ig a budai Nagyboldogasszony templomhoz tartozott. Lakóinak jogállása hasonló volt a budaiakéhoz: ők is vásárolhattak szőlőt a budai határban. Logodhoz nagyon kis külterület tartozott, birtokosa valószínűleg a király volt. Egy 1435-ös oklevél utal arra, hogy mezővárosi önkormányzata lehetett, mivel bíróját és esküdtjét említi. Budai polgárok több esetben is leköltöztek a faluba, és a Várhegy oldalában polgároknak, papoknak és nemeseknek is voltak kertjeik és majorjaik. A 16. században egyházilag bizonyos mértékű függetlenséget szerzett: egy Mihály nevű papját említik. A település a török uralom alatt nyomtalanul elpusztult. Emlékét az egykori helyén vezető Logodi utca őrzi. Az ostrom idején a parancs szerint abban az utcában kellett keresnünk egy házat, amelynek pincéje egészen a várfalig elvezet. Azt kellett berobbantanunk. A küldetésünket én magam – Uzémer úgysem értette volna ezt az utalást – a szegedi Horváth Cyrill tanár úrnak ajánlottam.

Meglett a ház. Meglett a pince. Az előfalazatot szétverettem az embereimmel. Aztán már kettesben haladtunk előre Uzémerrel. Az érdekes az volt, hogy az első előfalazatot néhány méter múlva egy második követte. Egy sor téglából állt, szétcsákányoztuk. Aztán jött a harmadik. A negyedik. Engem nem érdekelt a múlt materiális feltárása. Engem – talán épp Horváth Cyrill miatt – csak a szöveges források foglalkoztattak. De azt azért én is láttam, hogy az emberek nagyjából ötven évenként rekesztettek el egy-egy pincerészt. Megtelt, Mehetünk tovább. Így távoztak egyre messzebb a vártól a jelenbe, mi pedig így haladtunk előre, vissza, egészen a 13. század közepéig. Ott állt a városfal. Berobbantottuk. Por ellenes maszkként zsákokat húztunk a fejünkre. Amikor levettük őket, áttekintettünk a robbantási lyukon. Benéztünk az elfoglalandó várba. Nem volt ott senki. A katonák a városban harcoltak. Büszkén jelentettünk Görgeynek. Csak annyit mondott: uraim, önök még mindig együtt? Talán örökké akarnak élni?

Nem, nem akartunk örökké élni: életünket – akkoriban – bármikor odaadtuk volna a nemzet szabadságáért. Görgey hangjában mégis volt egy megértő, mégis fémes él, ami talán arra vonatkozhatott, a testi szerelemnek arra a fajtájára, ami kettőnk között soha nem állt fenn. Uzémer és Tarpai. Ártatlan férfipár. De ott, a Logodi utcai pincében vagy alagútban, a sokadik falazat után, nagyjából a 16. század első felében, mégis volt egy pillanat, a fáklyáink újra elhelyezése után, amikor úgy néztünk egymásra, olyan kíváncsisággal, erővel és haraggal, mint ahogy a szerelmesek teszik. Nem volt ez szerelem, a körülmények voltak különlegesek. De azt mégiscsak meg lehetett érteni belőle, hogy milyen lehetett a görögöknél a pederasztia. Zavarba is jöttünk. Csákányoztunk tovább.

A győzelem után átvágtunk a harcmezőn. Nőket kerestünk, de mindegyik elbújt, úgy gondoltuk, abban a pillanatban az volt a közös eszme, hogy a maradék odalent árulja magát a rakpartokon. Keresztülverekedtük magunkat a romokon. Lent voltunk a víznél. Ott sem volt senki. Nos, ekkor találtunk rá Teasdale Mártára.

Szilasi László prózaíró, esszéista, irodalomtörténész. Legutóbb megjelent kötete: Kései házasság.