
„Nagy megváltás, hogy verset írunk”
- Részletek
Gergely Ágnest Ayhan Gökhan kérdezte
Annak adnék igazat, aki szerint Isten mindenható, tehát mindenre és mindenkire hat, minden rajta keresztül történik, de lehetnek pillanatok, amikor a fejét elfordítja. Az idő relatív fogalom, az isteni pillanat lehet több év, több évtized is.Gergely Ágnes író, költő, műfordító, esszéista alighanem az egyik legjelentősebb kortárs szerző. Fontos verseskötetek kötődnek a nevéhez, illetve olyan művek tolmácsolását köszönhetjük neki, mint például Dylan Thomas regényét, Az író arcképe kölyökkutya korából címűt. Legutóbbi könyvéről, hazáról és a műfordításról is beszélgettünk vele.
Ayhan Gökhan: Az elmúlt időszakban megjelent a Két szimpla a Kedvesben és az Oklahoma ezüstje. Mindkettő visszaemlékezéseket tartalmaz, a hazai memoárirodalom legjelentősebb darabjai között foglalnak helyet. Miért pont most jött el ennek a két könyvnek az ideje? Valami visszatartotta eddig? Mert megírhatta volna tíz-tizenöt évvel ezelőtt is ezeket az írásokat. Az Oklahoma ezüstjében szerepelők nagy része több évtizede nem él.
Gergely Ágnes: Az Oklahoma ezüstjében megjelenő írások alanyai közül az utolsó 2002-ben halt meg, bár ez számomra nem volt olyan régen. Majdnem mindegyik szereplőt rendkívül szerettem, nagyon jó barátaim voltak köztük, például Székely Magda, akiről néhány sornál többet nem is bírtam írni. Nagy költő volt, hiszek benne, hogy utólag mindig igazság tétetik, és így az ő életműve is a helyére kerül. Úgy látom, hogy a könyv arra ingerli az olvasókat, hogy a kevésbé ismert alkotókat újra felfedezzék. Az Oklahoma ezüstje részemről egyfajta szolgálat volt, kötelezettség azok iránt, akiket becsültem.
A.G.: Melyik írást érzi magához a legközelebb a könyvből?
G.Á.: Erre még nem gondoltam, de talán a Dr. Balogh Jánosról szólót. Egy ideig béna volt a jobb kezem, és neki köszönhettem, hogy a későbbiekben tudtam írni; szellemi apámnak is tekintem őt. Emellett a címadó Pilinszky-, a Vas István-, az Orbán Ottó-portré is közel áll hozzám. Szörnyen nehezen írtam az Oklahoma ezüstjét. Kimerítettem az erőmet, többé nem is térek vissza a prózához.
A.G.: Utoljára verseskötete Jonathan Swift éjszakái címen jelent meg. Gondolkodik új verseskötetben, tervbe van-e véve a következő könyv?
G.Á.: Jó lenne verseskönyvet írni. Ábrándozom róla.
A.G.: Ha következő könyvben nem is gondolkodik, ír új verseket?
G.Á.: Ritkán, de írok. Abban nem készülök úgy ki, mint a prózában. A jól sikerült vers felszabadít.
A.G.: Verseiben – mint Weöres Sándornál, Pilinszky Jánosnál, Takács Zsuzsánál – erősen érezhető a transzcendens jelenlét. Istennel, a hittel milyen a kapcsolata?
G.Á.: A második világháború után az emberek jelentős hányada megingott. Nem értették, hogy ha van Isten, miért engedte, hogy Auschwitz, a Don-kanyar és a többi, megmagyarázhatatlan szörnyűség megtörténhessen. Annak adnék igazat, aki szerint Isten mindenható, tehát mindenre és mindenkire hat, minden rajta keresztül történik, de lehetnek pillanatok, amikor a fejét elfordítja. Az idő relatív fogalom, az isteni pillanat lehet több év, több évtized is. A Sátán, akit én gonosz erőnek nevezek, kihasználja az alkalmas pillanatot, és bekövetkezik a tragédia. Tehát a kérdés nem úgy merül fel, hogy Isten miért hagyja a rosszat, hanem hogy a gonosz erő miért jut ennyire szóhoz.
A.G.: A halál is a gonosz erő része. Gondol rá?
G.Á.: Folyton töröm a fejemet rajta, mi lehet odaát, hol lehetnek az enyéim. A megsemmisülésben nem hiszek. Valamilyen formában biztos, hogy tovább élünk.
A.G.: Félelmetes dologként vagy puszta tényként kezeli?
G.Á.: Versbe illő témának tartom. Nagy megváltás, hogy verset írunk, írás közben mérkőzhetünk vele. Nem állandóan, és nem is valami rettenetes dologként gondolok rá. Úgy tekintem, hogy ha eljön az idő, megismerek egy másik létezést. A titok része izgat. Az antropozófusok elrendezték magukban ezt a kérdést. Elméletük szerint egy másik világba lépnek át.
A.G.: Térjünk vissza a jelenhez, de úgy, hogy a múltból induljunk el. Egy régi versében, a Halak címűben írta, hogy: „Reménytelen szerelem, Magyarország.” Milyen most ez a szerelem, kinek reménytelenebb?
G.Á.: Hirtelen azt mondanám, hogy nekem. Viszont tulajdonképpen elégedett lehetek, a szülőfalumban és Budapesten is sokan szeretnek, megbecsülnek, ellenségeim nem hiszem, hogy volnának. Sajnos, családom nincs, de vannak barátaim. Ez egy nagyon szeretnivaló ország, a földrajzi elhelyezkedése szempontjából is, a nyelv pedig gyönyörű, minden szépnek és rossznak a kifejezésére alkalmas.
A.G.: Ismeretes, hogy egyszer Angliába szeretett volna emigrálni a vőlegényével, ám a sors egy kézből kicsúszott Vörösmarty-kötet formájában közbeszólt. Soha nem bánta meg, hogy itthon maradt?
G.Á.: Egy-egy pillanatra eszembe jut, hogy miért nem mentem el. Olyankor tör rám, amikor a politikai szélsőségesekkel találkozom. A szélsőséges gondolkodás tapasztalatom szerint együtt jár a műveletlenséggel. Aztán mindig eszembe jut, hogy külföldön is van ilyesmi. Igen, de az nekem nem fáj. A végén általában kiderül, hogy Magyarországon több a jó, mint a rossz. Érdemes ezt végiggondolni.
A.G.: Erre mindig sikerül rájönnie?
G.Á.: Nem mindig, de aztán gyorsan meggyőzöm magam. Arra gondolok, hogy milyen nagy írók, alkotó szellemek éltek itthon.
A.G.: Az azonosság érzése Önben tehát hazaszeretetté transzformálódik.
G.Á.: Igen, a hazaszeretet végül felülkerekedik a szorongáson. Van erről egy versem, a 137. zsoltár. „És fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer, Arany János.” Ez az én credóm, ebben fogalmazódik meg a hitem.
A.G.: 1990-ben mondta egy interjúban: „Mert talán mégis az európaiság az én abszolút hovatartozásom.” Az európaiság jelenleg elszakadni látszik a zsidó-keresztény gyökereitől, és nem túl szép hasonlattal élve, mintha a semmi feletti lebegés jellemezné. Megítélése szerint milyen most ez az európaiság?
G.Á.: Nem tudom egészen pontosan, hogy az Európai Unió mit jelent a gazdasági összetartozáson kívül. Tény, hogy ez is egy régi, beteljesülésre váró álom volt. Emellett létezik egy olyan kulturális összetartozás, amit körülbelül Márai Sándor fogalmazott meg, és amit én még mindig érvényesnek tartok. Minden ország rendelkezik azokkal az európai szellemekkel, akik az összetartozás erősítésére hivatottak. Lehet, hogy sokan már kiábrándultak ebből az Európa-hitből. Magamban még ragaszkodom hozzá.
A.G.: Zárjuk a beszélgetést azzal, amivel kezdtük, az irodalommal. Manapság több klasszikus művet – Dante: Isteni színjátéka, Albert Camus: Közöny, Saint-Exupéry: A kis herceg, a Shakespeare-drámák etc. – fordítanak, pontosítanak újra. Ön szerint mikor van szükség erre az utóműveletre?
G.Á.: Olyankor szabad és kell újrafordítani egy művet, ha az kimutathatóan hibás. A Zabhegyező a szleng miatt érthető okokból megérett az újrafordításra. Hogy Shakespeare-t Arany János után újra kell-e fordítani, nem tudom. Vörösmarty nyelve is avul már, viszont Antonius monológját a Julius Caesarból biztos, hogy nála jobban senki nem adta vissza magyarul. Az első sort szoktam tanítani a műfordítói szemináriumokon. „I come to bury Caesar, not to praise him.” Vörösmarty fordításában: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.” Erőteljes megoldás az infinitívusszal kezdett mondat. Ahol túlteng a régi szavak használata, ott természetesen van létjogosultsága az újrafordításnak, mivel valószínűleg nem érti meg a mai olvasó. Azt hiszem, a klasszikus fordításokat érdemes lenne lábjegyzetelve kiadni.
Gergely Ágnes 1933-ban született Endrődön. Kossuth-díjas költő, író, műfordító, esszéista, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Legutóbbi kötete Oklahoma ezüstje címmel látott napvilágot az Európa Kiadó gondozásában, 2015-ben.
Ayhan Gökhan 1986-ban született, jelenleg Zuglóban él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakán végzett. Házas és katolikus. Ír verset, cikkeket és mesét. Szellemi szabadfoglalkozású. Kedvenc szerzője Heltai Jenő, kedvenc könyve Camustól A pestis. Feleségével, Izsó Zitával közösen szerkesztett blogja: http://ayhanizso.blogspot.hu/