Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Elisa Shua Dusapin (f. Kállay Eszter): A szemhéj nélküli szem

Fotó: Roman Lusser

Egy hirtelen csobbanással feltűnt valami a felszínen, egy pillanatra megremegett, majd újra alábukott. Aurore felült. Közben a forma visszatért, és mozdulatlanul lebegett. Aurore agyán az villant át, hogy az apja az, és ez az ő hibája – hallgatnia kellett volna rá, távol kellett volna maradnia a parttól, megérezték a vért, az apját pedig, aki a víz alatt volt, széttépték.

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita versei

Fotó: A szerző archívuma

míg meg nem érkezel / testem mozdulatlan parkettacsík

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Fotó: Kiss Lóránt

Dänikennek igaza lett

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj.


Hajnalban ébredt. Amióta meghalt ez a hülye, alig aludt. Négy hónap telt el. Lefőzte a kávét, az udvarra néző ablakhoz lépett, a párkányra tette a csésze alját. Még sötét volt, benyomta a Spoty-n a KFT-től Az idegen lényt, és arra gondolt, milyen jó volt együtt Laárék koncertjén. A fiú hátulról ölelte, miközben ment a Bábu vagy.

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj. Negyvenhét szem Xanax meg némi alkohol hívta le az űrhajót. Átaludta magát a Tralfamador bolygóra, tudta, hogy várják haza.

Hányszor mesélt neki arról, hogy mindenki csak kapirgálja a felszínt, és azt sem tudja, mit keres az univerzumban, hogy itt mindennek egy tál lencse az ára, és az emberek azt hiszik, csak szenvedni vagyunk itt erre a parányi időre. Kívülről úgy tűnhetett, ő is csak kutatja itteni rejtekét. Legalább húszféle munkából próbált megélni az utóbbi években, könyvet árult, sört mért és szotyit a meccseken, mosogatott, bérkutyasétáltatott, öregeket tologatott egy szociális otthonban, néha meg cikkeket, novellákat írt. Holott amióta először olvasott róla Vonneguttól Az ötös számú vágóhídban, csak a Tralfalmadorra vezető utat kereste. Száguldozni akart térben és időben, ennek pedig csak béklyói voltak az eleven test, a dobogó szív, a lüktető vérerek. Hol erősen felizzott benne a vágy, hol tompult az érzés és élni akart még ‒ a nő kedvéért. Végül mégis sikerrel járt, megérkezett. De hisz a nő is tudta, egyszer sikerülni fog neki.

Amióta elszállt innen a fiú, a nő kábultan járt-kelt a világban. Az első hetekben pszichiátriai kezelés, majd táppénz. Képtelen volt kilépni az életbe. Üldögélt a behúzott függönyök mögött, elhanyagolta azt a néhány barátot, aki még kíváncsi volt rá, olykor felhívta az anyját, és megnyugtatta, hogy minden rendben, meg fogja majd látogatni, csak több lett a dolga most, hogy hómofiszban dolgozik. Holott csak néha vállalt egy-egy kisebb fordítást, egyébként bámult maga elé, bőgött, és hol áldotta, hol meg átkozta az istent, hogy annak idején belebotlott a parton a srácba, hagyta, hogy megszólítsa, és azonnal rázúdítsa minden édes és keserű álmát. Nagyon szerette. Le tudta volna vele élni az életét, bár az agyára ment azzal, hogy a fiú olykor napokig szesszel vagy gyógyszerekkel ütötte magát. És ha azon az estén nem balhézik össze Leventével és pattan ki az akkori párja kocsijából, sosem találkozik ezzel a bolond, idegen lénnyel. Most nem ülne itt szügyig gyászban, nem fájna üvöltve a srác hiánya. 

Épp kortyolt a keserű arabicából, amikor éles fénycsóva húzott át az égen, és a nedvesen csillogó gyep kellős közepére érkezett. Megremegett a kezében a csésze, ebből tudta, hogy nem álmodik, és nem a tegnap esti két sör savanyú tompasága kelti a látványt. „Anyám, ez egy űrhajó!” ‒ suttogta, és csak nézte, ahogy leszáll az az izé.

Kinyílt az ajtaja, furcsa zöld fényben ott állt a srác. Talán egy kicsit jobban elállt a füle, mint amikor megismerte és beleszeretett. Tétova léptekkel kiszállt a gépből, és kicsit közelebb jött az ablakhoz. Másodpercekig nézték egymást, a nő elsírta magát, a fiú pedig, miközben mosolyogva integetett neki, azt mondta: „Biziclop.”

Aztán visszatotyogott az űrhajóhoz, és elszállt.

A nő akkor értette meg, nincs miért sajnálnia őt. Nem történt más, csak Dänikennek igaza lett.

Tamás Nándor debreceni újságíró, zenész. Első kötete 2007-ben jelent meg Tájboksz címmel, az ebben olvasható egyik novellája különdíjat nyert a Roham magazin által kiírt prózaíró versenyen. 2009-ben bekerült az elbeszélése a Magyar Napló "Az év novellái" című kiadványába. További könyvei: Hét halálom (2013), Sűrített Paradicsom (Perjés Péterrel közösen, 2017), Isten keze (2018), Isten másik keze (2019).