Extrém nyomásviszonyok uralkodnak benne

Részletek

Jenei Lászlót Bartók Imre kérdezte

Bartók Imre: Talán mondhatjuk, hogy későn érő típus vagy. Az első könyved 38 évesen publikáltad, azóta viszont 3-4 évente, megbízható tempóban jelennek meg a köteteid. Mesélnél valamit a munkamódszeredről? Mennyire élesen válik el az írás a szerkesztői munkádtól? Mikor kezdtél bele az új könyvbe, mennyi tervezést igényelt? Pontosan tudtad, hogy ennyi (és ilyen) szöveg lesz benne, vagy sok minden spontán alakult?

Jenei László: Idő semmire sincs. Erőszakkal élek, hogy legyen valamennyi. És én egy kedves ember voltam, amíg tehettem, mostanában már tanulom azt is, hogyan lehetek másmilyen. Egyelőre csak méricskélem, hogy mivel jár ez a váltás: kezdetként részben a „nem érdekel”, „nem megy”, „lehetetlen” típusú válaszokkal tervezek együtt élni. Mint maga a szakma, a mi szakmánk. Az irodalmi lapszerkesztés, ami egy napszakokat, hétköznapokat és hétvégéket, ünnepeket is egybemosó, embertelenül sok időt és komoly igénybevételt jelentő, kimerítő koncentrációt követelő életprogram. Világos: akkor, ha valaki nem csak alibizik, hanem odateszi magát. Közben folyton azt számolgatja, meddig húzza még, ő maga, a lap, egy hagyomány, néhány alapérték. Szünetekkel ’89 óta csinálom ezt. Akkor még Nemes Naggyal, Mándyval, Mészöllyel, Krasznahorkaival, Balassával stb. személyes látogatások során szerveződött egy lap, s voltam főszerkesztője Csiszár Imrének és Selmeczi Györgynek is – ma már sokkal személytelenebb ez a munkafolyamat. És ami személytelen, az felgyorsul, csatornákat nyit meg, túltermelés és túlvállalás lesz – idő meg egyre kevesebb marad. Írni semmiképp. Félek, amit íróként művelek, nem húzható rá, hogy módszeres. Nincs napi penzum, katonás írásgyakorlat. Olyan van, hogy el tudsz-e bújni, hogy magad légy pár napra. Ha ez sikerül, akkor haladok. Máskor csak feljegyzek valamit, összekötök két korábbi feljegyzést, ragasztgatok, rakosgatok, mintha egy babaházat építenék. Így kondicionálom magam – itt abban az értelemben, hogy további feldolgozásra alkalmas maradjak. Magyarán: lassan írok, sokat javítok, és a spontaneitás ennek a módszernek nem éppen az egyenes következménye. Aztán jön egy festmény, egy filmkocka, egy gesztus, egy a többinél mélyebb lélegzetvétel, csak úgy, spontán, és – meglep, hogy ez néha mikre vezet.

B.I.: A minap osztottad meg Réz Pál levelét, amelyben a Blueboxról írt. Ez persze nem egy elmélyült elemzés, ugyanakkor több finom észrevételt is tartalmaz. „Régen olvastam ilyen rosszkedvű, pesszimista, a kétségbeesett világ- és emberképen is túlmutató új magyar prózát.” Ez kétértelmű megfogalmazás, hiszen az, hogy a szöveg a kétségbeesésen is „túlmutat”, jelentheti, hogy egy, az ismerősnél is mélyebb kétségbeesést idéz meg, de utalhat arra is, hogy – á la Pilinszky – a kétségbeesésen túl „eljuthatunk a derűig”, és a nyomorúságtól roskadozó életek mélyén/mögött van valami „más”. Mindez azért is felvetődik, mert amíg a Blueboxban erős a humor, a szatíra jelenléte, addig a Díszössztűzben érzésem szerint valami megváltozik. Az új kötetben is van humor, de más szinten, kevésbé behatárolható szociális csoportok/szereplők paródiájaként van jelen, ugyanakkor egyszerre durvább és finomabb: durvább, amennyiben gyakran valamiféle hisztéria kíséri, finomabb, amennyiben nyelvileg hihetetlenül kidolgozott és innovatív. A Díszössztűzt olvasva az volt a benyomásom, hogy ezeknek a szövegeknek a rétegzettsége már ellenáll annak, hogy a szokásos (hungaro- és/vagy szocio-)pesszimizmus kategóriájával közelítsünk feléjük. Miközben persze ott dolgozik bennük valami világvégi, morbid tragikum. 

J.L.: Nagyon nehéz ezekre a kérdésekre választ adnom. Jeleztem, hogy alkatilag alkalmatlan vagyok a racionális tervezésre. Pontosabban: túltervezem, agyonkutatom a témát, aztán egészen másfelé visznek a mondatok. Volt már, hogy kiírtam magam elé egy cetlire: elég a belső asszociációkból! Az antropológiai szkepszissel kapcsolatosan szerintem az lehet, hogy valamiféle buherált travesztiára van hajlamom: inkább felstilizálok egyes alakokat. Most úgy látom, hogy van bennem erre képesség: valahogy láthatóvá kell váljanak. Aki úgy él, ahogy az emberek többsége, az láthatatlan. Benne van ebben a legmélyebb kétségbeesésben, csak hát nemigen szeretné tudomásul venni. Lázadni sem szeretne az állapot ellen, nem is tudná, hogyan kell. És ezen, a maga vaksága és a rituális önelfogadás következtében: néha nevet. Hogy ez hisztérikus nevetés-e, s főleg hogy a próza szempontjából hiteles-e – ebben nem lehetek biztos. De a nevetést hallom, gyakrabban, mint szeretném. Utálom ezt a mondatot, de igen: a szerelem és a halál idején is.  Akár egy temetésről kifelé jövet. Olyan ez, mintha egy parancs továbbpasszolásának a kísérőzenéje lenne. A bűntudat, részvét, kiszolgáltatottság, halálfélelem kísérőzenéje. Az ember bízik a törvényszerű kapcsolatokban, kapcsolódásokban, mert valami úgyis lesz. Közben azonban érezhetően lanyhul az érdeklődése. Elgyengül a kultúra értelmében, ahogy Nietzsche írta. Én ezekre az emberekre haragszom, mert – akaratlanul is – húznak maguk felé, megtartanak maguk közt. Ez a háborúnk paradigmája. Innen jöhet az, hogy a szövegeimben dolgozik ez a fajta tragikum. Pláne miután rájövök, hogy én sem sokban különbözöm tőlük. És innen van, hogy gyakran félreértem még azt is, ami banális. Ha egy étteremben elkérik a sót. Holott amikor bementem, úgy volt, hogy elég csak a pincérrel beszélnem. Minden formális kihívás személyessé válik. Úgy érzem, nincs vegytisztán gonosz szereplője a Díszössztűznek, mégis folyton a hamisság uralma dominál benne – amit én saját használatra birodalmi álomként aposztrofálok. Egy filmben a gonosz már hidegen hagy; az életben a naturális rosszakarat egyetlen apró gesztusa is képes kifordítani önmagamból. De nem vagyok elég tisztességes, hogy felfogjam, miért van erre szükség. Nem is tudok ilyet írni, ilyen fordulatosan humánusat, irigylem, akinek ez megy. Ha valaki gyilkolhatott (mint pl. A kihordóban), igyekszem annyit maszatolni, hogy megmaradhasson ez a feltételes mód. Szóval, ha a fentiek alapján fogalmazom meg a válaszomat, akkor azt kell mondjam, nem a Pilinszky-féle opció érvényesül. Talán épp ezért lettek ezek ilyen kevés szereplős darabok.

B.I.: Kik ezek az emberek, a szereplőid? Az előző regényhez hasonlóan ezúttal is olyan (tulajdon)nevekkel élsz, amelyek nem teszik beazonosíthatóvá a teret és az időt. Absztrakció ez az eljárás, vagy épp ellenkezőleg: menekülés a talán túl általánossá és ismertté váló k-európai nyomor sablonjaitól? Manapság sokat hallani a fantáziapoétikák érvénytelenségéről, és arról az imperatívuszról, mely szerint az irodalomnak vissza kell fordulnia a „valós problémákhoz”, azon kívül az sem árt, ha úgymond demokratikusan viselkedik, és lefegyverző transzparenciára, közérthetőségre törekszik. Te mennyire érzed fontosnak, illetve milyen késztetésed van arra (vagy esetleg mennyiben él benned efféle elvárás olvasóként), hogy az irodalom az itt és mostról, társadalmi kérdésekről stb. szóljon?

J.L.: Ahány vélemény, annyiféle, vajon igaz-e, hogy a név teher a karakternek – és most hagyjuk azt, hogy miben is állna az anyakönyvek morálja. Állítom én is, hogy bizony teher, s állítom még így is, hogy a névválasztás épp nálam koncepcionális eleme a szövegnek. Egészen pontosan: épp ezért állítom, mert beláttam, hogy számomra ma már nehézséget okoz olyan reáliák, jelölők elhelyezése a szövegben – legyen szó akár tulajdonnevekről –, melyek az elkerülhetőnél konkrétabban utalnak szűkebb világomra, kijelölt lakhelyemre. Szerintem az, hogy is mondjam: olyan felkiáltásszerű, ha azzal jelölöm – bélyegzem meg – az egyik szereplőmet: Zoltán. Vagy Zsolt, Miskolc, Budapest stb. Elkerülném. A külföldi neveknek eltávolító szerepük van. Úgy alakult ez nálam, hogy észre sem vettem, csak rögzítettem a tényt nagyjából a második elbeszélés után: mennyi erő van bennem ehhez. Megölni a mestert, írja Misima Jukio, nem érne semmit. Én is így látom; inkább az ilyen Aranytemplom-szerűségekben van meg a kétségbevonhatatlan egyszeriség. Úgy áll az az épület ott, mint egy… mint egy haza. S mint ami elemészthető. Vagy kifárasztható a hétköznapi használatban. De akár az olvasás folyamatában is. Nem kell, hogy romba döntsek egyfajta társadalmi-politikai berendezkedést, elég, ha romba akarok dönteni. Vagy erőfeszítéseket teszek, hogy ennek a látszata legalább a számomra nyilvánvalóan megmaradjon. Többet úgysem lehet.  Van egy privát szórakozásom, kaja közben újságot olvasok, istennek képzelem magam, lebonyolítok néhány praktikus felszámolási ügyletet, eltűntetek pár száz embert, csúnya tévedésből felhúzott épületeket, megnyitom a földet, aki és ami alatt kell, nyilvános vallomásra-bűnbánatra késztetek kalandorokat, aztán megtörlöm a számat, felállok, és minden megy tovább, ahogy azelőtt. Nehezen megy nekem ez a részleges passzivitás, de megy. Szinte kívülről látom, mi zajlott le bennem: az intellektus kísérlete leszállni végre (vagy: újra) a nagy attrakciókról. Mostanában számolatlanul kapjuk a Ceausescu/délszláv háború/nyilasok/56/stb. témában a (persze sokszor jó) könyveket, s látom, az azért bassza a (mégoly sokat látott) ember csőrét, ha nincs ilyesfajta (lokális közösségi, identitásképző) tétje valaminek, ami elé kerül. Nem érzi anyagszerűnek, amit olvas, hanem a realitástól eloldottnak, s ezért talán, igen, korszerűtlennek gondolja. Korszerűtlen ez a talán valóban nem minden keresettség nélküli előadásmód is. Ezek az én élőhalott karaktereim mindettől az ördögi bohózattól legalább ennyivel távolabb maradnának, azt hiszem. Ember módjára lehetne akaratuk persze, de e helyett civil vonzalmaik/vágyaik/félelmeik vannak. Így viszont – ha minden összejön – megszabadulnak a látszattól. És mit is írt Walter Benjamin, Baudelaire hogyan szabadult meg a látszattól? A nevekről való lemondás árán.

B.I.: Sokat nézegettem a borítón lévő temetőt: engem Wittgenstein kockaházára emlékeztet, amit a nővérének tervezett. A civilizáció azzal veszi kezdetét, hogy a holtakat eltakarítjuk a szemünk elől. Úgy ássuk be őket a földbe, hogy a tetemek lába a táborral ellenkező irányba mutasson, ha esetleg fel akarnának éledni, véletlenül se jöjjenek vissza hozzánk. De van egy ellenkező tendencia is, a halál állandó kirakatba tétele, a (tömeg)kultúra thanatopornográfiája. Mintha a San Cataldo épülete is az elrejtésnek és a megmutatásnak ez az egysége volna: egyszerre vertikális és horizontális, nyitott (a sok ablak) és zárt (a tömör, tagolatlan homlokzat). Mit gondolsz a halálról? Mi dolgunk vele, és annak velünk?

J.L.: A San Cataldo azonnal megragadott, amikor Bazsányi Sanyi átküldte e-mailben a képsorozatot. Eléggé összetett térelem, legalábbis én így érzem, látszatra (hadd mondjam így: bizonyos távolságból) egyetlen osztatlan kubus, holott több száz osztatlan kubus. A könyv elbeszéléseinek olvasása sok éven át húzódott, s ezalatt iszonyatos mennyiségű képet dolgoztam fel. Sajnos ezt a fotót, amiről szólni akarok, éppenséggel nem mentettem el. Ha jól emlékszem, funkciója szerint ravatalozó volt, de úgy képzeld el, hogy annyi hely van csak benne, amennyi a koporsónak, és a koporsót közvetlenül körülvevők számára elegendő. Disznóság, de az a „játék” jutott eszembe, amikor kitesznek pl. egy autót, aki hozzáfér, ráteszi a kezét, s az nyer, aki legtovább rajta tudja tartani. Amikor néztem ezt a Rubik-kocka szerű ravatalozót, szinte éreztem, hogy van valami belső magja, ami összetartja, nevezzük pőrén: a (jó esetben: altruisztikus) érdek. Melynek sokféle összetevője lehet, s amilyen a szerencsénk, általában mind egyszerre: bűntudat, részvét, kiszolgáltatottság, halálfélelem. És ha így tudom nézni ezt az építményt, akkor azonnal odalesz az egyszerűsége, az átláthatósága. Maradva még a bolygónk analógiájánál: extrém nyomásviszonyok uralkodnak benne. Ez a mag az adott esetben persze az elhunyt, meg a hozzá tapadó, tényleg idegesítő szellem- és hiedelemvilág, hogy nem tudunk vele mit kezdeni, kellene, de így már nem kell, érezzük a pórusainkban is, eljött a száműzetés ideje. De a kezünket le nem vennénk róla. Ez korántsem egy ájtatos-metafizikai challange, ez egy romantikát nyomokban sem tartalmazó fizikai próbatétel. Nagyjából ezt gondolom a halálról is, meg kell hosszabbítania az életét annak, aki túléli valakijét. Ehhez jó adag meggyőződés kell, meg idő, hogy végül majd meghatottság nélkül tegye a dolgát. Ez is a halál, a meghatottság áramlása ki-be, ráadásul ez természetes, mintha lélegeznénk. És engem egyébként ezért érdekel különösen a temetés, mert a processzus ezt az életszakaszt előlegezi meg kicsiben. Ez volt a San Cataldónál is: nekem a lakótelepi bérház is beugrott, s máris azon merengtem, hogy egy frászt van ott belső mag, az direkt ilyennek van szánva, egy monolit, emlékmű az élőknek.

B.I.: Csuhai István az ÉS-ben megjelent kritikájában „okos írónak” nevez. A minősítés gyanút jelez: mintha tartózkodna elfogadni, hogy a nagy műgonddal megalkotott mondatok mások is lehetnek, mint az öntetszelgő és narcisztikus szerző öncélú, „okos” játékai. Egyszer azt mondtad, az egyik utolsó vagy azok közül, akik még hisznek a mondatban. Beszélnél esetleg erről bővebben?

J.L.: Szerkesztőként utálom, ha az író egy róla szóló kritikát véleményez, úgyhogy ezt a kérdésedet igyekeznék megkerülni. A mondatról. Sándor Iván írta valahol (szerkesztettem az egyik könyvét a Műútnál, talán abban), hogy dísztéglákból nem lehet áthidalásokat építeni. Egyetértek. Ha mentegetnem kellene magam, két dolgot említenék. Egyrészt: én nem keresem a bajt. Úgy alakult, hogy nagyjából kontrollálatlan folyamat végén helyezhetek el pontokat. Ha nem lenne túl frivol, vagy inkább nagyképű, azt mondanám: néha ezekre a pontokra ébredek. Ösztönösen történnek meg velem dolgok, nem ún. megköltött indulatok parancsát követve pakolgatom a szavakat, míg tetszetősen és hatékonyan össze nem kapaszkodnak. Vagy mi a fenét csinálnak, nem is tudom. Durva, és csak némi megszorítással illik csak ide, de néha azt gondolom, hogy a tényirodalom pl. szaglik a test föltámadásának meggyőződésétől. Belesodródik ebbe, és ettől meglepődve, egy bizonyos pózba dermedve zajlik tovább az alkotási folyamat. Bizonyára a közkincsként kezelhető, felidézni próbált eseményeknek van ez a (belső) mozgási energiája, és ezek a demokratikus, ahogy az iménti kérdésedben fogalmaztál: „lefegyverző egyszerűségű” mondatok munkadarabok. Jók, szépek, hasznosak, erősek, áthidalásnak is kiválóak. Én másként. Másrészt: ha egyáltalán valamiben tudatosság fedezhető fel bennem, az a gondolatritmusra vonatkozó igény. És már unom magam, amikor elmesélem, hogy jórészt ezeket is utólag fedezem fel a már kész szövegemben. Összességében tehát: ha a (jó) mondat ügyében bűnös vagyok, azért vannak enyhítő körülmények.

B.I.: Az említett kritikában felbukkan a „regényembrió” fogalma. Valóban különös ezeknek a szövegeknek a formája, olykor mintha nagyobb akarat lüktetne bennük, mint amit húsz-harminc oldal elbír. Határozott poétikai döntés volt, hogy regény helyett ezúttal – kissé talán félreérthető, de remélem, nem teljesen helytelen fogalommal – regényvázlatokat írtál?

J.L.: Igen, lehetett volna az adott keretek közé több – egy regényhez elegendő – anyagot sűríteni, de örültem, amikor kiszabadultam belőlük. Sűrű elbeszélések ezek, ráadásul kevés szereplősek, ez így hordoz némi ellentmondást, s jogosnak tűnhet az igény, miért nincsenek pl. az egyes motivációk jobban kidolgozva. Ráadásul a záró elbeszélést utólag – itt fontos, hogy utólag! – úgy is el tudtam képzelni, mint egy regény első fejezetét. Azóta jobban lettem.

Talán idétlenül hangzik, de az írás közben van bennem bizonyos mozgalmasság. Érzek némi szükségszerűséget vagy sorsszerűséget, ahogy következnek a dolgok, magam felől nézve pedig: rászorultságot. Amikor ez elenyészik, amikor a kontúrokat már nem azzal a jóleső kiéhezettséggel teszem föl, nincs értelme az egésznek. De persze lehet itt más is, az időtényező. Ahogy említettem, némelyik elbeszélés évekkel ezelőtt született, némelyik hónapokon át készült, többhöz visszatértem. Ilyenkor, ha valami nyitva van, csak szivárog bele az anyag, s a végén alig lehet rázárni valahogy a kaput, hogy na, most aztán már elég legyen. Ez az írásdüh talán közrejátszott abban, hogy ezek ilyen karakterű szövegek lettek. Hála az égnek, nem én mondtam, hanem Montaigne: az írásdüh egy romlott század tünete. Mindenesetre most regényen dolgozom.

B.I.: A címet ismételgetve egyszer csak eszembe jutott, hogy az első szótag „Dis”-ként, pokolként is olvasható. Nem méznyalás az élet ezeken a lapokon. Több elbeszélésnek van egy, úgy is mondhatjuk, klasszikus vonása, amennyiben az emberi létezés kilátástalanságát elválaszthatatlannak tekinti az emberi (szerelmi és szexuális) kapcsolatok eredendő kilátástalanságától. Ez nyilván egy ismerős alaphelyzet, nálad ugyanakkor ez több helyütt igen szokatlan eszköztárral kerül bemutatásra, mint például pedofília, nőgyűlölet. Érezhetően vannak itt még az írás számára felderítetlen territóriumok, noha ezek a lázálomszerű rohamok gyakran valami ernyedt tehetetlenséggel is összefüggnek: „Nem én vagyok a gyilkos, de igazából mindegy” (150.) A mi világunk a Díszössztűz világa? És ha igen, ha „igazából mindegy”, akkor vajon milyen magatartásformák maradnak? Az esztétikai szemlélődés, a „rituális önelfogadás”, amire utaltál, a nevetés, avagy esetleg: „okulni a tisztázatlanságokból” (201.) – ezek szerint mégis lehet tanulni, és volna miért.

J.L.: Az üdvözült mosollyal közlekedő friss szerelmeseknek is drágán kell majd fizetniük, ráadásul a törlesztést azonnal el kell kezdeni, még ha nem is vesznek róla tudomást. A szexben a kielégülést túlkiabálja, lebeszéli a színről a kísértés; azonfelül a kielégülést oly nehéz egy tartós lelki folyamat aspektusából szemlélni. És mindehhez hozzávettem, amit egyszer egy gyászbeszédben hallottam: a lélek elröppen csendben, titokban. Teljes a csőd. Ide gondoljon mindenki egy szmájlit, mert a szerző beszél ugyan, de közben fogalma sincs, milyen magatartásformák maradnak. Az sem látszik már rendesen, épp melyik megy veszendőbe. Zűrzavar van, ellenállás, hangzavar – az egész emberi világ felállt Don Juan ellen, írja Fodor Géza Mozart kapcsán, „tutto!”, na, ez a díszössztűz, és ez, ha nem is katonai, de egy katonás rendben zajló temetést idéz. Természetesen nem mindegy, milyen magatartásforma marad, s lesz aktuálisan uralkodó. A könyvem erről az összcivilizációs érdekről (ha tetszik: élményről) keveset, áttételesen közöl. Az egyik bemutatón azt emeltem ki zárszóként, hogy ezek az elbeszélések valahol szerelmes-szerelmi történetek. Szerelmesek lehetünk önmagunkba is (rituális önelfogadás). Anyánkat, apánkat, testvérünket lehet nem analitikus/patológiás értelemben vett szerelemmel szeretni. Mindenesetre a nevetés tényleg segít. Nem hiszem, hogy a gyengeség egy formája lenne.