
A Sármesék hősei
- Részletek
Gál Somát Bödecs László kérdezte
A sárvári élmények miatt derült ki számomra, hogy az írással is lehet mit kezdeni, az első, szerintem túlzóan pozitív visszajelzések miatt indultam el ebbe az irányba. A bölcsészetet is ezért választottam végül, mintegy megtámogatni az írói pályát, a Nyugatról tanultak miatt pedig Pestet, úgy éreztem, hogy az igazi írói élet bizony Pesten van. A szüleim, nagyszüleim tanárok, de a saját tapasztalataik miatt engem lebeszéltek erről. Nem akarták, hogy én is végigszenvedjem.
Gál Somával valamelyik két eb meccs (olasz-svéd és cseh-horvát) közti szünetben kezdtünk beszélgetni az ELTE BTK kampuszán, ahol mindketten tanultunk, és mint az kiderült, az élet úgy hozta, hogy az itteni tanulmányainkat beláthatatlan ideig már mindketten be is fejeztük, de mégis ez bizonyult a legotthonosabb környezetnek, hogy Gál Somát a 2016-os Könyvhétre megjelent Sármesék című, első novelláskötete kapcsán faggassam. A meccs ugyan közben elkezdődött, de egy sör mellett nem bántunk tovább beszélgetni egy kicsivel, főleg, hogy fél szemmel azért a kivetítőre is pillanthattunk közben néha.
Bödecs László: Először arra szeretnélek kérni, hogy mesélj egy kicsit bővebben a kötet megjelenési körülményeiről. Mikor kezdted, kik vettek szorosan részt az elkészültében?
Gál Soma: Amióta csak írok, eldöntöttem, hogy szeretnék egyszer kötetet. Tizenöt körül lehettem, amikor elkezdtem ezen dolgozni. Gimi másodikban írhattam az első szöveget, aztán nemsokára ki is találtam, hogy nagyjából miről fog szólni, a család és a Balaton téma már ekkor körvonalazódott, persze sokat kellett finomítani. Hogy kik segítettek, hát elsősorban a családom, akik ezeket a történeteket megélték, majd elmesélték nekem. Nyerges Gábor Ádám sokat noszogatott, gyakorlatilag ő lökött a FISZ-hez, hogy adjam be a pályázatukra a kötettervemet. Rajta kívül a szerkesztőm, Borbáth Péter munkája volt fontos számomra.
B.L.: Konkrétan mikor dőlt el, mióta tudod, hogy ebből a régi álmodból biztosan lesz valami?
G.S.: Elvileg két éve biztos volt, mikor a FISZ elnyerte a pályázati pénzt, de csak egy éve kezdtünk el dolgozni az anyagon, mikor Borbáth Péter megkeresett, mondván, lassan közeleg a határidő. Ekkor még voltak olyan szövegek, amik csak ötletként léteztek, az elmúlt egy évben dolgoztam ki őket. Azért eredetileg is mintegy hetven százaléka már készen volt a kötetnek.
B.L.: Mennyire volt szoros kapcsolat a szerkesztés, milyen mértékben szólt bele a folyamatokba a szerkesztőd?
G.S.: Nem tudtam, hogy mire számítsak Borbáthtól, olyanokat hallottam, hogy nagyon sokat szokott húzni egy-egy kéziratból. Félve ültem le vele, arra számítottam, alig marad anyagunk. Végül szinte szabad kezet kaptam, hamar rákapott az írások milyenségére, végül a sorrendek, a szerkezet is szinte érintetlen maradt, egyes részek stílusában is csak kevés komoly változtatást kért tőlem, nem volt véreskezű egyáltalán. Néhol bővítettünk párbeszédeket, leírásokat, az első alkalom után ráéreztünk az együttműködés lehetőségeire, amiket utána csináltam, már rögtön megfeleltek neki. Én is tudtam, mit akar, ő is ráhangolódott, hogy én hogyan írok, úgyhogy könnyű volt vele együtt dolgozni.
B.L.: Mondtad, hogy volt pár szöveg, amiket szinte a határidőre fejeztél be. Arra is kíváncsi lennék, melyek voltak a legrégebbi darabok, és mikor írtad ezeket.
G.S.: A legrégebbi az Asztal megterül, a húsboltos, amivel még Húsvarázs címen bejutottam a sárvári írótáborba.
B.L.: Voltál Sárváron?
G.S.: Igen háromszor is, tizenöt éves korom óta. Kétszer nyertem ezüstminősítést, először meg oklevelet. A sörös novella (A sörökről röviden) is már ekkor elkészült.
B.L.: Olyan fiatalon ott voltál? Na, erről nem is tudtam.
G.S.: Ezek életem első novellái között voltak, közülük az egyik jelent meg először folyóiratban is. Ezek voltak azok a novellák, amiket a kötet elkészültéig legtöbbször átírtam, a szerkesztőmmel úgy éreztük, ezek szorulnak rá leginkább, az újabbakkal már sokkal kevesebb munka volt. Ha jól számolom, tehát a legrégebbi novellák, már kilenc, vagy nyolc évesek, de azóta rengeteget alakultak.
B.L.: Ezek szerint, már akkortól folyamatosan ezzel a koncepcióval dolgoztál.
G.S.: Nem akartam fölöslegesen írni. Sok mindent csináltam akkoriban, reálirányba is tekintgettem, párbajtőröztem, még néptáncoltam is tizenegy évig. A sárvári élmények miatt derült ki számomra, hogy az írással is lehet mit kezdeni, az első, szerintem túlzóan pozitív visszajelzések miatt indultam el ebbe az irányba. A bölcsészetet is ezért választottam végül, mintegy megtámogatni az írói pályát, a Nyugatról tanultak miatt pedig Pestet, úgy éreztem, hogy az igazi írói élet bizony Pesten van. A szüleim, nagyszüleim tanárok, de a saját tapasztalataik miatt engem lebeszéltek erről. Nem akarták, hogy én is végigszenvedjem.
B.L.: Tehát egy majdnem tíz éves munka és egy egész életszakasz zárult le a kötetmegjelenéssel, nagyon várhattad már, most, hogy megtörtént, hogy érzel ezzel kapcsolatban, és mik a terveid ennek fényében?
G.S.: Úgy állok hozzá, mint a magyar válogatott szerepléséhez, realistán, szinte pesszimistán, próbálom nem magasra tenni az elvárásaimat, hogy ez csak egy első kötet, nem lesz nagy visszhangja, nem érdekel igazán senkit. Ehhez képest az első visszajelzések nagyon feldobtak, pozitívak, akik olvasták, biztatnak, hogy írjak továbbra is, folytassam. Ezek erősen ösztönöznek, várom a kritikákat is, szeretnék tanulni belőle, hogy még jobb lehessen a második kötet.
B.L.: Maradsz a prózánál?
G.S.: Jelent már meg pár versem, ezeket sem akarom hagyni, hogy elsikkadjanak, még nem tudom, de akár egy verseskötet is lóghat a levegőben. Viszont kimaradt egy rész a novelláskötetből, amiben a szereplő, aki elszakadt otthonról, arról mesél, hogy nem találja a helyét a budapesti környezetben, a célját, a szerelmet, néha a történet részese, néha csak külső szemlélő. Ebből már mintegy a harmada a tervezettnek készen van. Talán ezt is érdemes lenne befejezni.
B.L.: Ezekben is sok a személyes élmény, te mint Gál Soma így élted meg az itt töltött éveket?
G.S.: Nem pont. Ahogy a Sármesékben is, kiszínezem a történteket. Nekem nagyon jó élmény volt feljönni. Tartalmas barátságokat kötöttem, sokkal maradandóbbnak látszanak, mint az általános, vagy a középiskolaiak. Végre találtam az érdeklődésemhez közelebb álló társakat. Nehéz otthonról elszakadni, de nem olyan traumatikus, mint amennyire a novellákban akarom megírni. Ahogy a Sármesékben is, felnagyítom, dramatizálom, van benne igazság, de kicsit „túlhisztizem”.
B.L.: Elolvasva a kötetedet, az volt az első benyomásom, hogy biztosan kezelt, sajátos nyelvet alakítottál ki. Ez nyilván abból is fakad, hogy nagyon régóta dolgozol rajta. Érdekelne, hogy kiktől lestél el dolgokat? Olyan érzésem van, mintha figyelmen kívül hagynál sok mindent a kortárs magyar próza szokványosabb nyelvezetéből, a mesélés, kedélyesség mindenekfelett áll, mégis van valami magnós próza jellege, szociográfiai karaktere is az írásoknak. Tudatosan dolgoztad ki ezt a megszólalásmódot? Továbbra is ezen a nyelven szeretnél megszólalni?
G.S.: Páran már megtették, de én nem szeretnék sem világirodalmi, sem magyar példákat hozni. Fráter Zoltánnak szeretném megköszönni, aki észrevette, és megosztotta velem, hogy szerinte hiánycikk a mai prózában az anekdotázós hagyomány használata, ugyan próbálkoznak a megújításával, de pont így talán senki. Valamint Borbáth Péternek is szeretném megköszönni, aki bízott benne, hogy ez működni fog. Megemlíthetnénk Hrabalt, akit természetesen nagyon sokat olvastam, ugyan fordításokban…
B.L.: Igen, például a fülszövegben, vagy a kötetbemutatódon is hasonlítottak hozzá, emlegették veled kapcsolatban. Hasonló szerinted a nyelv, amit használsz a saját írásaidban, mint amit nála olvastál?
G.S.: Inkább talán a prózák felépítése, talán világa jobban hasonlítanak, de maga a nyelvezet szerintem nem. Mióta szerkesztő vagyok az Apokifnél, láttam inkább hasonló megszólalásmódokat, például Bezsenyi Tamás szövegeit, Gerőcs Péterét, esetleg Borbély Szilárd prózájában találkoztam olyan fordulatokkal, amiket én is használnék, használtam, de egy az egyben hasonlót nem. Keresem, de még nem találtam meg, akire igazán mesterként, vagy előképként tekinthetnék, persze ez az én olvasásbeli hiányosságom is. Nagy részben a modort a zalai embereknek, a környezetemnek köszönhetem. Talán egy ideje hiányzik ez a fajta vidéki nyelvezet a szépirodalomból.
B.L.: Mondtad, hogy szerkesztő vagy az Apokrifnél, nálad fiatalabbak szövegeivel is találkozol a szerkesztés során, talán van egy átfogó képed az induló szerzők prózájáról. Miben látod a különlegességét, hova helyezed a saját prózádat ebben a rendszerben?
G.S.: Inkább csak eltérés, mint különlegesség, két dolog, először is az optimista szemlélet, mindig igyekszem, legalábbis a novellák elején, felcsillantani egy jó hangulatot. És az életszagúságra törekszem, visszaadni a valóságot, egyszerű embereket jelenítek meg, mint én is vagyok, nem filozofálnak, bár empatikusak a közvetlen környezetük iránt, de a maguk nem túlbonyolított módján. Talán tanulnak más hibájából, de nincs miből túlgondolniuk a világ a dolgait.
B.L.: Utaltál rá, hogy a novelláid szerkezetében fel-felcsillan akár a csoda lehetősége, aztán szembeállítod valami egész más, mai, kiüresedett tapasztalattal. Például az egyik hősöd a „mestert”, Hrabalt várja egész életében, egyszer azt hiszi, tényleg meg is érkezett a kocsmába, ám kiderül, hogy csak egy német turista volt – azért mégsem törnek össze, nem értékelik a történteket… Általánosnak tűnik ez a dramaturgia.
G.S.: Próbáltam megjeleníteni az ottani emberek magatartását, azt is, ahogy én kezelem a rosszat, a legrosszabbhoz is próbálunk úgy állni, hogy így kellett történnie, valahogy majd lesz. De nincs ebben karmaszerűség, ez van, ebből kell főzni, majd aztán lesz jó is. A megtörtént csodák, vagy elmaradt csodák is hasonlóan kezelődnek, igyekszem az olvasóra hagyni, hogy eldöntse, melyik érzés kerekedik felül.
B.L.: Nem féltél tőle, hogy anakronisztikus lesz a megszólalásmód? A leggyakrabban kilátástalannak ábrázolt falusi élet, nálad reflektálatlan nosztalgiával jelenik meg olykor, olyan hétköznapi embereket ábrázolsz, akiket ugyan szintén korlátol a környezetük, valahogy nálad mégis kvázi boldogok, megvan a saját helyük a világban.
G.S.: Pont ez lehet a kulcs, hogy a saját helyüket megtalálták, és mivel nem érintkeznek esemény- vagy érzelemdúsabb környezettel, nemhogy megelégednek vele, de boldogok a világukban (ez, tekintve, hogy ma a végtelen lehetőségeket nyújtó internet világában élünk, abszurd és gyönyörű egyszerre). Érdekes nekem, hogy bár jó lehetőségeim vannak, tanulhattam, mindig kitűnő voltam a gimnáziumban stb. mégsem találom a helyem, valójában irigylem az akkori környezeteim embereit, szinte hősként tekintek rájuk.
B.L.: A irodalmi, politikai diskurzus szempontjából kényes kérdéseket: pl. női szerepek, kisebbségi kérdések – te kendőzetlenül, falusi nézőpontból jelenítesz meg, ami olykor nyers, félreérthető, de nem távolítod el a narrátortól, nem reflektálsz ezekre mégsem. Tudatosan kerülöd a politikailag korrekt beszédet, nem félsz tőle, hogy az irodalmi élet megbélyegezhet ezért a gesztusért?
G.S.: Nem tudatos, nem szánom provokációnak. Nekem is megrázó élmény volt, amikor egy nőbarátomtól hallottam, hogy munkások utána fütyültek, beszóltak neki, mikor valamerre sétált. Nálunk Zalában ilyet például nem tapasztaltam, nem divat, nem éreztem, hogy tárgyként kezelnék bárhol a nőket. Viszont, ami volt, azt megfigyelőként igyekeztem bemutatni, ezen a téren a magnós próza kerül előtérbe, azért van olyan, ahol az elbeszélő, mint a cselekményben is jelenlévő alak sajnálja a nőt, akit kinéznek például a hentesnél, de nem akartam ezt sem elkendőzni, sem túldramatizálni.
B.L.: Van rá esély, hogy egy páran magukra ismernek majd a novellákban, mint mondjuk a Bucsuszentlászlóiak a Bödőcs stand up-okban, esetleg emiatt még meg is fognak sértődni?
G.S.: Van olyan karakter, aki egy néven több szereplőt is takar igazából. Utólag esett le nekem, hogy valaki magára ismerhetne, mikor az otthoniak mondták, hogy egyes dolgok nagyon egyértelműen utalnak valakire. Igyekeztem úgy ábrázolni, ahogy a dolgok történtek, és nem figyelembe venni, hogy valaki esetleg megsértődhet. Bízom benne, hogy jól fogják venni. Mindenki végül szerethető figura lett.
B.L.: Szerinted fogják olvasni, akik benne vannak?
G.S.: Esélyes, sőt a Balatonos részt már olvasták is, akik a főszereplők benne, nem lett sértődés belőle. Az is valószínű, hogy az első részben szereplők is olvassák majd, nem műveletlen alakok, kiderül, hogy ők mit szólnak hozzá.