Szirmai Panni: A tengert könnyebb szeretni?

Részletek

Írta: Szirmai Panni

A segítő beszélgetések alatt egy felfújható karúszót szorongattam, megnyugtatott a műanyag élettelen recsegése. A pszichológus azt mondta, jót tesz, ha van kabalám.

Óriási munka van ebben. Sok lemondás, szorongás. Mennyi álmatlan éjszaka és önvád. Legfőképp magamnak lehetek hálás. Én tettem bele a munkát, az energiát, a hitet, hogy végül annyi nehézség ellenére sikerülni fog.

Néhány éve úgy tűnt, semmi esély rá, hogy eljussak ide. Fojtogatott a szorongás, nem tudtam teljesíteni az életben. Képtelen voltam hozni a számokat. A rémálom addig fokozódott, hogy már enni sem tudtam. Pedig enni szeretek.

Meg kellett tanulnom legyőzni a félelmet. Ez egyszerűnek hangzik, de végtelenül komplex a megvalósítás. Eleinte csak tapogatóztam, kerestem a megoldás felé vezető utat. Meg kellett fogalmaznom, mivel van bajom. Ami nem is olyan nyilvánvaló, mint gondoltam.
Sokáig nem tudtam, mi ez a zsigeri ellenérzés bennem. Víziszonyos, mondtak rám gyerekként, pedig ez nem csak a vízről szólt. Ott volt minden ablaküvegben, minden tócsában, minden pohár almalében. Egyre inkább magamra maradtam a szorongással, egyre rosszabb lett. Végül már csak sötét színű bögréből tudtam inni alkalmanként pár kortyot, levest soha nem ettem, a főzelék is épphogy lement. A lényeg, hogy minél sűrűbb és átlátszatlanabb legyen. Hogy ne lássam benne magam.

A vízparti nyaralásokat a faházban töltöttem az ásványgyűjteményemmel. Kérdezgettek a szüleim, hogy miért nem mész bele, hideg, meleg? De kislányom, mégis mi zavar benne? Nem tudtam megmagyarázni. Mélyről jövő irtózást éreztem, ahogy megnyal és beszippant az alaktalan anyag. Nincs rá hatásom, nem tudom, meddig tart, milyen a színe, a formája. A végtelensége taszított. És a hang, ahogy locsognak a hullámok a tálban, a pohárban, a tóban. A fejemben állandóan.

Undor és megvetés kísért, ilyen lehet torzszülöttnek lenni. Senki nem ért, de mindenki gyűlöl. Osztálykirándulásokra nem jártam, az iskolában egész nap nem ittam egy kortyot se, egy-egy almával vittem be a minimális folyadékot.

Rájöttem, hogy a túlélés érdekében meg kell tanulnom eltitkolni a rettegést. Lassan felépítettem egy álcát, amit társaságban magamra vettem. Megtanultam némán, távolba révedő arccal kevergetni a kávémat, aztán egy hajtásra ittam ki. Vagy letettem valahová az érintetlen csészét. Bármennyire igyekeztem szociálisan jól funkcionálni, a tisztálkodás extrém kihívást jelentett éveken át. Próbálkoztam hintőporokkal, szárazsamponnal és illatos krémekkel. Igyekeztem mentálisan eltávolítani magamat a testemtől. Elképzeltem, hogy csak a tévében nézem a nőt, aki csukott szemmel a mosdó fölé hajolva gyorsan lögyböli magára a vizet. Vagy óvatosan belép a kádba, és szivaccsal sikálja le magáról a koszt.

Műgyanta csobogót tettem a szobába, hogy megszelídítsem a vizes zajokat, vízeséses poszter került a falra, hogy szokjam a látványt. Természetfilmeket néztem a vizek élővilágáról, jégkockát szopogattam. De ezektől csapdában éreztem magam. Otthon, a saját szárazföldemen sem voltam biztonságban. Végül egy özönvízszerű esőzés után, amikor napokig csak viszolyogva bámultam ki az esőáztatta ablakon, és már kiskanállal sem tudtam inni, megértettem, hogy nem fog menni egyedül.

Kerestem egy fóbiákra szakosodott szakembert.

A segítő beszélgetések alatt egy felfújható karúszót szorongattam, megnyugtatott a műanyag élettelen recsegése. A pszichológus azt mondta, jót tesz, ha van kabalám. Most ő a karúszóm, aki segít megbarátkozni a vízzel, de idővel majd elengedhetem.  Miután szóltam, hogy nem bírom nézni a pohár vizet az asztalon, a férfi bocsánatot kért, és kivitte. Azt mondta, képzeljek magam elé egy biztonságos teret, ahol nem félek. A sivatagra gondoltam, éreztem, ahogy perzseli a homok a talpamat. Lépni próbáltam, de a homokba süppedt a lábam. Izzadtam a székben.

Számos visszaesés hátráltatott. Lassan kitavaszodott, aztán eljött a forró, száraz nyár, amikor mindenki strandra jár. Én meg az árnyékban vagy a szobában szoktam pihegni. A sivatagi homokra gondoltam, az oázis vizében remegő pálmafákra.

Alig hittem el, amikor a terapeuta azt mondta, szerinte nagyjából kész vagyok a víz érintésére. Nem kell belemenni, csak simítsam meg a felszínét. Tapasztaljam meg a minőségét. A kapcsolatteremtés a félelem forrásával elősegíti a szorongás oldását. Sürgetően kopogott a körmével az asztalon, a pohár helyén.

Buszoztam az uszodába, az ablakon elmosódva tükröződött az arcom. A kék egyrészes fürdőruhát vettem fel, amit ballagásra kaptam a nagymamámtól. Azért vette, hogy hátha ettől megjön a kedvem a strandoláshoz. Azóta sem volt rajtam, pedig ő mindig bízott benne, hogy megjavulok. Az öltözőben remegtem, alig tudtam kilépni az ajtón, a kabin retesze idegesen kotyogott, ahogy próbáltam kinyitni. Kintről beszűrődött a strandzaj, pancsolás, kacagás, vizes papucsok csattogása, gyerekzsivaj. Nedves kakofónia.

Belégzés-kilégzés-belégzés-kilégzés. Nem kell belemenni. Nem leszek vizes. Csak megnézem. Legfeljebb megérintem. Óvatosan lépkedtem a medence felé, mintha törne a papucs. Sokan voltak, de az egyik lépcső az árnyékos oldalon néptelennek tűnt.

Nem tudom, meddig álltam a korlátnál. Néztem a természetellenes kékséget. Hullámzás helyett mintha lélegezne.

Szirmai Panni 1988-ban született Budapesten. Prózát ír, tagja a FISZ– Akadálymentesített Jelenlét Műhelynek. Doktori kutatását az ELTE-n végezte kísérleti költészet témában. Érdeklődése kiterjed az alternatív kultúrával és experimentális művészettel kapcsolatos kérdésekre.