Tollak

Részletek

Írta: Csippán Péter

Noha tudott szólni, a varjú nagyon keveset beszélt. Tőmondatokban fejezte ki magát. Aztán már csak akkor járt át, ha valami kellett neki. Egy bödön zsír, egy fél tábla szalonna. Igazán nem kért sokat.

A varjat nagyapám hozta haza egy késő őszi napon. Odakinn találta a szántásban, a törött szárnyú madár a fagyott barázdák között bukdácsolt, verdesett. Kicsinyke varjú volt, dértől és kíntól csatakos.

Megállt, nézte a varjat, bámulta miképp vergődik és önmaga vergődésére ismert. Micsoda hiábavalóság ez a fene nagy szabadság, gondolta. Itt van mindjárt ez a törött szárnyú madár, előtte a tágas levegőég, aztán mégsem tud mit kezdeni a mérhetetlen nagy szabadsággal, mert az béklyót vetett rá, s a szárnyát szegette vele. Talán éppen repülni készült, gondolta, talán éppen elrugaszkodott, amikor megreccsent az a fránya szárny, mert nem bírhatta a végtelen barázdák súlyát. Hát lehajolt érte, s felvette.

Az apró varjú szíve hevesen vert, amint a meleg, kérges kéz a bunda belsejébe rakta: – Na jól van, jól! Csitt, madárkám, csitt!

És ettől egyszerre megnyugodott. Fekete gombszemében nem volt már félelem. Most ez jó, gondolhatta. Fáj az a fránya szárny, de most az is jó. Meleg van és csend van a bunda alatt, és olyan finoman ringat az ember járása, és a bélés helyre simítja a felborzolt tollakat.

Nagyapám meg csak ballagott hazafelé, szíve felett a varjúval és azon gondolkodott, hogy minek is neki ez a madár?

Meg is kellett álljon a nagy gondolkodásban, hogy miként illessze a varjat tulajdon mindenségébe. Számot vetett, osztott-szorzott, hogy mit és miért adott neki az úristen, de sehogyan sem tudta közéjük biggyeszteni a madarat. Mert adott ugye házat, jószágot, asszonyt, három gyereket meg egy lányt, de mivégre adta most a varjat? Így indult tovább. Lépett egyet, lépett kettőt és egyszerre megvilágosodott: beszélni tanítja majd a madarat. Azt mondják, a csóka tudja beszélni az emberi nyelvet, ha a sajátját kimetszik a szájából. Merthogy ez a vágás nemhogy elvenne, hanem sokkal inkább hozzátesz a madár nyelvéhez. De mi a helyzet a varjúval?

Mi lenne, okoskodott, hiszen fekete madár ez is, az is. Hát ő majd ennek metszi fel a nyelvét.

És a nagyapám megörült ennek a világos okfejtésnek ott a barázdák között. Tudta már, hogy mit kezdjen a madárral. Azért adta neki a teremtő, hogy megalkossa a még senki által nem látott beszélő varjat. Világos célokkal tette be maga mögött az otthoni kaput.

A gyerekek örültek a madárnak, az pedig menekült előlük, húzta a földön a csorba szárnyat, kapdosott a csőrével, ha érte nyúltak.

Amikor eljött az este, a nagyapám a jó meleg kemencesutba dugta. Az meg onnan nézdegélt kifelé. Onnan nézte, ahogyan nagyanyám az éjszaka közepén a mellére vette apámat – aki a negyedik gyerek volt –, nézte, ahogyan a puha rózsaszín ajkak rátapadnak a barnás rózsákra, ahogyan a csecsemő mohón szívni kezdi magába a tejet. Nézte, miképp freccsen a padlóra a tej, mielőtt eléri a gyerek száját, nézte hogyan akar szabadulni a mell a terhétől és hogyan nyeli el mindet a telhetetlen csecsemő.

Bámulta egy darabig a sötétben is parázsló cseppet, aztán kiverdesett a sutból, s odavonszolta magát. Csőrével keményen belevágott, ütötte egyre mérgesebben, egyre durvábban és már a hangját is hallatta, már kezdte kiereszteni azt a bizonyos kááárt, mire a nagyanyám lehajolt érte és a karjába vette. Fel ne verd nekem a pujákat te!, mondta és a másik mellére tette a madarat. Az meg ült egy darabig, nézte a csecsemőt, ahogyan iszik és óvatosan csőrébe csippentette nagyanyám másik bimbaját. Épphogy érintve, finoman masszírozta ki melléből a tejet, rövid nyelvével lefetyelve az apró, barna halmot.

Gyerek is, madár is belealudt a szopásba, mindkettő jóllakottan szuszogott. Nagyanyám felállt és helyére tette mind a kettőt; apámat a bölcsőbe, a varjat meg be a meleg sutba, aztán a nagyapámra nézett, de az nem szólt semmit, csak befordult a fal felé. Így dőlt el, hogy megtartják a madarat.

Még nem is pirkadt, de a varjú már ott állt a szoba közepén. Megváltozott az elmúlt éjszaka alatt. A tegnap még csapzott tollak most olajosan csillogtak és a törött szárnyát is mintha kicsit kevésbé erőtlenül, kevésbé kacskán tartotta volna. Határozottan nagyobbnak tűnt, mint egy nappal előtte. Csak állt ott a szoba közepén és türelmesen várta nagyanyám első mozdulatát. Az asszony alighogy kinyitotta szemét, a varjú máris a mellére ugrott és követelte azt, ami tegnap abbamaradt. Valami pokoli, földöntúli vágy hajtotta, hogy csőrébe vehesse a bimbókat, hogy szívhassa magába a sárga embertejet.

A varjú sokáig szopott, s mire végzett, már az egész család ébren volt. Csendben bámulták, nem szólt senki. Mit jelentsen ez a tollas tejtestvér?, kérdezték a szemükkel. Hát emberé, vagy állaté az a csecs? Ki hallott még ilyet, gondolták mindnyájan. Nagyanyám szégyenlősen, halovány mosollyal takarta el a zavarát. Összébb húzta magán az inget és a legkisebbért indult, hogy a másik melléből annak is adjon.

A nagyapám egyszerre megragadta a madarat, kiment vele a pajtába, a két térde közé fogta és elővette bicskáját. Ha ember akarsz lenni, hát légy ember, mondta és nekikezdett, hogy megoldja a varjú nyelvét. Nem tudta, hogy miképpen kell metszeni, csak vágott, ahogy érezte a dolgot. A madár tépte magát, szabadulni próbált, de ahogyan a vér a torkába ért, mozdulatlanná merevedett. Érezte, miként keveredik össze begyében tulajdon vére és az embertej, érezte, hogy ez a vágás most valami újat fial, valami olyat, ami még nem volt azelőtt. A fájdalom meg az ember együtt járnak, gondolhatta.

Nagyapám a nadrágjába törölte a bicskát, aztán megnézte magának a madarat. Az bizalmatlanul nézett rá, csőre szegletéből vér szivárgott. Holnaptól beszélsz majd nekünk, mondta, és visszavitte a házba. A gyerekek odabenn játszásra ingerelték a varjat, az meg csak lapult és hagyta, hogy kézről kézre adják. Egyszer sem kapott oda, noha nyúzták eleget. Este aztán ismét nagyanyám mellére ugrott, csőrével kopogtatva az inggombokat. Mindig csak a szív felől, a bal mellből evett.

A varjú egy jó hónap múlva szólalt meg először. Kásás, rekedt, suttogó hangja volt. Azonnal hibátlanul beszélt, bár a felvágott nyelve miatt kicsit selypegett. Addigra már akkora volt, mint egy nagyobb kutya, nagyanyám állva szoptatta. Az embertejtől nemcsak a szárnya gyógyult meg, hanem napról-napra méretesebb is lett, mígnem már sehogyan sem fért el a sutban és akkor nagyapám kinn a csűrben vetett neki szalmaágyat. Megmondta a varjúnak, hogy mostantól ott kell töltse az éjszakákat, hogy értse meg, túlontúl szűkös odabenn, és egyébként is: az állatnak a csűrben a helye.

A varjú csak nézett rá, nem szólt semmit, de idegen fény gyúlt a szemében. Ettől kezdve kevesebbet járt a házba, annál többet kinn az erdőn, meg a szántásban a fagyott barázdák között. Egész nap bóklászott, talán pockok, meg egerek után kutatott, de estére mindig hazatért. Kerített magának egy szürke dolmányt a hideg ellen. Ha betért a házba, körbenézett – mint a gazda, aki a jószágát szemléli –, játszott a gyerekekkel egy keveset, azok lógtak rajta, mint valami hatalmas hátason. Nézte a gyerekeket azzal az idegen szemével, nézte nagyanyámat, akitől a csűrbe költözése óta egy csepp tejet sem kapott, nézte őket és csak nőtt tovább, és már egész emberesre kerekedett.

Noha tudott szólni, a varjú nagyon keveset beszélt. Tőmondatokban fejezte ki magát. Aztán már csak akkor járt át, ha valami kellett neki. Egy bödön zsír, egy fél tábla szalonna. Igazán nem kért sokat. A következő télen mind gyakrabban ment a városba. Sokszor napokig, hetekig nem került elő. A csűr falára szegelt polcokon egyre szaporodtak a könyvek, s egy fuvarossal kopott íróasztalt is hozatott. Ha otthon volt, a csűrben hajnalig égett a világ.

Ekkor már erősen dohányzott. Vastag, örökké parázsló szivarcsonkot nyomott a csőre szegletébe, vállán átvetett antantszíjat viselt. Agitátor lett. Egy nap ponyvás teherautó érkezett, szürke kezeslábasba öltözött férfiak ugráltak róla lefelé. Nagy szuszogva cipelték be a régi stencilnyomógépet, amin a varjú röpiratokat, szórólapokat nyomtatott, amikért szabályos időközönként újra és újra eljött a ponyvás teherautó.

A városban addigra már mindent csak jegyre lehetett kapni, a környéken rekvirátorok portyáztak. Néhány alkalommal nagyapámék portája előtt is feltűntek, de amint meglátták a varjat, behúzott farokkal kotródtak tovább.

Egy nap fekete, elfüggönyözött gépkocsi állt meg a ház előtt, a varjat keresték. Nagyapám a csűr felé bökött a fejével. A két öltönyös órákra bezárkózott a madárral. Később fakó ábrázattal jelentek meg és ültek vissza a kocsiba. A varjú a nyitott csűrajtóból figyelte őket. Amikor tekintete találkozott a nagyapáméval, némán biccentett, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Aztán az egyik éjjel a madár megzörgette csőrével az ablakot, mire nagyapám felvette magára a bundát és kiment a szürke-fekete, dolmányos madárhoz a sötétbe. A csűrben, a stencilgép mellett ülve beszélték át az éjszakát. Csak hajnalban jött be a házba. Sápadt, vértelen arccal ült le az ágyra és gondolkodott, hogy miképp metszhetné ki egyetlen vágással az életéből ezt az embernyi madarat, de sehogyan sem találta a megoldást, hát csak megsimította csendben nagyanyám arcát.

A következő éjjel, nagyanyám szó nélkül vette magára ugyanazt a bundát, ami alatt nagyapám a varjat hazahozta, alatta semmit sem viselt. Anyaszült meztelenül ment át a csűrbe. Nagyapám akkor húzta fejére a dunyhát, amikor nagyanyám először felsikított. Mert sikított egész éjjel, nem tudván dönteni a fájdalom és a gyönyör között, az olajos tollak párás melegében. Mint mikor nagyapám felvágta a varjú nyelvét, és a vér meg a tej elkeveredett egymással annak begyében, élvezetté nemesítve a fájdalmat. Ott találta őt a hajnal a fekete tollakkal kevert szalma közt, de a madár addigra már nem volt sehol, és többé nem is látták viszont. Fázósan húzta össze magán a bundát és szó nélkül feküdt be az ágyba nagyapám mellé. Mindketten kerülték a másik tekintetét.

Miután a varjú elment, hallani lehetett, hogy valami hatalmas rukh madár jár a téli erdőn, ami az őzet s a szarvast is megfogja, és megszalasztja egyaránt a medvét és a farkast. De mire eljött a tavasz, a rukh madárnak végképp nyoma veszett. Hallani, hogy agyonverték, lelőtték a szürke egyenruhások. De azt is mondják, hogy a rukh madár a városba költözött. Levetette minden tollát, csőrét letörte és elvegyült az emberek között. Akik látták, azt mondják, szürke, aranygombos dolmányt visel, s hozzá fekete, varjútollas kalapot.

De én tudom, hogy a rukh madár nem halt meg és nem is maradt a városban, csak elment a mi vidékünkről, messzire költözött. És elvitt magával mindent: a nagyapám szerelmét, meg a nagyanyám szerelmét, meg a tej ízét, amit apámmal együtt a nagyanyám melléből szopott. Na jól van, jól! Csitt, madárkám, csitulj!

Csippán Péter 1979-ben született Budapesten. Régész-archaeozoológus, szabadidejében novellákat ír. Munkái eddig antológiákban, nyomtatott és online folyóiratokban jelentek meg.