
Egyről beszéltünk
- Részletek
A Nyúzzatok meg (vagy ahogy alkotói beszélnek róla: a “Nyúzó”) három kortárs táncos és két zenész közreműködéséből született. Czitrom Ádám gitárossal többek között ennek a zenész-táncos együttműködésnek a dinamikájáról, műfaji határok elmosódásáról, valamint a közös munka tapasztalatairól beszélgettünk.
(Lajti Virág felvételei)
Sifter Veronika: Mi volt első hangszered és az első színpadi fellépésed?
Czitrom Ádám: Akkoriban Izraelben éltem, és egy olyan művészeti iskolába jártam, ahol a színház és a vizuális művészetek mellett mindannyian zenélni is tanultunk. Ráadásul nem választhattam ki, hogy min játsszak, úgy jelölték ki a hangszert, ami az én esetemben a harsona volt. Gyanítom, erre volt épp szükség az iskolai zenekarban. Egy évig harsonáztam, arra mindenképpen jó volt, hogy elmúlt tőle az asztmám (nevet). Aztán jött a gitár.
1997-ben a tel-avivi Opera válogatást tartott az iskolámban a Zefirelli rendezte Bohémélethez. Ez egy nagyszabású produkció volt 300 fő részvételével – ez volt az első közvetlen találkozásom a „profi” színházzal, és mivel opera volt, sok zenésszel is kapcsolatba kerültem.
SV: Hogyan kerültél a Nyúzóba?
CÁ: Vadas Tamara keresett meg, hogy lenne-e kedvem részt venni benne és együtt zenélni Áronnal (Porteleki Áron, a darab másik zenész-előadója - a szerk.) Tamarával ekkor még csak futólag ismertük egymást, leginkább az éjszakából. Áronnal zenéltem együtt korábban, de nem dolgoztunk még közösen saját zenéken. Rögtön másnap, hogy Tamara szólt, találkoztam vele egy házibuliban és említettem neki ezt a lehetőséget. A táncosok már két-három hónapja együtt dolgoztak a darabon, amikor mi a képbe kerültünk, onnantól fogva viszont egy csapatként folytattuk a munkát. Az első zenei betétet leszámítva nincs is olyan rész, amit előre írtunk meg – tehát az anyag nagy része közös munka eredménye.
SV: Milyen volt számodra részt venni ebben a közös munkában zenész-alkotóként?
CÁ: A Nyúzóban a hangnak más a funkciója, mint általában a színpadi zene esetében. A zene másképp van jelen, ráadásul mivel egy tánc előadásról van szó, sokkal inkább előtérbe kerül annak fizikális jellege. Hagyományosan ennek ellenkezőjét keressük a zenében – legyen “éteri”, legideálisabb pillanataiban a hangszerről is meg lehet feledkezni stb. – itt azonban formája és súlya van: Áron alól kikapják a dobot, elhangolják a gitáromat. Szóval minden idealizált felfogással ellentétben a zenélés sokszor küzdelmessé válik, és ezt nem próbáljuk elrejteni, sőt…
A darab létrehozása egy kísérletező folyamat volt, ami nagyon szerencsés módon valósult meg: két hónapig szinte minden nap együtt voltunk. Ebben az intenzív és teljesen organikus közös munkában, nem igazán éreztem szükségét a külső inspirációnak – egymásból merítettünk. Rengeteget dolgoztunk szabadon, majd az így létrejött anyagot faragtuk-sűrítettük – szerintem körülbelül 30-40% - át használtuk fel végül annak a hatalmas anyag mennyiségnek, amit a próbák alatt összehoztunk.
Engem nagyon izgat, hogy miként lehet kommunikálni a zenéről valakivel, aki nem zenész, de közösen alkotunk. Sok türelmet és gondolkodást igényelt, de nagyon izgalmas folyamat. Például a táncosok közül Molnár Csabi azóta is sokszor eljár a koncertjeinkre és a véleménye épp azért inspiráló, mert nagyon érzékenyen reagál arra, amit csinálunk, de más szemszögből tudja az impulzusait megfogalmazni.
Áronnal azóta zenélünk is együtt, duóként. Jellegét is tekintve más zenét játszunk duóban, de a hozzáállásunk is más. Ez kontextus függő. Szerintem a zenének más perspektíváját kell megtalálnunk a darabban, mint koncerten, ahol nincs jelen a tánc, mint másik médium. Mindkét forma kihívást jelent, ezért is nagyon várom a január 10-ei előadást a Trafóban, ugyanis a darabot egy koncert követi majd – gyors lesz az átállás.
SV: A Nyúzó Lábán-díjat kapott, az Aerowaves az év 20 legjobb előadása közé választotta, Szabó György, a Trafó menedzser igazgatója pedig így nyilatkozott: „amikor megnéztem az előadást, és a bemutatót követően felálltam, azt éreztem, hogy ezek után már nem lehet úgy nézni a kortárs táncot, mint eddig” Mit gondolsz, miért?
CÁ: A kortárs tánc, mint kategória, szerintem közelről sem egyértelmű. Ha meg kellene nevezni bármiféle abszolút műfaji kritériumot, egészen biztos, hogy beletörne a bicskám. Szabó Gyuri, ha jól tudom, egy szemléletbeli változásról, és annak formai és tematikus vonzatairól beszélt. Ami tényleg érdekes ebben az az, hogy „hogyan lehet nézni…” Nem tudom, hogy valóban történt-e paradigmaváltás, de ha igen, az elsősorban a befogadásban, a nézésben történt, ami ugyanannyira aktív és formáló, mint maga a darabcsinálás. Mindeközben minden felgyorsult körülöttünk és mi is sokkal gyorsabban kommunikálunk – ráadásul igény is van a párbeszédre. A műfaji határok ilyenkor eltűnnek. A darabban kreatívan és őszintén tudtunk kommunikálni egymással és feltehetőleg a nézővel is. Ha így vesszük, ez már önmagában siker, akkor is, ha csak öt ember nézte volna meg.
A Nyúzóba mindenki a legjobb, másfél évvel ezelőtti énjét adta bele. Épp ezért nem is lehet rutinból játszani. Ahogy változunk, változik a hozzáállásunk a darabhoz. Vannak részek, amiket akkor morbidnak láttam, most viccesnek találok. És van, amit pont fordítva. Szerintem fontos egy élő, aktív kapcsolatot fenntartani a darabbal, hogy ne váljon dogmatikussá.
SV: Kaptatok azóta további megkereséseket kortárs táncosoktól? Van ennek a típusú munkának folytatása?
CÁ: Több projektben és táncossal dolgoztunk azóta: Áron a Hinokiban, a Mentés máskéntben közreműködött, én pedig Biczók Annával és Meszerics Bandival dolgoztam együtt a Kutyát nem eszünk című darabban, Vass Imrével és Tamarával újra az Egyet nekem egyet neked című előadásban.
Azt tapasztalom, hogy megváltozott a zenéhez való hozzáállásom. Nem radikálisan, de más szempontok kerültek fókuszba. Igyekszem tágabb, univerzálisabb térbe helyezni azt, amit csinálok, és több nyitottsággal és magabiztossággal közelíteni az ismeretlenhez.
Sifter Veronika