
A magyar örökség számomra kihívást jelent
- Részletek
Nora Szentiványit Ficsor Benedek kérdezte
Egyszer már fiatal felnőtt koromban meglátogatott bennünket Göteborgban. Huszonéves voltam, a saját lakásomban éltem, ahol büszkén vezettem körbe, ő azonban nem értette, mi szükségem van erre, hát nem akarok férjhez menni, kérdezte. Nincs bennem nosztalgia, nem vágyom az elveszett otthonom után, a szomorúság voltaképpen a nagymamám szomorúsága, amely bennem él tovább.
(Blaskó Adrienn felvétele / Scolar Kiadó)
Sokáig ő volt az a lány, akinek fura neve van, hosszú ideje azonban már az a nő, akinek nem elég, hogy fura a neve, de ráadásul még svédül is beszél. Nora Szentiványi 1969-ben született Budapesten, szüleivel egyéves korában hagyta el az országot, Göteborgban nőtt fel, húsz éve pedig Norvégiában él. A lakás című, magyarul Patat Bence és Petke Emese fordításában a Könyvfesztiválra megjelenő regényében felidézi a kivándorlás történetét, és emléket állít mindazoknak, akik otthon maradtak. Nora Szentiványival a svéd identitásról, a kommunizmus emlékeiről, a menekültválságról és a magyarságról beszélgettünk.
Ficsor Benedek: „Ezzel a történettel nőttem fel. Hogy diktatúrában nem lehet élni” – írja A lakás című könyvében. A szülei számára ez a tapasztalat egyértelmű elhatározáshoz vezetett: elhagyták az országot. De a kivándorlás valóban csak döntés kérdése volt?
Nora Szentiványi: A szüleim számára egy döntésen múlott, mivel az apám sportolóként kapott útlevelet, így nekivághattunk az útnak. De elhagyni az otthont, és kilépni az ismeretlenbe, minden helyzetben rendkívül kemény döntés.
F. B.: „De én azokra gondolok, akik azt választották, hogy maradnak. Ha ez választás volt egyáltalán. A nem választás mellett dönteni. Maradni, kibírni, kihozni a lehető legjobbat a helyzetből. Maradni a biztonságban” – folytatja a fenti gondolatot elsősorban anyai nagymamájára utalva, aki nem követte a családot, még akkor sem, amikor már megtehette volna.
N. Sz.: Többször meglátogatott minket Svédországban, így pontosan tudta, hogy mire mond nemet. Sosem derült ki számomra, miért döntött végül a maradás mellett. Egy idős asszonynak, akit minden Magyarországhoz köt, és nem beszél nyelveket, a költözés talán túl nagy lépés lett volna. Hiszen új életet kezdeni egy másik országban még fiatalon is borzasztóan nehéz, jól láttam ezt a szüleimen, és a környezetünkben mindazokon, akik elmenekültek a hazájukból. Mielőtt Svédországba kerültünk volna, egy évig Bécsben éltünk egy menekültek számára fenntartott szállóban. Az ott lakók közül sokan úgy határoztak, hogy inkább hazatérnek. Nem voltak felkészülve rá, hogy milyen nehéz lesz boldogulni az idegen környezetben.
F. B.: És ön gyermekként hogyan boldogult?
N. Sz.: Göteborgban, ahol felnőttem, nagyon sok hozzánk hasonló család élt, rengeteg különféle nemzetiség vett körül, ami sokat segített. A többségi társadalom ráadásul minden gond nélkül elfogadta a külföldről érkezőket, a fiatal, tanult emberekben hamar felismerték a lehetőséget. Persze az elfogadásért keményen meg kellett dolgozni, apám mindenféle munkát elvállalt, hogy megéljünk. Számomra kisgyerekként a nyelv volt a legfontosabb, arra törekedtem, hogy jobban beszéljek svédül, mint a szüleim. Hat-hét éves koromban már felismertem az akcentusukat.
F. B.: Ettől a ponttól már svédként tekintett saját magára?
N. Sz.: Magyar nevem van, és a szüleimmel magyarul beszéltünk otthon, de már egészen korán svédnek éreztem magam. Tíz éves lehettem, amikor rádöbbentem, hogy nem akarok magyar nyelvórára járni, egyszerűen nem szerettem. Gyerekként nehéz megbirkózni a kettős identitással. Amikor Magyarországra jöttünk, a rokonaim mindig úgy fogadtak, hogy haza érkeztem, de én sosem éreztem otthonomnak ezt az országot, hiszen Svédországban nőttem fel és elsősorban svédül beszéltem.
F. B.: A nyelv határozza meg az identitást?
N. Sz.: Az esetemben igen. De hogy még különösebb legyen a helyzetem, húsz éve Norvégiában élek, a norvég családommal, akik norvégul beszélnek hozzám, én pedig svédül válaszolok. Korábban az a lány voltam, akinek fura neve van, most már az a nő vagyok, akinek fura neve van, és ráadásul még svédül is beszél.
F. B.: De a könyvet mégis norvégul írta.
N. Sz.: Nagyjából a feléig svédül, akkor azonban a szerkesztőm kérésére megpróbálkoztam a norvéggal, ami nem ment könnyen, mert bár a két nyelv nagyon sokban hasonlít, egy irodalmi szöveg esetében mégis komoly eltérések vannak.
F. B.: Egy helyütt a kommunizmus emlékeiről ír, amelyek erősen élnek a társadalomban. A mai napig látja ennek nyomait?
N. Sz.: Kislányként alapvető élményem volt, hogy az emberek milyen durvák egymással. Ez a részvétlen keménység szinte reflexként működött, a leghétköznapibb helyzetekben is előbukkant. Ma már ezt kevésbé érzem, ebből a szempontból talán valóban sikerült megszabadulni a kommunizmus örökségétől. Sok dologban azonban még mindig kísért a múlt. Elég csak az aktuális politikai helyzetre tekintenünk, hogy megértsük, milyen nehéz elszakadni a kommunizmus örökségétől.
F. B.: Ha már a politikát említette, a magyar kormány előszeretettel hozza fel Svédországot elrettentő példaként a menekültválság kapcsán. A közmédiában egymás után bukkannak fel a bevándorlók miatt hazamenekült magyarok, akik rettenetes, élhetetlen helyként jellemzik a skandináv országot. Önnek is vannak ilyen tapasztalatai?
N. Sz.: Svédország rengeteg menekültet fogadott be, az utóbbi években azonban ott is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet mindenkit válogatás nélkül beengedni az országba. De nem azért, mert a társadalom valamiféle inváziótól rettegne, hanem azért, mert a szociális rendszer csak akkor működik hatékonyan, ha mindenki számára biztosítani tudja a megfelelő hátteret. Hiszen a gondot éppen az okozza, ha nem sikerül megteremteni az alapvető feltételeket, az oktatást, a munkát. Azok a fiatalok, akik autókat gyújtanak fel és összecsapnak a rendőrökkel, nem azért randalíroznak, mert bevándorlók, hanem mert nincs munkájuk és nincs jövőképük. Ezen kell változtatni. Ha kisgyerekként látnak esélyt egy boldogabb életre, felnőve nem fogják felgyújtani a szomszéd kocsiját. Sosem a sokszínűség, az eltérő kulturális háttér okoz feszültséget, hanem a kilátástalanság. Ezért is baj, ha a propaganda félelmet kelt és gyűlöletet szít, hiszen rettegéssel nem lehet megoldani a problémákat.
F. B.: Többször felidézi a szövegben, hogy gyermekként Magyarországra látogatva úgy érezte, mintha egy másik világba csöppent volna. Ma is ekkora szakadékot lát a két ország között?
N. Sz.: Ma már nem kell, hogy ekkora távolságban legyünk, hiszen ugyanúgy Európában élünk. Egy társadalom közérzete, viselkedése ugyanakkor minden esetben az uralkodó rendszertől függ. A rendszer teszi elfogadóvá, vagy éppen durvává az embereket. Skandináviában igyekszünk párbeszédet folytatni a másikkal, megvárjuk, amíg kifejti a véleményét, aztán válaszolunk. Magyarországon mintha mindenki egyszerre akarna beszélni, túlkiabálva a másikat.
F. B.: Minden keserű tapasztalat ellenére mintha mégis némi nosztalgiával beszélne a magyar gyökereiről.
N. Sz.: A regény sokkal inkább a gyászról és a szomorúságról szól. Arról a keserű tapasztalatról, hogy a nagymamám és én két külön világban éltünk. Még akkor is, amikor épp együtt töltöttük az időt. Egyszer már fiatal felnőtt koromban meglátogatott bennünket Göteborgban. Huszonéves voltam, a saját lakásomban éltem, ahol büszkén vezettem körbe, ő azonban nem értette, mi szükségem van erre, hát nem akarok férjhez menni, kérdezte. Nincs bennem nosztalgia, nem vágyom az elveszett otthonom után, a szomorúság voltaképpen a nagymamám szomorúsága, amely bennem él tovább.
F. B.: A gyerekeit foglalkoztatja a magyar örökség?
N. Sz.: Egyelőre nem. Ők turistaként jönnek, Magyarország nem része az identitásuknak. Számomra ez az örökség kihívást jelent, feladatot, amivel meg kell birkózni, számukra egyelőre csupán érdekesség. De a kivándorolt családok harmadik generációjában előbb-utóbb általában feltámad a kíváncsiság az ismeretlen örökség iránt.
F. B.: A könyv megírásával sikerült lezárnia magában a múltat?
N. Sz.: Ez volt a tervem, amikor belefogtam az írásba, de hiába készült el a regény, a viszonyom a magyarsághoz ugyanolyan komplikált maradt.