Kharón

Részletek

Írta: Nagy Levente Tamás

Eloltotta a tüzet, lámpást ragadott kezébe, és megindult fölfele a sáncon. Eloldotta csónakját, és szorgalmas evezésbe kezdett. A folyó áramlatai teljesen elcsendesedtek. Csupán azt lehetett hallani, ahogy az evező belekanyarít a vízbe, majd kikel belőle.

Sűrűn szitált a hó, végtelen abroszként födve be a magas tajgát. Néhány bánatos, sötétkék fényben fürdőző felhő úszott az esti égen. Az erdő mentén széles folyó hömpölygött, a ködben egészen elveszett a túlpart, s csak az láthatta körvonalait, akinek a szeme már hozzáedződött a homályhoz. A folyó mellett, félig a sáncba ásott ócska házikó állt, az előtt jól megrakott tűz, mellette egy bozontos szakállú ember ült, és melengette kezeit.

Prohor Afanaszjevics némán meredt a tűzbe. Nem jókedvében volt kinn az erdő szélén, száműzték ide, Szibériába. Előtte Pétervárott volt hivatalnok. Ott élt családjával, feleségével és két egészséges fiával, de egy kétes ügy miatt bíróság elé citálták és elítélték. Maga a vád sem tiszta, hivatallal való visszaélésként emlegették; igen ám, de Prohort munkatársai, s még egyes vetélytársai is szelíd és alkuképes embernek ismerték, aki igyekezett nem útjába állni mások érdekeinek. Mikor perbe fogták, befolyásos üzletfelei tanúskodtak mellette, a bíró viszont ügyet sem vetett szavaikra. Az ítélet eredetileg sokkalta rosszabb volt: öt év kényszermunkát szabtak ki rá, de az utolsó pillanatban, valami csoda folytán megenyhült e büntetés. Ez semmiképpen nem vádlói könyörületességének tudható be, és biztosat nem is mondhatunk, valószínű azonban, hogy a felesége odaadó közbenjárásának köszönhető.

Amikor megérkezett Szibériába, bejegyezték a legközelebbi faluhoz – ami tíz versztányira van mostani kunyhójától. Más száműzöttek általában hozzázüllenek a környéken lakókhoz, kártyázni és inni kezdenek, de Prohor nem csatlakozott hozzájuk eme szokásokban: minél hamarább ki akart kerülni abból a rémálomból, amibe csöppent, nem nyugodott bele, hogy ő az az ember legyen, akit elfelejtenek, és akin átlépnek a hatalmasok. Több kérvényt is írt, hogy mentsék fel, de válasz nem érkezett. A szibériai postával egyébként is meggyűlt a baja: felesége, hogy segítse őt a nehéz helyzetben, a száműzetés első hónapjaiban pénzt küldött, de ez igen ritkán érkezett meg Prohor kezébe. Az első időszakban házi tanítóskodott egy jómódú családnál. Franciát és számtant tanított a nagy jövő előtt álló Mánya Antonovna kisasszonynak. Prohor túl sok időt töltött vele, és hízelkedőn, közvetlenül csevegett a leckék mellett Mányával, így a szülők számára terhessé vált, s rövidesen kiadták az útját. Ekkor egy kis bérleménybe költözött, ahonnan a télvíz kellős közepén kilakoltatták, s így került a környék komposai közé.

Értesült arról, hogy Pétervárott nem állt meg az élet, és akkor fogta föl, hogy mennyire jelentéktelen is az ember valójában: nélküle is működött a világ. Az első hetekben még bizonyára beszéltek arról, hogy száműzték, és biztos, hogy születtek fele se igaz pletykák, aztán betöltötte a helyét egy friss, ambiciózus hivatalnok, és Prohor személye idővel teljesen feledésbe merült. Alig volna kettő-három ember, akit, ha megkérdeznénk, tudja-e, hol lakott Prohor Afanaszjevics, tudna válaszolni, és nem csak azt mondaná, értetlenül nézve, hogy „Kiről beszél, kérem? Meg amúgy is, nekem időpontom van.” Arról nem is szólva, hogy lassan családja életéből is kifakult: felesége összeállt egy bizonyos Jaromir Andrejevics nevű katonatiszttel, aki rövidesen beköltözött a család pétervári fészkébe, gyermekeinek apjuk helyett apja lett, s békességben nevelgette őket. Annak ellenére, hogy felesége és fiai tudták róla, hogy ártatlan és tiszta lelkű, a száműzetés hatására mégis úgy kezdtek el Prohorról gondolkozni, mint a lecsúszottról, a kegyvesztettről, mintha a bíróság ítéletétől valóban bűnös vált volna belőle.

Messziről pisztolydördülés hangja rázta meg az erdőt. Prohor nyugtalanul kelt föl a tűztől, mint akit egy kellemes játéktól zavartak el éppen. Alighogy megigazította kabátját – melyet egy kozák kompostól vett, amikor maga is nekilátott a munkának –, újabb lövés dördült. Türelmetlen utasról van tehát szó!

Eloltotta a tüzet, lámpást ragadott kezébe, és megindult fölfele a sáncon. Eloldotta csónakját, és szorgalmas evezésbe kezdett. A folyó áramlatai teljesen elcsendesedtek. Csupán azt lehetett hallani, ahogy az evező belekanyarít a vízbe, majd kikel belőle. Próbálta lámpásával átvilágítani a ködöt, hogy lássa, kit kell fuvarozni. A túlparton egy vastag kabátos alak álldogált, karjai közt valami nagy, nehezen kivehető zsákszerűséggel. Rendes idő telt el, mire Prohor olyan közel ért, hogy tisztán lássa a túlsó partot, és még több, amire megkötötte a csónakját, hogy az utas be tudjon szállni. Kezei igen engedetlenek voltak, ügyetlenül bogozta ki a kötelet, s csak utána tudott utasa arcába nézni. Akár fogadhatott is volna, ki ilyen türelmetlen, hiszen a férfit, aki pisztolylövéssel zargatta fel, számtalanszor fuvarozta már a folyó egyik partjától a másikig. Vaszilij Szergejevicsről van szó, egy másik száműzöttről. Sárgás arcú, csontos orrú férfi, aki, mint kiderült, nem zsákot tartott a kezei közt, hanem a lányát.

A lány Varvara Vasziljevna, sötét szemöldökű, arca beesett, bőre viaszos és izzadtságtól csatakos. Hozzá hasonlatos lányokhoz szoktak az ifjú bakák verseket farigcsálni, meg kegyeikért párbajozni. Már majdnem húsz éves, érett forma, apja kezei közt mégis úgy hat, mint a frissen született őz, éppolyan gyámoltalan és törékeny a külleme. Már jó ideje betegeskedik, állapota egyáltalán nem bíztató: tüdőbajos. Sápadt, és napról-napra soványabb; támogatás nélkül lábra se igen tud már állni, azért is kell, hogy Vaszilij karjai között tartsa.

Vaszilij ide-oda rohan, bármit megtesz a lánya egészségéért; ha fülébe jut, hogy valahol fölbukkant egy orvos vagy kuruzsló, rögtön útnak indul – így történt most is.

Prohor némán evezett visszafele, közben utasai arcát figyelte. A lány többnyire lehunyt szemmel bóbiskolt, magas láza volt, nyaka körül hatalmas sál, teste gondosan betakarva. Ha kinyitotta szemét, a távoli települések fényeit vizslatta, amint azok mélázva elnyúltak a folyó hullámain.

– Hogy van? – kérdezte kurtán Prohor

Néhány perc néma csönd következett. Vaszilij láthatóan zaklatott volt, és csak az evezőket figyelte. Ráncos és szokásosan beesett arca feldagadt a sok sírástól.

– Nem jól. Hetek óta csak az ágyban fekszik, ki nem kel belőle soha. – Vaszilijnak elakadt a hangja

Prohor részvéttel bólintott.

– Nem akarom elveszteni! Érti? – folytatta Vaszilij hadarva, a végtelen táj visszhangozva nyelte el szavait.

Végül e visszhangok is magukra hagyták őket. A hajó csöndben ringatózott.

– Ha meghal, semmim sem marad! Amikor megérkeztem, találkoztam azzal a csodálatos asszonnyal, összeházasodtunk… belehalt a szülésbe. Ez az átkozott száműzetés elvesz tőlem mindent! Mindent! A feleségemet, és most a lányomat is… – gondolta Vaszilij, de szája meg se rezdült. Egyetlen vágya volt, hogy fájdalmát kibeszélje magából, de akkor ez rendkívüli illetlenségnek tűnt fel előtte. Nem osztotta meg gondolatait, csak gubbasztott, mint egy összefacsart, kipréselt gyümölcs.

– Haladhatnánk – sóhajtotta maga elé.

Nem szóltak többet egymáshoz. Parthoz érve Prohor megkötötte a csónakot, és kisegítette utasait. Mielőtt visszaült volna viskója elé, Vaszilij megállította. Az út bérét nyújtotta át; lánya közben bús tekintettel meredt a száműzött komposra, szemében foszlánya köszönt csak vissza a lámpás aranyló fényének.

A két férfi néma bólintással köszönt el egymástól. Prohor visszaült viskója elé, s nekiállt föléleszteni a tüzet. „Lám, ezek az emberek is kikerültek” – gondolta – „Kikerültek, mint egy elpusztult állatot.” Mire a tűz újból lobogott, utasainak már csak a tovatűnő alakját látta.

Nagy L. Tamás 2002-ben született, Budapesten. Jelenleg a METU Képi ábrázolás szakos hallgatója. Részt vett a III. és IV. Kóspallagi Írótanyában. Novellákat ír, illusztrációkat, grafikákat készít.