Papp-Zakor Ilka: A világ kétezerben

Részletek

Írta: Papp-Zakor Ilka

Apu, nos aput már fából faragták, ő, mióta megvan ez az űrhajó, kizárólag a száguldásnak él. A botkormány mögött minden más elveszti számára a realitását, minden, ami nem az ablak mögött elsuhanó táj, kitalációvá alakul, délibábbá, a képzelete díszletévé, csak ez valódi, ez a hasítás, ha anyu kinyitná a szemét, rájönne, hogy máris kétszer megkerülték a földgolyót.

Kétezerben az emberek palotákban laknak majd – írta apám tízévesen egy fogalmazásban. – A világon minden fel lesz találva, így mindenük meglesz. Csak hétvégeken dolgoznak, hogy látsszon, szórakozásból teszik. Minden napot vasárnapnak fognak hívni, ez is egy zseniális új találmány.

Kétezerben az embereknek már nem lesz semmi gondja. Beszélgetni többnyire arról fognak, hogy mit ettek, vagy egyszerűen vicceket mesélnek. A házasságok egy központi algoritmus által jönnek létre, véletlenszerűen, mert így kényelmes és igazságos. Az emberek párban is boldogok lesznek, ahogy egyedül is azok voltak. Néha ilyesmiket mondanak majd egymásnak: – Kicsim, nem láttad a kockás papucsomat? Vagy: – Maci, ne feledd megöntözni a bougainvilleát.

Addigra feltalálják a központilag irányított időjárást, és alapvetően mindig jó, kirándulóidő lesz, még akkor is, ha éppen havazik. A járdákat ilyenkor alulról fűtik majd, hogy ne fázzon a kóbor kutyák talpa. A fák az égig érnek, és alattuk kristálytisztán kanyarognak majd a patakok. Csak az utak lesznek kátyúsak, mert úgyis mindenki repülni fog. Megalkotják a nagyon olcsó szuperszonikus űrhajót, és minden családnak lesz belőle egy, meg hozzá telke a Holdon. De persze nemcsak a Holdra, hanem a szomszéd városba is űrhajón mennek majd. Ha kirándulni szottyan kedvük – és miért is ne szottyanna egy bőséges vasárnapi ebéd után? –, testületileg helyet foglalnak a fedélzeten, becsatolják a biztonsági övüket, és kiválasztanak a földgömbön egy szimpatikus úti célt.

Apu vezet, mert anyu rémesen fél a fénysebességtől. – Apám tízévesen sokat törte a fejét ezen a részleten. Náluk mindkét szülőnek volt jogosítványa, úgy vezettek, mint a visszafogott őrültek, és nem tűnt valószínűnek, hogy kétezerre pont ez változna meg, a tanár néni egy-két elejtett megjegyzéséből azonban arra következtetett, hogy egy normális fogalmazásban a fentiek az elvárt szerepkörök. Kétszer húzta ki és írta vissza a szorosra zárt szemmel repülő anyut, aki ilyenkor – folytatta –, mintegy tudathasadtan a biztonságos otthon távoli emléke, illetve a rettegés és remény között ingadozik. Rettegése alaptalan, reménye így fölösleges.

Apu, nos aput már fából faragták, ő, mióta megvan ez az űrhajó, kizárólag a száguldásnak él. A botkormány mögött minden más elveszti számára a realitását, minden, ami nem az ablak mögött elsuhanó táj, kitalációvá alakul, délibábbá, a képzelete díszletévé, csak ez valódi, ez a hasítás, ha anyu kinyitná a szemét, rájönne, hogy máris kétszer megkerülték a földgolyót. De anyu nem néz körül, még akkor sem, amikor apu robotpilótára vált, és bekapcsolja az űrhajó farában a teleképernyőt, amin megjelenik külön kis négyzetekben az összes nagy-, déd- és üknagyszülő arca. Vasárnap ebéd után szoktak bejelentkezni.

Kétezerre megszüntették az összes betegséget és feltalálták a halhatatlanságot. Az emberek persze továbbra is öregszenek, bár az öregedési folyamat a technikai fejlődés gyorsulásával egyenes arányban lassult le, és még a teljes technikai tudásunk sem elég arra, hogy rávegyük öreg rokonainkat a szuperszonikus hallókészülék rendeltetésszerű alkalmazására, valamint megtanítsuk nekik a telekép helyes használatát. Mindig elbénáznak valamit, a kép bolhás, kitör a ramazuri, egymásnak hallóznak a kis négyzeteikből, ki-be kapcsolgatják magukat, a hátuk mögött bömböl a zenés tévékabaré, a legjobb szándékkal is alig érteni, mit mondanak. Egyébként minden héten ugyanazt mondják, vagy, mert elfelejtik, hogy már elmondták, vagy mert nem is érdekli őket. Kár, hogy a technika fejlődésével a falvak is megszűntek, mert ha kinn, falun laknának, mindig lenne valami tennivalójuk, így könnyebb volna beszédtémát találniuk: a szomszédok minden jó és rossz szokását ismerhetnék, megtudhatnák vagyoni helyzetüket, ráérnének, hogy kedveljék vagy rühelljék őket, és lenne, akitől tanácsot kérjenek. Falvak hiányában a déd- és üknagyszülők csak velünk, meg a régi barátaikkal beszélnek, teleképen, és hát mit várjon az ember egy csokornyi magányos süketet meg a zenekabarét játékba hozó quodlibettől? Hozzánk egyébként nem szívesen szólnak, elfelejtették a nevünket, és így már nem bíznak bennünk. Anyu szerint tiszta kár értük, mert annyi mindent láttak és tudnak, az ember amúgy, önmagában is egy kis világmindenség, végtelen mélységekkel a lelkében, hát még akkor egy halhatatlan ember ‒ a halhatatlan ember hatványozottan az. Apu nézi a kockákban a sok süket végtelenséget, és időnként azt mondja vagy mutatja, hogy a zöld gombot, azt kéne hosszan lenyomva tartani. Praktikusabb egyszerre letudni őket, mint egyenként mindenkit végiglátogatni. A halhatatlanság nagy hátránya ez.

Az előnye, hogy nem lehetnek többé háborúk, és a temetők helyén parkokat nyitottak. Ugyanez okból megszűnik az irodalom, az irodalomtanárok pedig eltűnnek a föld színéről – fogalmaz a kisiskolás, aki egyszer majd az apám lesz.

És amikor egy hegylánc fölé érnek, apu hirtelen lefékezi, majd lebegő üzemmódba állítja az űrhajót.

– Nézd – mutat az alattuk ásító barlangra, a kisfiú pedig szófogadóan bólint, hogy látja.

– Tudod, mi ez? A Feltaláló, az emberiség jótevője rejtőzködik ott.

– Akinek mindezt köszönhetjük?

– Bizony – helyesel apu. – Azt mondják, szégyenlős, azért bujkál. Amikor annyi idős voltam, mint te, apám elhozott ide, meglesni. Ahogy őt is az apja annak idején. A Feltaláló egyszer sem mutatta meg magát, de nem ez a lényeg.

A kisfiú szerint sem ez. Megborzong a magasztos látványtól. Ha kétezerben még járna iskolába, már másnap írna egy büszke fogalmazást arról, hogy szinte látta a nagy Feltalálót, és hogy ezerkilencszázhetvenötben, meg előtte, ezerkilencszázötvenkettőben már az apja és a nagyapja is majdnem találkoztak vele.

Papp-Zakor Ilka (Kolozsvár, 1989) író, műfordító. Angyalvacsora című prózakötete 2014-ben JAKkendő-díjat kapott, 2015-ben jelent meg a JAK és a Prae gondozásában. A 2018-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg Az utolsó állatkert című, második novelláskötete, a 2021-es Ünnepi Könyvhétre pedig első regénye, a Majd ha fagy, mindkettő a Kalligram Kiadónál. Mikołaj Grynberg A kivonulás könyve (Mentor Könyvek, 2022) című interjúkötetének fordítója.