
Vagy az irodalmi hősök szerinted örökké élnek?
- Részletek
Korpa Tamás levélinterjúja a magát Lanczkor Gáborként leleplező Barna Dáviddal
Feltett szándékom volt, amire néhány kritika szerencsésen rá is tapintott, hogy a kortárs magyar próza egy viszonylag széles szeletét fedjem le a források saját szöveggé írásától a test túlhangsúlyozott szerepeltetéséig. És mindezt úgy tegyem, hogy végső soron ne lehessen eldönteni, ez most komoly, vagy a fent említett módszerek általános használatának paródiája.
Korpa Tamás: Hogy jutott eszedbe álnéven írni, illetve pont ezt a könyvet megírni?
Lanczkor Gábor: Móricz régóta erősen foglalkoztatott, a művein túl a figura is, ez a jellegzetes magyar írói karakter, akinek csekély számú (és nem csak ilyen értelemben kivételes) remekműve hatásában tökéletesen lefordíthatatlan tűnik bármilyen idegen nyelvre. Itt már túl vagyunk a Szerb Antal-féle dilemmán, hogy mi lett volna, ha Arany János prózában írja meg a maga elbeszélő költeményeit. Szerintem az Árvácska messze a legerősebb (és legökonomikusabb) Móricz-könyv; a huszadik századi magyar irodalomból nehezen tudnék hasonló művet mondani, ami ennyire mélyről szól és mégis ilyen magaslati levegőt áraszt; egyedül Kertész Sorstalanságát. Szerettem volna azonban valami személyes érintettséget vinni a történetbe. Valamiféle egzisztenciális tétet, még ha csak szimbolikusan és jelzésszerűen is. Számos kontúrt homályban hagyva. Az igazi Állami Árvácska, Móricz fogadott lánya és szeretője, Csibe a második világháború idején emberéleteket mentett, élhetnek tehát olyan harmincéves zsidó fiatalemberek ma a világban, akik részben neki köszönhetik az időleges létezésüket. Egy ilyen alak édestestvére az Egy magyar regény elbeszélője, amiből számomra az is logikusnak tűnt, minden fölszabadító következményével, hogy a regénybeli Móricz és Csibe hozzá hasonlóan fiktív alakok.
K.T.: Volt az utóbbi években egyfajta fölfutása Magyarországon az álneves irodalmi vállalkozásoknak. Ezekhez hogyan viszonyulsz?
L.G.: Vannak közöttük nagyszerű művek, izgalmas irodalmi kísérletek, így például Rosmer János verseskönyve, a Hátsó ülés. Ha esetleg arra célzol, hogy divattá, vagy valamiféle zsánerré vált volna az álnéven írás, úgy ez szerintem megint csak a magyar irodalom nagykorúságát jelzi.
K.T.: Az Egy magyar regény recenziói vegyesnek mondhatóak. Volt, aki etikai alapon kifogásolta a vállalkozást.
L.G.: Igen, előfordult ilyen. Kemény kommentek is voltak az egyik irodalmi portálon a recenzió után. Írjon az apjáról szexregényt, meg hasonlóak. Hogy jön ahhoz egy elsőkönyves senki, hogy a regényében egy Móricz Zsigmond néven szerepeltetett alak, ergo a Nagy Nemzeti Író viselt dolgairól számoljon be. Minderről így utólag röviden annyit tudok mondani (túl a fentebb mondottakon), hogy e tekintetben számomra a művészetnek nincs etikája. Illetve van, de azt esztétikának hívják.
K.T.: A kötet szerkezete naplószerű, mint azt néhány recezens is megjegyzi. 1938-nál miért szerepel a szöveg helyett egy szőlőfürt képe?
L.G.: Ezzel a naplószerűséggel nem igazán tudok mit kezdeni. A jelölt fejezetek narrációja következetesen egyes szám harmadik személyű, míg a magán- vagy irodalmi naplóknak primér szinten egyik alapvető sajátossága az egyes szám első személy. Vagy nem? A fejezetek élén álló évszámokat fejezetcímeknek szántam, ennyi. Persze ha valaki mindenáron naplóként akarja olvasni a könyvet, tegyen úgy. 1938-hoz eredetileg egy Robert Mapplethorpe-fotót szántam, ez a terv jogdíjproblémák miatt nem valósult meg. Egy ismerős készítette el aztán a kötetben látható szőlő-fotót, ami végül is a Mapplethorpe-kép átköltése, ha úgy tetszik. Az eredeti koncepció szerint hangsúlyosabb lehetett volna a Mapplethorpe-kép erős erotikus sugárzása, amely a szimbólum szimbólum-voltából fakadóan mégis el van távolítva a direkt testiségtől, avagy épp ezáltal kerül szemérmetlenül közel hozzá. Ez a koncepció a kötetben szereplő fotóval végül is valamelyest más irányba mozdult el; de hogy a második világháború előtti utolsó kvázi-békeévhez, az utolsó szürethez kapcsolva mit jelenthet egy tökéletesre érett pirosszőlő képe, meg hogy mit képviselhet mindez a regény kontextusában, arra hadd ne én adjak tippeket.
K.T.: Mennyiben dokumentumregény ez? Ha jól tudom, számos eredeti forrást fölhasználtál.
L.G.: Igen, sok forrással dolgoztam, Móricz-szövegekkel, Móriczról és Móricz munkáiról szóló művekkel, és számos egyéb vendégszöveggel is. Nem dokumentumregény. Feltett szándékom volt, amire néhány kritika szerencsésen rá is tapintott, hogy a kortárs magyar próza egy viszonylag széles szeletét fedjem le a források saját szöveggé írásától a test túlhangsúlyozott szerepeltetéséig. És mindezt úgy tegyem, hogy végső soron ne lehessen eldönteni, ez most komoly, vagy a fent említett módszerek általános használatának paródiája.
K.T.: Így visszanézve azért látszik, többen gyanították, hogy te vagy Barna Dávid.
L.G.: Persze, többen gyanították, és a gyanújuknak írásban is hangot adtak. Néhány közeli ismerősnek én mondtam el. Sok közeli ismerősnek nem. Sokan nem tudtak róla. Például te sem.
K.T.: De miért ölted meg Barna Dávidot a novellában, amit ezzel az interjúval együtt közlünk?
L.G.: Azért, mert mindenki meghal, aki egyszer megszületett. Vagy az irodalmi hősök szerinted örökké élnek?