Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Fotó: Kiss Lóránt

Dänikennek igaza lett

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj.


Hajnalban ébredt. Amióta meghalt ez a hülye, alig aludt. Négy hónap telt el. Lefőzte a kávét, az udvarra néző ablakhoz lépett, a párkányra tette a csésze alját. Még sötét volt, benyomta a Spoty-n a KFT-től Az idegen lényt, és arra gondolt, milyen jó volt együtt Laárék koncertjén. A fiú hátulról ölelte, miközben ment a Bábu vagy.

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj. Negyvenhét szem Xanax meg némi alkohol hívta le az űrhajót. Átaludta magát a Tralfamador bolygóra, tudta, hogy várják haza.

Hányszor mesélt neki arról, hogy mindenki csak kapirgálja a felszínt, és azt sem tudja, mit keres az univerzumban, hogy itt mindennek egy tál lencse az ára, és az emberek azt hiszik, csak szenvedni vagyunk itt erre a parányi időre. Kívülről úgy tűnhetett, ő is csak kutatja itteni rejtekét. Legalább húszféle munkából próbált megélni az utóbbi években, könyvet árult, sört mért és szotyit a meccseken, mosogatott, bérkutyasétáltatott, öregeket tologatott egy szociális otthonban, néha meg cikkeket, novellákat írt. Holott amióta először olvasott róla Vonneguttól Az ötös számú vágóhídban, csak a Tralfalmadorra vezető utat kereste. Száguldozni akart térben és időben, ennek pedig csak béklyói voltak az eleven test, a dobogó szív, a lüktető vérerek. Hol erősen felizzott benne a vágy, hol tompult az érzés és élni akart még ‒ a nő kedvéért. Végül mégis sikerrel járt, megérkezett. De hisz a nő is tudta, egyszer sikerülni fog neki.

Amióta elszállt innen a fiú, a nő kábultan járt-kelt a világban. Az első hetekben pszichiátriai kezelés, majd táppénz. Képtelen volt kilépni az életbe. Üldögélt a behúzott függönyök mögött, elhanyagolta azt a néhány barátot, aki még kíváncsi volt rá, olykor felhívta az anyját, és megnyugtatta, hogy minden rendben, meg fogja majd látogatni, csak több lett a dolga most, hogy hómofiszban dolgozik. Holott csak néha vállalt egy-egy kisebb fordítást, egyébként bámult maga elé, bőgött, és hol áldotta, hol meg átkozta az istent, hogy annak idején belebotlott a parton a srácba, hagyta, hogy megszólítsa, és azonnal rázúdítsa minden édes és keserű álmát. Nagyon szerette. Le tudta volna vele élni az életét, bár az agyára ment azzal, hogy a fiú olykor napokig szesszel vagy gyógyszerekkel ütötte magát. És ha azon az estén nem balhézik össze Leventével és pattan ki az akkori párja kocsijából, sosem találkozik ezzel a bolond, idegen lénnyel. Most nem ülne itt szügyig gyászban, nem fájna üvöltve a srác hiánya. 

Épp kortyolt a keserű arabicából, amikor éles fénycsóva húzott át az égen, és a nedvesen csillogó gyep kellős közepére érkezett. Megremegett a kezében a csésze, ebből tudta, hogy nem álmodik, és nem a tegnap esti két sör savanyú tompasága kelti a látványt. „Anyám, ez egy űrhajó!” ‒ suttogta, és csak nézte, ahogy leszáll az az izé.

Kinyílt az ajtaja, furcsa zöld fényben ott állt a srác. Talán egy kicsit jobban elállt a füle, mint amikor megismerte és beleszeretett. Tétova léptekkel kiszállt a gépből, és kicsit közelebb jött az ablakhoz. Másodpercekig nézték egymást, a nő elsírta magát, a fiú pedig, miközben mosolyogva integetett neki, azt mondta: „Biziclop.”

Aztán visszatotyogott az űrhajóhoz, és elszállt.

A nő akkor értette meg, nincs miért sajnálnia őt. Nem történt más, csak Dänikennek igaza lett.

Tamás Nándor debreceni újságíró, zenész. Első kötete 2007-ben jelent meg Tájboksz címmel, az ebben olvasható egyik novellája különdíjat nyert a Roham magazin által kiírt prózaíró versenyen. 2009-ben bekerült az elbeszélése a Magyar Napló "Az év novellái" című kiadványába. További könyvei: Hét halálom (2013), Sűrített Paradicsom (Perjés Péterrel közösen, 2017), Isten keze (2018), Isten másik keze (2019).