
K-snak lenni életforma
- Részletek
Kardos Tündét Sifter Veronika kérdezte
Különleges volt számunkra az októberi bemutató, ahol Dömötör Tamás rendezett egy filmes eszközökkel operáló „antiutópiát“, a Titániát aminek a szövegét a szereplőkkel közösen írták az Iphigenia története alapján, és egy elképzelt, dermesztő aurájú jövőben játszódik. Jó lenne, ha minél több fiatal látná ezt az előadást, és megosztaná velünk a saját elképzeléseit a jövőt illetően, ha párbeszéd alakulhatna ki a diákok és az előadás között.
(Pillanatkép a Titánia című előadásról – Pintér Leo felvétele)
A Stúdió K életében az elmúlt időszakban számos változás történt. Az új évad új vezetőséggel indult - Zubek Adrienn igazgatótól, Nagypál Gábor művészeti vezetőtől és Balázs Anna titkártól Imely Zoltán művészeti menedzser vette át a stafétát, Kardos Tündével, Lipták Noémivel és Zágoni Nórával az oldalán. A struktúraváltásról, az évad premierjeiről Kardos Tündével beszélgettünk a Titána – nemzethy népszínmű egyik előadása után.
Sifter Veronika: Nem ez az első alkalom, hogy a K-ban dolgozol...
Kardos Tünde: Igen, nyolc éve két évadon át voltam tagja a Stúdió K stábjának, Fodor Tamás vezetése alatt. Ezek merőben más idők voltak – Tamás volt az ügyvezető igazgató, a művészeti vezető, főrendező egy személyben, én voltam a művészeti titkár és volt egy kollégám, aki a műszakért felelt. Ez nagyon sokrétű munka volt, ami délelőtt kezdődött, és az aznapi előadás után ért véget. Mivel nekem volt egyedül kulcsom, sokszor hajnal volt, mikor hazamehettem.
S.V.: Mi az, ami téged újra visszahúzott ide?
K.T.: Ez a korábbi időszakhoz képest egy könnyített pálya – most már nem csak nekem van kulcsom a színházhoz, hanem a többieknek is... Jelenleg a hely és az előadások népszerűsítéséért felelek, viszem a Facebook kommunikációt és újraindítom a hírlevél rendszert. Ugyanakkor K-snak lenni életforma. Ez nem azt jelenti, hogy te színész vagy, sajtós vagy és csak azt csinálod, hanem ha fölhalmozódnak a mosatlan poharak a konyhában, bemész és elmosogatsz. Itt mindenki csinál mindent; bedíszít, elpakol, bevásárol vagy épp beáll a pénztárba jegyet árulni. Ennek a létformának megvannak az előnyei és persze a hátrányai is. Könnyen el lehet fáradni. Viszont nagyon nagy az ereje annak, hogy mindenki azért dolgozik, hogy ez az egész működjön; onnantól, ha kell, a színész feltakarít, vagy ha észreveszi, hogy kiáll egy szög a falból, hoz egy kalapácsot és beveri, vagy ha kell egy vödör kelléknek, másnap behozza otthonról.
S.V.: Mennyire belső szükséglet ez számotokra és mennyire kényszerítik ki a szűkös anyagi keretek ezt a típusú működést?
K.T.: Persze, hogy számít a pénz, illetve a pénz hiánya. De nekünk az előadások a legfőbb eszközeink, hogy megmutassuk; létezünk, miként gondolkodunk és persze ez hozza a bevételeink egy részét is. Ugyanakkor ennek a szinte családként működő, összetartó csapatnak jót tesz, hogy folyamatosan érik külső ingerek is. Gondolok itt olyan, rendszeres művészeti eseményekre, mint a Revizor Kritikai Portál irodalmi sorozata, vagy a Szerdai Piknikre, ahol Németh Ilona a gyermekfoglalkozások és -előadások nyomán felnőtteknek tart alkotó délutánokat, ahol a résztvevők teázva, beszélgetve, festmények alapján, hozzájuk kapcsolódó zenéből, versekből inspirálódva hoznak létre alkotásokat. Harmadik éve megy a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal közösen létrehozott darabunk, a Szélben szállók, amit felső tagozatosoknak ajánlunk. Visszatérő alkotótársaink a k2 Színház tagjai, akikkel a Mielőtt az éj leszáll! és a Bakfitty című előadásainkat hoztuk létre közösen, és januártól újra együtt dolgozunk. Különleges volt számunkra az októberi bemutató, ahol Dömötör Tamás rendezett egy filmes eszközökkel operáló „antiutópiát“, a Titániát aminek a szövegét a szereplőkkel közösen írták az Iphigenia története alapján, és egy elképzelt, dermesztő aurájú jövőben játszódik. Jó lenne, ha minél több fiatal látná ezt az előadást, és megosztaná velünk a saját elképzeléseit a jövőt illetően, ha párbeszéd alakulhatna ki a diákok és az előadás között. Jó lenne fenntartani ezt a fajta kölcsönös kíváncsiságot és nyitottságot, ami nélkül nem nagyon érdemes „csinálni“ ezt az egészet. December közepén mutatjuk be a Reggeli dinoszauruszokkal című darabot Fekete Ádám rendezésében, aki generációjának egyik legizgalmasabb alkotója, és aki saját szövegét hozta el hozzánk, melyben banális, vicces, és melankolikus hangulatok követik egymást és az éjszakában bolyongó szereplőket. Fontosnak tartjuk a fiatal színházi alkotók bevonását a K életébe, és büszkék vagyunk arra, hogy Ádám kimondottan a Stúdió K színészeire írta a darabot.
S.V.: Hogyan hatnak ezek az új impulzusok változások a közönség összetételére?
K.T.: Van egy szűk törzsközönségünk, a kemény mag, akik akár többször is megnéznek nálunk egy-egy előadást, jellemzően fiatalok, de van egy, a 60-as, 70-es korosztály tagjaiból álló kisebb tábor is, talán még Tamáshoz köthetően az Egyetemi Színpadról, az Orfeóról őrzött emlékeik vonzzák be őket, nem tudom, mindenestre örülünk, hogy ők is vissza- hazajárnak hozzánk. Ahogy azok a családok is, akik hétvégente jönnek. Mostanra a gyerekelőadásainkon is felnőtt egy generáció – a Rettentő görög vitéz például közelít a kétszázadik előadáshoz – de a többi gyerekelőadásunk is nagyon népszerű, ami nem csoda, hiszen rendkívül izgalmas, különleges látványvilágú, számos szakmai díjjal elismert zenés-bábos előadásokról van szó, és persze mindegyik magán viseli a Fodor Tamás–Németh Ilona kettős kézjegyét. Bírom ezt a sokszínűséget és igényességet, ami a Stúdió K-s előadásokat jellemzi. Háttéremberként pedig jó érzés beállni ezek mögé, és ha korlátozottak is a lehetőségek, de támogatni a társulat sokszor erőn felüli munkáját. Dömötör Tamás fogalmazta meg még a Titánia próbafolyamata alatt, hogy a K egy alternatív színház Budapest egyik legjobb részén, de lehetne akár Berlinben is, és kéne belőle még vagy tíz. Nem nehezedik rá a kőszínházi struktúra nyűgje, cserébe kisebb a komfort, és hogy emiatt pont neki való. Ezt én is így gondolom és érzem: jó itt lenni. És ha minél többen gondolják így, nézők és alkotók egyaránt, akkor talán nem hiábavaló a munkánk.
Sifter Veronika