Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Veszprémi Szilveszter versei

Fotó: Kiss Ferenc Mátyás

mert nélküle omlatag a falu, / nappal csak a távolságot érzem, / szívem életnyi nehezét.

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Fotó: Mondik Márta

Pitypangméz

A sárga növénynek csak a fejét szedte le. Körbejárta a kis földrészt, mindenünnen lecsippentette azt, ami a leginkább kilógott. A második kör végére tele lett a kosara. Bement a házba, a fejekből kitépkedte a szirmokat, és feltett főni egy nagy lábas vizet.

Ebédidőben Pása mindig felhívta a testvérét, Olját. Pontban délben szokott telefonálni, most viszont fél órája késett a hívása. Olja már indulni akart pitypangot szedni, amikor megcsörrent a telefon.

– A frászt hoztad rám, hogy nem hívtál! – kezdte köszönés nélkül Olja.

– Ne haragudj, de kicsit tovább tartott a bevetés. Úgy látszik, az ellenség nem volt nagyon éhes. Most egy kicsit csend lett.

– Ilyenkor nem lőnek?

– Valamikor nekik is kell enni, meg nekünk is.

Tompa dörrenés hallatszott Pása mögött.

– Mi történt? – suttogta Olja.

– Semmi, leesett a tető egy része. Majd ebéd után megcsinálom.

– De ne magad, még lelőnek onnan!

– Oljácska, tudok én magamra vigyázni, tudod, én még férjhez akarom adni a húgocskámat. Most mennem kell. Eszünk pár falatot, és vissza az árokba. Valamire készülnek, rossz előérzetünk van. Te mit fogsz csinálni?

– Szedek pitypangot, mézet meg szörpöt készítek belőle.

– Jól teszed, télen majd sütheted a hamismézeslapot nekem. Nagyon hiányzik!

– És én nem?

– Te is. Vikát puszilom.

– Te nem tudod megmondani neki?

– Már megmondtam, de azért te is add át. Remélem, mihamarabb hazamegyek, és megtartjuk az esküvőt.

– Vigyázz magadra, mert nehezen veszed el Vikát holtan.

– Kis vicces. Grisa csókoltat! Na, megyek, szia!

Olja elpirult. Grisára gondolt, arra, hogy mielőtt bevonult, megkérdezte, hogy lenne-e a barátnője. Igent mondott. Nappal ritkán beszélnek, éjjel annál többet.

Elindult virágot szedni. A kert pihentetett részében erdőnyi pitypang virított. Úgy döntött, csak egy kis szakajtóval szed, azt is a széléről, hogy ne látszódjon. Pár másodpercig gyönyörködött a látványban, majd nekilátott. A sárga növénynek csak a fejét szedte le. Körbejárta a kis földrészt, mindenünnen lecsippentette azt, ami a leginkább kilógott. A második kör végére tele lett a kosara. Bement a házba, a fejekből kitépkedte a szirmokat, és feltett főni egy nagy lábas vizet. Amikor felfőttek a szirmok, lekapcsolta a gázt, és befedte a lábast. Úgy tervezte, hajnalig hagyja állni a levet.

A pincébe ment. Az új fedők és üvegek még csomagolásban voltak. Kosárba pakolta őket, majd letette a konyhában.

„Elég lesz reggel felbontani, amikor bele kell önteni a pitypanglevet” – gondolta magában.

Este hiába várta Grisa hívását. Idegesen ült az ablak mellett, a legrosszabbra tudott csak gondolni. Nem aludt. Hajnalban kiment a konyhába, leszűrte a pitypanglét, a szirmokat kivitte a földre, a levet főzni kezdte. Cukrot és citromot tett bele, lassan kevergette. Grisa járt az eszében, hogy miért nem hívta fel. Nem mert telefonálni neki, félt, hogy épp fegyver van a kezében, és csak megzavarná a csörgés, ha meg a kaszárnyában hagyta a készüléket, felverné a többieket.

„Ha nem hív délig, akkor felhívom” – döntötte el, majd lekapcsolta a gázt a főzet alatt. Megvárta, míg kihűl, újra felforralta, majd ismét lehűtötte. Mire a Nap besütött a konyhába, készen lett. Kis idő múlva üvegekbe öntötte a masszát, azután lepihent.

Telefonhívás ébresztette fel. Grisa volt.

– Történt valami? – hadarta Olja köszönés nélkül.

– Pása – mondta elcsukló hangon Grisa. – Felment a tetőre, és eltalálták. A kórházban még magához tért, de pont akkor támadták meg őket. Annyira sajnálom.

Olja arcán könnycseppek futottak le. Fél percig egyikük sem szólalt meg.

– Itt vagy? – kérdezte Grisa.

– Itt.

– Azt hittem, megszakadt a vonal.

Hallgattak, majd ismét Grisa törte meg a csendet.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy mikor jössz már haza. Majd te is csak egy koporsóban?

Grisa sóhajtott.

– Vigyázok magamra, megígérem. Most mennem kell. Vigyázz magadra, napocskám!

Olja délben átment Vikához. A két lány egymásra borulva sírt.

Este, amikor hazaért, levitte a pincébe a pitypangmézet, és a legalsó polcra pakolta. Nem címkézte fel az üvegeket.

Sz. Kárpáthy Kata Kárpátalján él, az ukrán–magyar határtól 25 kilométerre. Magyart hallgat mesterképzésben. Alapképzésben két szakon – magyar és szociálpedagógia – végzett. Újságíró és tanító(néni). Nem tud úszni, és nem is ez az igazi neve.