Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Murányi Zita versei

Fotó: A szerző archívuma

míg meg nem érkezel / testem mozdulatlan parkettacsík

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...

Valamikor és még most is

Szirák Péterrel Szilágyi Zsófia beszélgetett
Nem kérdés, hogy a nyolcvanas évek irodalma meghatározó a számomra, ugyanakkor természetes, hogy mások, a fiatalabbak másképp látják, s én is máshogy látom, mint egykor. Számomra az akkori minőségi irodalommal való bensőséges ismerkedés egy értelmiségi identitás kiépítésének és a szabadságvágy kiélésének közege volt. Egy (nagyjából) szabadságtalan és távlattalan világ ellenében.

 

 

Szilágyi Zsófia: Legújabb, a 2016-os Könyvhétre megjelent kötetedet (Ki említ megérkezést? A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról, Ráció, Budapest, 2016) a következő mondattal nyitod: „Nem téved, aki azt gondolja, hogy az utazásról beszélni talán túlontúl is könnyű.” Bennem inkább az merült fel, meglátva a könyved címét, hogy a magam részéről nehezen tudnék útirajzokkal foglalkozni, mert nem érzem (pontosabban a könyved előtt nem éreztem!) ezt eleven, a mai irodalomértésünk felől izgalmas műfajnak, az egyes, ehhez a műfajhoz sorolható művek sem hoztak lázba. Téged hogyan talált meg ez a téma? Az utazás maga vitt el hozzá, vagy egy adott kötet, esetleg egy szerző?

 

Szirák Péter: A nyitómondatban arra igyekeztem utalni, hogy az utazás mára már oly megszokottá vált, hogy a róla való beszédet nem könnyű kiszabadítani a banalitások tengeréből. Akár csak fél évszázaddal ezelőtt egész társadalmi rétegek voltak, akik szinte soha nem hagyták el lakhelyüket, különösképpen nem kedvtelésből. Manapság – a népvándorlást nem számolva is – százmilliók kelnek útra, turistaként. Ez a világ legnagyobb és legtöbb embert megmozgató iparága. Ennek megfelelően nagyon sok szó esik az utazásról, s engem ebben a bábeli zűrzavarban az utazás és az olvasás viszonya kezdett el érdekelni. Az önkéntes utazás a vágy kialakulásával kezdődik, annak felkeltődése pedig – valamikor és még most is – szoros összefüggésben van az irodalommal. Aki utazik, mások nyomába lép, mások (írásos) nyomdokain jár. Kosztolányi például Bölöni Farkas Sándor és Szepsi Csombor Márton útjelzőit (is) követte. Az utazási irodalmat a kutatók hajlamosak művelődéstörténeti adattárként kezelni. Én arra tettem kísérletet, hogy ezeknek a szövegeknek az esztétikai (érzékeléstani) vonatkozásaira, irodalmi „ízeire” is ráirányítsam a figyelmet. Annál inkább, mert Kosztolányi, Szabó Lőrinc és Márai útirajzai lenyűgöztek. Ennek a nemes hagyománynak az újraértését az utazási irodalom kortársi reneszánsza is ösztönözte, gondoljunk csak Esterházy Péter nagyszerű Hahn-Hahn grófnőjére, Krasznahorkai kínai és japán tárgyú műveire, Térey János utazás-mintázataira, vagy akár legutóbb Háy János és Németh Gábor könyveire.

 

Sz.Zs.: Amikor a legutóbbi, ÉS-beli Ex librisemben írtam a könyvedről, az egyik, amit kiemeltem, az volt, mennyire ritka és számomra szimpatikus, hogy valaki kilépjen a saját kutatási időszakából (mondhatnánk úgy is, a komfortzónájából). Mikor és hogyan hoztad meg azt a döntést, hogy nem kizárólag 20. századi útirajzokat vizsgálsz majd? És mit gondolsz arról, hogy a régi vagy klasszikus irodalommal foglalkozó kollégák közt még csak-csak akadnak olyanok, akik modern vagy kortárs irodalomról is írnak, de „visszafelé” ez meglehetősen ritkán fordul elő?

 

Sz.P.: Ifjonti korszakomban csakis a kortárs irodalommal való foglalkozást éreztem igazi kihívásnak: arról írni, ami friss, amihez még alig vannak támpontok, amit felfedezni érdemes, ahol a minőségérzék, a kritikai hév valódi próbának van kitéve. Aztán, persze, a hagyománytörténés vonulatain megtértem én is a múltba, elkezdtem a huszadik század első felére, s még korábbra is tekintgetni. Emlékezetesek maradtak a számomra Szegedy-Maszák Mihály szavai is, aki 1995-ben nekem adott interjújában kárhoztatta a régmúlt irodalmának ilyetén elhanyagolását. A modernkori utazás és utazási irodalom kánonja (antik és középkori előzményekkel) a késő reneszánszra nyúlik vissza, s alakulásában nagy szerepe volt a nemzetté válás felvilágosodás- és reformkori világ- és honismereti mozgalmainak. Ahhoz, hogy a magyar utazási irodalom – legalább részleges – műfaj- és diskurzustörténeti összefoglalóját elkészítsem, tanulmányoznom kellett a régiség eme fejezeteit. A megfelelő kompetencia hiányában némiképp szorongva, de a tudásbeli és az irodalmi izgalmakat élvezve kutakodtam. Kockázatos, de szép időutazás volt.

 

Sz.Zs.: Az útirajzot mint műfajt a 20. században leginkább a fénykép, illetve a mozgókép kezdte ki – de inkább átalakulásról, mintsem eltűnésről beszélhetünk, én is szoktam a neten fényképes útibeszámolókat olvasni különféle blogokban. A témaválasztásodban ez az összefüggés, a mediális változások iránti látható érzékenységed mennyire játszott szerepet?

 

Sz.P.: A médiumok versengése, a fénykép és a mozgókép két világháború közötti térnyerése kétségkívül szerepet játszott, de nem annyira a témaválasztásban, mint inkább az irodalmi hatáselemek átrendeződésének általam megkísérelt elemzésében. A fényképes vagy mozgóképes útirajzokban a szöveg vagy puszta információközléssé válik, vagy – egyfajta funkciócsere jegyében – illusztrációvá. A szöveg innentől kezdve fokozottan látványosság-deficittel küzd, s minthogy ezen a téren hiába kél versenyre az egyre fejlettebb technomédiumokkal, ezért keresi az irodalmi útirajz azt a funkciót, amelynek betöltésére egyedi módon csak ő képes. Kosztolányi, Móricz, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Németh László és Márai más-más módokon, de igyekeztek kidolgozni ezt a mással nem pótolható, sajátos „pluszt”, s leginkább az érzékelés és ezzel szoros összefüggésben az idegenség színrevitelének mintázataiban találták meg. A korszak utazási irodalmában mindehhez társul egy sajátos magyar vonás: a Trianon-szindróma, s annak részeként a képhiány és az elidegenítés. Az elszakított területekre utazók egy olyan világról tudósítottak, amelyről az idő tájt alig álltak rendelkezésre fényképek és filmfelvételek, így azokat irodalmi hatáselemekkel kellett pótolni, másrészt keserves híradással kellett lenni az egykor saját (vagy sajátnak vélt) elidegenítéséről. Így újult meg a két világháború között a reformkori honismereti irodalom, amely máig ható érvénnyel alakította ki például az „Erdély” turisztikai (desztinációs) terméket.

 

Sz.Zs.: Menjünk egy kicsit vissza az életművedben: írtál három szerzőről is monográfiát, Grendel Lajosról és Kertész Imréről a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatában, illetve Örkény Istvánról. A legkevésbé sem estél abba a hibába, hogy túlzottan megemeld a könyveid tárgyát (vagy főhősét), kritikus megjegyzéseid is vannak mindegyik életművel kapcsolatban. Te választottad ezeket a szerzőket, vagy felkérésre születtek a kötetek? És mennyiben változott meg a viszonyod az adott életművekhez, miközben egyre többet foglalkoztál velük?

 

Sz.P.: Mindhárom könyvet felkérésre írtam, de bizonyos értelemben választottam is a „főhőseimet”. Grendel Éleslövészetét még egyetemista koromban, a Mészáros Sándor által vezetett szabadszemináriumon olvastam először, abban az önkéntes olvasói körben, ahol a hetvenes-nyolcvanas évek új magyar irodalmát – Mészölytől és Hajnóczytól Esterházyn és Nádason át Garacziig és Márton Laciig – úgymond: ától cetig (beleértve a kritikai fogadtatást is) végigtanulmányoztuk. ’92-ben pályaképet írtam Grendelről, s rá egy évre kaptam felkérést Szegedy-Maszák Mihálytól, mint a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma című sorozatának szerkesztőjétől. A Sorstalanságot a kilencvenes évek elején szemináriumon olvastuk a hallgatókkal, s aztán írtam egy hosszabb Kertész-tanulmányt. Egyszer Mihály felhívott, hogy „Imre javaslatára” írjak róla a sorozatban. (A könyv írásának dandárjában, 2002. október 12-én egy miskolci konferencián éppen előadtam a Sorstalanságról, amikor valaki egy kis cetlit csúsztatott elém, ez állt rajta: „Kertész Nobel-díjat kapott.” Meglehetősen zsúfolt volt a szekció, s nagyon szűkös az időkeret, úgyhogy két másodpercnyi csudálkozás után úgy éreztem, jobban gazdálkodom az idővel, ha folytatom.) A legutóbbi felkérés a kivétel, mert Örkényről korábban nem írtam, s Radnóti Zsuzsa mégis megtisztelt a megbízatással. Valamennyi esetben nagyon sokat tanultam a monográfiák megírásakor. Például, hogy eltérően viszonyuljak eltérő sorsokhoz és írásmódokhoz, s hogy én is utat találjak a saját olvasóimhoz. Ugyanis ha ők jobban értenek, akkor én is jobban értem magam.

 

Sz.Zs.: Milyen tanácsokat adsz a tanítványaidnak, ha kutatási témát próbálnak választani? Vagy nincs is ilyen, hogy választási helyzet, a témák egyszerűen csak „kialakulnak” (szoktunk ilyet mondani, de azért ezt, a magam részéről, nem hiszem)? Előfordul, hogy lebeszélsz valakit egy témáról, szerzőről, műről? Nem az elolvasásáról, persze, hanem arról, hogy ebből írjon szakdolgozatot, TDK-dolgozatot, doktorit.

 

Sz.P.: Én a magam részéről a nem túl szoros témavezetés híve lennék. Ezt még néhai kedves professzoromtól, Tamás Attilától tanultam. A tehetséggondozásban igyekszem viszonylag nagy önállóságot biztosítani: a témaválasztástól a módszertanon át akár az időbeosztásig. Csak nagy szükség esetén terelgetek. Az érdemi kutatói-értelmezői munka ugyanis magányos tevékenység. Persze, igyekszem nem „tudásvisszatartó” tanár lenni, vagyis amit tudok, azt megosztani törekszem a tanítványaimmal. Sokukkal már régóta munkatársként dolgozunk együtt, s nem egyszer hallgatok rájuk.

 

Sz.Zs.: Egy interjúban azt mondtad, a csoportos és az egyéni munkálkodás egyaránt kedvedre való. Az egyénit, azt hiszem, könnyebb elképzelni, én inkább a csoportosról kérdeznélek, mert azt látom, az egyáltalán nem magától értetődő, ahogyan mindig csapat szerveződik körülötted. Legalábbis ez látszik, ha az ember messziről figyeli a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéken végzett tevékenységedet, meg az Alföldnél a viszonylag friss főszerkesztői működésedet. Ráadásul mindkettő kiegészül eseményszervezői tevékenységgel is az utóbbi időben: ez tehát rögtön két kérdés lett, az első a csapatjáték kialakításának módjára irányulna, a másik pedig arra, mit gondolsz az irodalom „eseményesíthetőségéről”.

 

Sz.P.: Hatodik gyermekként nőttem fel, a „csapatmunka” – hogy úgy mondjam – ösztöneimbe ívódott. Az olvasás és az írás úgyis sok magánnyal jár, így engem tényleg örömmel tölt el, ha valamely közös vállalkozás jól működik. Ami a tanszéket illeti: „ein weites Feld” – mondhatni. Sok küzdelem, ellenséges környezet, sok-sok méltánytalanság, a hazai szervezeti kultúráról egy mélységesen kritikus hangvételű esettanulmány lehetősége abszolút benne van… Dehogy még mindig megvan és kimondottan sikeres, az nem egyszerűen csoda, hanem munkatársaim áldozatvállalásának, tehetségének és munkabírásának következménye. Ugyanez vonatkozik az Alföldre is: egymást segítve dolgozunk, talán ez a titka. Ami az „eseményesítést” illeti, valóban én vagyok a debreceni irodalmi nagyrendezvények kurátora, s egyelőre élvezem, hogy szakmailag kompakt és közönségbarát irodalmi fesztiválokat szervezhetünk. Egy tanulmány vagy egy könyv megírása és egy rendezvény szervezése között sok különbség van, de az egyik legszembetűnőbb, hogy az előbbieknél alig tudhatsz meg valamit a tényleges hatásról, az utóbbinál viszont egyből szembesülhetsz vele, hogy sikeres vagy-e vagy nem. Ha a gyermekek együtt tapsikolnak és énekelnek az előadóval, ha egy ilyen nagyságú városban, mint a mienk, több mint hétszázan váltanak jegyet a Radnóti-estre, ha zsúfolásig megtelnek az író-olvasó találkozók termei, akkor tudhatod, hogy jó úton haladsz, mert a rendezvény betölti közművelődési feladatát. A mai eseménykultúrában az irodalmat is segíteni kell jó kommunikációval, társművészetekkel, közönségszervezéssel. Egy dolgot, persze, nem pótol a „fesztivalizáció”, ez pedig: az olvasás. Mert az magányos csoda.

 

Sz.Zs.: Az eseményekhez való viszonyunkat, azt hiszem, erősen meghatározza az, hogy a Kádár-korszakban egészen más volt az elgondolásunk a sikerről, a marketingről (ezt a szót nem is ismerve akkor, persze). Legutóbb is a siker kérdését jártátok körül a Debreceni Irodalmi Napok keretében – mennyiben lehet átalakítani a megörökölt, magunkkal hozott kétkedő viszonyulást, letenni azt a Hajnóczy-mondatot, hogy „A siker: bűn.”?

 

Sz.P.: Rám is erősen hatott ez a Kádár-korabeli értelmiségi morál, melynek megvolt a maga méltósága, ám gyakran csapott át önfelmentésbe és önpusztításba. Azóta nagyot változott a világ, a siker megítélése akár az ellenkező végletekig is eljutott, egészen „a(z anyagi) sikert bármi áron” felfogásáig. A tanácskozáson (melynek szerkesztett változata az Alföld márciusi számában lát napvilágot) leginkább a siker ellentmondásosságáról, kockázatairól esett szó. A siker továbblendíthet, de tönkre is tehet. Keserves, ha nincs, de sokszor árt, ha van.

 

Sz.Zs.: Egyébként mennyire meghatározó számodra most a nyolcvanas évek irodalmisága, az irodalomnak az a korszaka és szegmense, amelyik a téma- és pályaválasztásodban is komoly szerepet játszott? Átértékelődött-e benned, másképp látod-e például annak hatására, hogy a mai huszonévesek, legalábbis én ezt tapasztalom, másképp viszonyulnak hozzá, mint a te generációd, mindazok, akik a nyolcvanas években voltak huszonévesek. Szembesülsz-e ezzel a változással a tanítványaiddal beszélgetve, illetve szoktad-e újraolvasni a számodra egykor annyira fontos műveket és szerzőket?

 

Sz.P.: Nem kérdés, hogy a nyolcvanas évek irodalma meghatározó a számomra, ugyanakkor természetes, hogy mások, a fiatalabbak másképp látják, s én is máshogy látom, mint egykor. Számomra az akkori minőségi irodalommal való bensőséges ismerkedés egy értelmiségi identitás kiépítésének és a szabadságvágy kiélésének közege volt. Egy (nagyjából) szabadságtalan és távlattalan világ ellenében. Életre szóló élmény persze, de ugyanakkor sok-sok túlértékeléssel, félreismeréssel járt. Ma is azt gondolom, hogy a magyar irodalomnak a két világháború közöttihez mérhető dús és értékes korszaka volt, a mai tendenciákat is részben meghatározó hihetetlen kezdeményező erővel, csodás ormokat létrehozva, ám bennünk, akkori fiatalokban sok elfogultságot és kizárólagosságot is indukálva, például az írásmódok és a világképek üdvössége tekintetében. Ma már kevésbé tüntetem ki az irodalom alakulásának progresszív logikáját és hajlok arra, hogy többféle írásmódot és értékformációt is akceptáljak. Ami a mostani hallgatók viszonyulását illeti, abban látok rokon és eltérő vonásokat is. Még ma is vannak ifjú olvasók, akik Esterházy és Nádas révén igyekeznek megérteni ezeket az eltűnt időket. Erre – esetemben az elidegenedett saját újraértésére – én magam is kísérletet teszek, amikor évről-évre újraolvasok néhányat a kedvencek közül: az Iskola a határont, Az atléta halálát, az Egy családregény végét vagy a Függőt.

 

Sz.Zs.: És zárásképpen vissza a témák kiválasztásához (vagy a minket kiválasztó témákhoz): mennyire tudod tervezni, az egyetemi, szerkesztői munkáid, a konferencia-felkérések, a bírálatok, az adminisztratív feladatok (nem sorolom tovább) mellett, hogy milyen szerzővel, műfajjal, kérdéskörrel foglalkozz? És most, túl az útirajzokon, van már ilyen kiválasztott?

 

Sz.P.: Tanszékvezetőként, főszerkesztőként és kurátorként – mondanom sem kell – elborít az adminisztráció, de az irodalom iránti szenvedélyem, azt hiszem, töretlen, s így megpróbálok valamennyi időt lecsippenteni az egyéni kutatómunkához. Sajnos, csak nagyon keveset sikerül. Ezért is szeretnék máshogy élni. De már persze attól is máshogy élek, hogy egy ideje a gyermekiség kérdésével foglalkozom. Ez nem csak téma (vagy mitéma, ahogy Margócsy István az Egy szegény kisgyermek panaszairól írta), hanem perspektíva, illetve elbeszélés- és egyáltalán beszédmód is, a világérzékelés egy fajtája, amely a huszadik századi és a kortárs magyar irodalomban is meghatározó szerepet játszik, Kosztolányitól Móriczon, Kertészen és Nádason át Garacziig és Dragománig. Ez a fenomén változataiban jellegzetesen olyan irodalmi effektussá vált, sőt olyan funkcióvá, amelyet az irodalmon kívül semmi más nem pótolhat. Vagyis a gyermekiség vizsgálatakor voltaképpen az irodalmiság mibenléte izgat.