
„Osvát Ernő kávéházába szívesen visszatalálnék”
- Részletek
- Írta: Nagygéci Kovács József
A Káli holtaknak a második kiadása készül épp, a regény szerzője azonban már a következő, nyíló ajtóra figyel. Térey Jánossal a kőszínházak monoton műsorrendjéről, Magyarország szellemi végvárainak állapotáról és a szakmájában uralkodó rossz légkörről is beszélgettünk.
Nagygéci Kovács József: Nyomdában a második kiadás. Milyen viszonyban vagy most a Káli holtakkal?
Térey János: Köszönöm, jóban. Gondozom. Ha meghívnak, olvasok belőle, ha megkérnek rá, magyarázom. Jó érzés, hogy foglalkoznak vele. Én is szeretek kérdezni szeretett szerzőktől, társművészektől, de nem a mesterségük titkait. Hanem például azt, hogy ugye, a Sztalker miatt rezegtek úgy azok a vázák a Rosmersholmban, Andrij Zsoldak kolozsvári rendezésében? Igen. De mély meggyőződésem, hogy minden könyv az első betűjétől az utolsóig tart, nem tovább, és a kedves szerző kommentárja nélkül is meg kell élnie. Ráadásul a megjelent munka számomra mindig bezárul, amikor nyílik a következő ajtó. Megírom a témámat, és lefordulok róla. Például fogalmam sincs már azokról a részvénymozgásokról, amelyeket a Nibelung írásának idején tanulmányoztam. Honnét vettem a merszet, hogy laikusként ábrázoljam őket, nem tudom.
N. K. J.: Mi nyílik épp most?
T. J.: Korai volna bármiről is beszélnem. Van egy alaptapasztalatom, konkrétan az, hogy megrendült a bizalmam a fikcióban. Mostanában szívesebben olvasok naplót, memoárt, levelezést, például Mészölyékét, tényirodalmat, egyébként ez évek óta így van. És eközben magam is szívesebben írok ilyesmit. Knausgård, a nagy norvég autofictionje vagy Szilasi gyógyulástörténete jelenleg közelebb áll hozzám, mint a kortárs fikció. És ha valamit szívesen olvas az ember, akkor szívesen hoz is létre olyasmit. Tettem ezzel egy hangpróbát, írtam az Alföldnek egy esszét a családunkról, egészen pontosan a hetvenes évekbeli karácsonyaink történetét, és a néhol dermesztő események ellenére otthonosabban éreztem magam benne, mint egy kitalált történetben. Annyi biztos, hogy elsősorban a jelennel szeretek foglalkozni; akkor is, ha amit írok, eddig nem volt dokumentarista. Újabban hajlok arra, hogy a szikár tényekhez közelítsek.
N. K. J.: A Káli holtak pont olyan szöveg, amelyben az olvasó szeretné beazonosítani a szereplőket. Tudni véli, melyik színházról írsz, ki a színész főhősöd, több interjúban is rákérdeznek, hogy a POSZT-os tapasztalataidból írtad-e (NEM!). A fikcióhoz képest inkább valóság, mondod, de épp a Káli holtakat olvassák sokan ennyire referenciálisan.
T. J.: Azt hiszem, aki nagyon közelről nézi, sőt éli a mai magyar kőszínházi valóságot, nem láthatja nagyon másképp azt, amit a főhős, Csáky Alex. Például a monoton műsorrendet, a sztárkultuszt, a rendezői dominanciát és az állandó kompromisszumokat. Nyilván az én örömeim és csalódásaim – röviden: élményeim – is beleköltöztek a regénybe, de ha valaki kiugrott bölcsész, majdnem harmincéves, és olyan igényei vannak, mint Csákynak, nem hiszem, hogy gyökeresen másképp élhetné meg a mai magyar színházat. Akkor is, ha a regény lapjain ez egy stilizált világ. „Alex magában beszél”, én így határoznám meg a beszédformát, ez a fiú fejben választ naplóformát, képzel közönséget magának, és dédelget szépírói ambíciókat. Ez a szöveg az ő önszórakoztató spílje. Csákyt nem akartam direkt rokonszenvesre vagy ellenszenvesre írni: az ő közegében pont ilyen fiúkat és lányokat ismertem meg, velük dolgoztam és velük mulattam néha hajnalig, pont ennyire voltak felszínesek vagy mélyek, volt köztük több nagyon tehetséges és szimpatikus. És így beszéltetem őket „téreyül”. A Káli holtak nem kulcsregény, tehát nem készültem #metoo típusú leleplezésekre, coming outra sem, ez egy rendes (vagy mások számára rendetlen) regény, van egy hőse, aki a kortárs kultúra haszonélvezője, ugyanakkor sokszor elszenvedője is.
N. K. J.: És sodródik.
T. J.: Igen. Ha akadt a saját fiatalkoromból a regényhez felhasználható tapasztalat, akkor az éppen ez. A sodródás. Illetve a sodródás elleni küzdelem. Emlékszem azokra pillanatokra, amikor maga alá temethetett volna a lavina.
N. K. J.: Tudok olyan kritikusról, aki nem írt ugyan a kötetről, de azzal hívott fel, hogy olvastam-e már, mert ő le van nyűgözve. Mert szerinte ezeket a regisztereket, ezt a nyelvet, benne a zsargont így nem fogta még meg senki.
T. J.: Fiatal kritikusról lehet szó. De például az idősebbek visszajelzéseit hallva nem ért meglepetés, mondjuk, a zombifilmek megítélése náluk döntően negatív. Az, hogy önmagában alantas műfajnak tartod-e vagy sem, elárul valamit a kulturális sznobéria természetéről; miközben zombifilmekből létezik szemét és remekmű is. Ha elmúltál negyvenéves, és van húsz könyved, mindig az előző munkáidhoz közelítik, azokhoz mérik az újat, és azokhoz képest magasztalják föl, vagy marasztalják el. Beértél, hígultál, tömörödtél? „Ez már nem a régi Térey” stb. Minden könyvemmel veszítek és szerzek is törzsolvasókat. Minél mélyebben hatolsz előre az időben, minél idősebb vagy, annál súlyosabb elvárásokkal szembesülsz. Amiket vagy kiszolgálsz, vagy nem. Én nem szolgálom ki, ezért rendre az orromra koppintanak. Sokan a kisrealista olvasatot próbálják érvényesíteni, pedig én soha nem esküdtem föl a mimetikus ábrázolásra, és nem kocsmai dialógusokat írok színpadra, de könyvbe sem. Nem befolyásolnak ezek a vélemények, pedig én sosem füllentettem azt, hogy nem olvasok kritikákat; igenis olvasom őket. Azt gondolom viszont, hogy egy becsmérlő bírálat nem a szakma belügye, mert éppen az objektivitást kizáró hangnem árulkodik a dolog szomorú emberi mögötteséről, olykor politikai háttérmotivációiról, s hogy milyen állapotban vannak jelenleg az utolsó szellemi végvárak is Magyarországon. Azonban a legnyersebb blogbejegyzések, legdurvább Facebook-posztok és kommentek is hozzásegítenek a tisztánlátáshoz. Mindez közelebb visz a közeg ismeretéhez, ezekkel a kommentekkel a regényben is játszom.
N. K. J.: A Káli holtakba beleírtad a kritikai fogadtatást és annak feldolgozását. A kiszámítható kritikai fogadtatás nem szomorít el?
T. J.: Mándy mondta erre, hogy kritikusokkal nem vitatkozunk, az is szép, ha visszaköszönünk nekik. Maradva Mándy egyik létmetaforájánál, a futballnál: rossz/gonosz/gyilkos kritikát kapni nem egészen ugyanaz, mint beszopni egy gólt. A gólt sokan látják, és kevesen kérdőjelezik meg, ha mégis, ott a videobíró. Ahhoz, hogy egy kritika hatni tudjon, sokaknak, értsd: egy ekkora országban is ezreknek kéne olvasnia, és ráadásul azonosulnia is kéne vele, attól függetlenül, állításai helyénvalók-e vagy sem. „Nekem nem tetszik, tehát rossz.” Ez egy vélemény. Véleményből pedig sokféle van.
N. K. J.: Ez igaz, persze, na, de ha már a szöveg elkészültekor 99 százalékos bizonyossággal megjósolható, hogy hol, milyen fogadtatásra fog találni, az azért eléggé deprimáló lehet.
T. J.: Nekem nem az. Inkább csak unalmas. Említetted, a Káli holtaknak most jön a második kiadása, láthatóan jót tett neki a viharos fogadtatás. Jellemzően többen reagáltak rá a szakmán kívülről. Ezúttal az történt, hogy minél fiatalabb, minél előítéletmentesebb volt a kritikusom, annál nyitottabban fordult a könyvemhez. És a fiatalság szava fontos. Szóval e tekintetben nem ért a legkisebb csalódás sem.
N. K. J.: A színházi világból érkezik visszajelzés?
T. J.: Köszönöm, egyre több. A színházi emberek köztudottan lassabban olvasnak, kivéve a rendezőket, mert ők másnapra. Találkoztam olyan fiatal színésszel, aki Csáky egyik majdnem-mintája volt, a bölcsészkart hagyta ott a színházért, és Hamletet is játszott, nos, ő elmondta, hogy most kezdte olvasni. Az ő véleménye, nem tagadom, jobban érdekel, mint az előzetes elvárások, és egynémely véleményvezér öngerjesztő indulata.
N. K. J.: A szövegeidben fontosak a helyszínek. A Káli holtakban a Balaton kiemelt szerepet kap. Lett, lehetett belőle Balaton-könyv?
T. J.: Nekem jól esik, ha balatoni borászok, építészek vagy politikusok olvassák a könyvemet, és örülök, ha meghívnak maguk közé, örülök a civil olvasóimnak. Mint tudjuk, Magyarország a féktelen rosszindulat országa. Elég mérgezett a légkör a saját szakmámban is, a politikán túl, a szekértáboroktól függetlenül is. Ebből a klausztrofób helyzetből én is keresem a kijárást a friss levegőre. Ha például brókerekhez jutok el, vagy színésznők öltözőjébe (mármint a kötetem), az nekem jó.
N. K. J.: Maradjunk a szabadságnál. Első nem verses regényed, szabadabbnak érezted magad az írása közben?
T. J.: A forma, mondtam számtalanszor, számomra édes mindegy. Írás közben akkor érzem szabadnak magam, ha kikapcsoltam a telefont, és pihen az internet is. Ha van elég időm, és akad egy erős ötletem, amit körül szeretnék járni: nekem ez is a szabadság.
N. K. J.: A munkában tehát megvan, de a közegben, ami az irodalmat most körülveszi, illetve ami maga az irodalmi élet, ott hiányolod?
T. J.: Azt gondolom, hogy valamit mindig fogok írni, verset egészen biztosan. De a szakmai nyilvánosság merev rítusai elidegenítenek. A rossz légkör visszakozásra késztet magától a szakmától is. Nem, nem az írástól, nem a történő irodalomtól, hanem az idézőjeles előmeneteli „lehetőségektől”: a fesztiválos csinnadrattától a legdurvább kenyérharcig terjedő „irodalmi élettől” ma, Magyarországon.
N. K. J.: Szerinted vissza lehet találni egy boldogabb állapotba, lehetnénk irodalmi Svájc? Volt egyáltalán olyan, ahová van visszatalálni?
T. J.: Osvát Ernő kávéházába szívesen visszatalálnék, a Seemannba, a Vilmos császár úton. Karinthy kedvéért még a villamos is megállt. A szakma megítélése alapvetően megváltozott a rendszerváltás óta. Illyés Gyula nagyobb figyelmet kapott, ha átment a Körúton, mint ma kapna egy kortársunk. Álltam egyszer Juhász Ferenc mellett a kék metrón, és senki pillantása nem szögeződött rá az enyémen kívül, az enyém is csak egy pillanatra, a tapintatosság keretein belül. Lehet vitatkozni a munkáiról, ő mégiscsak a huszadik század második felének egyik legnagyobb költője. A megélhetés hetvenes években is bajos volt, ha nem volt valamilyen irodalom közeli munkád, nem voltál újságíró, szerkesztő vagy dramaturg. Protezsáltként érvényesülni megint csak nem vonzó pálya. Ilyen most is van, pedig senkinek sem dicsőség olyan meccsen nyerni, ahol rokona a bíró. A polgári állás gondolata mostanában egyáltalán nem idegen tőlem. Keresem a magam civil helyét, szívesen dolgoznék például ezért a városért, Budapestért.
N. K. J.: Talán a színház?
T. J.: Nem hiszem. Ha valami biztosan nem lennék, az a dramaturg. Darabot pedig sok éve írtam utoljára. Tudjuk, az igazi színdarabban a szerző nincs jelen, kiváló példa erre Molnár Ferenc. Olyat nem is tudnék, nem is szeretnék írni, amelyikben nem vagyok ott legalább a nyelv által. Bár van véleményem korunkról, a direkten politikus, publicisztikus színház nem az én játékterem. A mai színház előadás-centrikus; te szerzőként fontos része vagy ugyan, de csupán egyetlen elemet adsz a produkcióhoz, amelyet a rendező alakít. Néha ezek után pironkodva fordulsz ki a színházból. Én manapság csak fordításokkal vagyok jelen, nem írok át régi mestereket, és nem adaptálok klasszikus regényt. Csakis fordítok. A régi görögök is kortárs drámákat néztek. Ha őket fordítom, akkor a hősök sorsvonala mellett a mai magyar nyelv érdekel, annak a rezdüléseivel, árnyalataival, színeivel kifejezni a régiek ujjongását, vagy falrengető, sőt vérengző indulatát, mint most nyáron a Médeiában.