Hírlevél feliratkozás

Keresés

Antihősök kora

Totth Benedeket Makai Máté kérdezte
Az én generációmban, de még inkább a nálam fiatalabb írók közül egyre többen próbálják áthágni vagy eleve átjárhatóként kezelni ezeket a korábban szinte átjárhatatlannak tetsző határokat. Egyre több fiatal magyar író van, aki a zsánerekből próbál meríteni, mégsem tisztán zsánerirodalmat ír, sci-fi és fantasy elemekből építkezik, de a végeredmény mégsem vegytiszta sci-fi, vagy fantasy. És szerintem ez is mind-mind irodalom.

 

(Stiller Ákos felvétele)

 

Makai Máté: Hallottam olyan véleményeket, amik szerint a Holtverseny nem szépirodalom, így mintha a szépirodalom célja elsősorban a minél komolyabb esztétizálás volna. A könyved már eleve állásfoglalás ebben a kérdésben. De mégis, mi mellett teszed le a voksod, az irodalmi nyelv feltétlenül szép kell, hogy legyen, vagy jó, ha betölti a funkcióját, hiteles?

 

Totth Benedek: Szerintem ez a „szép” elég félrevezető a szépirodalom szóban, bár ebből a szempontból nem vizsgáltam meg a regényt. Nehéz a saját szövegeddel kapcsolatban állást foglalni. És azt sem tudom, fontos-e egyáltalán felcímkézni a könyveket. Nem hiszem, hogy létezik egy jól megfogalmazható kritériumrendszer, aminek, ha egy szöveg megfelel, akkor azt szépirodalomnak nevezhetjük. A Holtverseny zsánerelemekből is építkezik, de ez nem volt tudatos részemről, nem akartam thrillert vagy krimit írni. Nem is hiszem, hogy a könyv megfelel ezek közül bármelyiknek. Nem azért, mert annyira különleges, hanem mert így sikerült. De hogy szépirodalom-e vagy sem, azt nem tudom megmondani. Ki minek olvassa? El tudom fogadni, ha valaki szerint nem az. Nem tartom szerencsésnek a magasirodalom–zsánerirodalom felosztást, és talán egyre kevesebb jelentősége is van, azon kívül, hogy segíti a tájékozódást, ha az ember könyvesboltba megy. Bár ez sem mindig igaz. Találkoztam már James Ellroy regénnyel az ezoterikus könyvek között.

 

M.M.: Csakhogy ez a kérdés azért még mindig sokakban felmerül…

 

T.B.: Én rábízom mindenkire, hogy maga döntse el, hová sorolja a Holtversenyt. Ha minden áron szeretné beilleszteni valamilyen kategóriába, mert mondjuk megkönnyíti számára az értelmezést, vagy egyszerűen csak szeret ilyen rendszerben gondolkodni, akkor tegye. De erre szerencsére nincs ráhatásom. Viszont nem is akarom a védelmembe venni a könyvet, hogy márpedig ez szépirodalom. Megengedő vagyok ebben a kérdésben.

 

M.M.: Szimpatikus válasz. Emellett pedig úgy tudom, hogy az amerikai hagyományban, amelyből fordítasz, és közel áll hozzád, annyira nem is éles ez a megkülönböztetés.

 

T.B.: Ilyen mélységében nem ismerem az észak-amerikai irodalmi hagyományt, de az biztos, hogy az utóbbi években-évtizedekben, talán a marketing vagy PR szempontok előtérbe kerülésével nagyon erősen felcímkézik a megjelenő könyveket. Létezik például a „literary fiction” vagy „serious fiction” kategória, amelybe az irodalmi értékkel bíró műveket sorolják, bármit jelentsen is ez. Nemrég olvastam egy kiváló monográfiát a kortárs minimalista prózáról, Sári B. László Joe csikorgó fogsora vagyok című kötetét, amelyben a szerző szépen elemzi, hogy milyen hatással volt a kreatívírás oktatás a kortárs amerikai irodalomra. Az utóbbi 20-30 évben olyan méreteket öltött az intézményesített kreatívírás-oktatás, hogy az mély nyomot hagyott, vagy sok esetben inkább sebet ejtett ezen a bizonyos „literary fiction”-ön. Az amerikai könyvpiac pedig még mindig akkora, hogy bármilyen rétegműfaj képes életben maradni. Ez pedig sok esetben visszahat a mainstreamre.

 

M.M.: Talán akkor úgy érdemes pontosítani, hogy az európai irodalmakban inkább dominál ez a megkülönböztetés, jobban ragaszkodunk hozzá, nagyobb jelentősége van, mint ott.

 

T.B.: Nyilván ott is folynak erről viták, bárhol felmerülhet kérdésként, de pontos képem nincsen arról, hogyan zajlik mindez. Az én generációmban, de még inkább a nálam fiatalabb írók közül egyre többen próbálják áthágni vagy eleve átjárhatóként kezelni ezeket a korábban szinte átjárhatatlannak tetsző határokat. Egyre több fiatal magyar író van, aki a zsánerekből próbál meríteni, mégsem tisztán zsánerirodalmat ír, sci-fi és fantasy elemekből építkezik, de a végeredmény mégsem vegytiszta sci-fi, vagy fantasy. És szerintem ez is mind-mind irodalom.

 

M.M.: A jelen kínálatot tekintve ez a nyitás határozottan jellemző a fiatal szerzőkre, de nem jellemző általában a magyar irodalomra, ahogy én látom. Ez a fajta nyitottság csak a fiataloknak pálya?

 

T.B.: Az egyes szerzők motivációit nem ismerem, csak az eszközöket látom, amelyekkel dolgoznak. Én leginkább azért használok zsánerelemeket, vagy pontosabban azért kerültek bele a regénybe ilyenek, mert szeretek bizonyos szerzőket és hatnak rám. Trendről talán még nem lehet beszélni, de vérfrissítésről már igen.

 

M.M.: Itt van ugye például a ART-POP sorozat…

 

T.B.: Mindenképpen üdvösnek tartom, hogy az olvasók és a kritikusok részéről is egyre nagyobb a nyitottság, és nem feltétlenül zárjuk a nem-szépirodalmi műveket zsánergettóba. Őszintén be kell vallanom, hogy nekem is eltartott egy ideig, mire eljutottam ide. Az egyetemen elsősorban az angol-amerikai kánonból szemezgettünk, és abban se nagyon találtunk zsánerműveket, még ha akad is köztük olyan, ma már „klasszikusnak” számító regény, mint a sci-fi elemekből építkező Ötös számú vágóhíd, vagy Poe krimi-novellái. Harmadéven jártam egy sci-fi szemináriumra, ami akkoriban még ritkaságnak számított. Sosem voltam nagy science fiction olvasó, de akkor megláttam, hogy ez mennyire izgalmas terep, hogy milyen gazdag az irodalomnak ez a része, és akkor eszméltem rá, mennyi mindent veszít az ember, ha nem elég nyitott, és egy vállrándítással elintézi, mondjuk a sci-fit, a fantasyt vagy a horrort.

 

M.M.: A sci-fi „látványos” műfaj, a gondolataidat beilleszted egy idegen környezetbe és megnézed, hogyan működnek.

 

T.B.: Szerintem a krimi és a fantasy is elég „látványos”, pont az az érdekes, hogy a sok esetben harsány, könnyen felismerhető felszín alatt milyen mélyebb rétegek vannak. A skandináv krimit én inkább egy ügyes marketingfogásnak tartom, de olvastam már olyan északi bűnregényt, amit alkotóként is büszkén vállalnék. Mindegy, milyen zsánerről vagy zsánerekről beszélünk, egyikben sem könnyű jót írni, de a zsánerirodalom esetében hajlamosak vagyunk elintézni a dolgot egy „csak”-kal.

 

M.M.: Egy kicsit rátérnék a minimalista vonatkozásokra. Gyakran felmerül bennem, hogy magyar nyelven talán nem működik olyan jól, mondjuk az Ellis-féle minimalizmus, mint angolul, te nem így gondolod? A minimalizmus nyelve az amerikai-angol, ha úgy vesszük.

 

T.B.: A minimalizmus nem kizárólag egy bizonyos nyelvhasználatot jelent, ez a szövegalkotási mód sajátos környezet- és jellemábrázolással dolgozik, és bizonyos fokig az is jellemző, hogy milyen témákat dolgoznak fel az ide sorolt szerzők. Ezeket szerintem bármilyen nyelven meg lehet valósítani annak ellenére, hogy a legerősebben talán az amerikai irodalomra hatott ez az irányzat. Lehet, hogy a Holtversenynek vannak minimalista vonásai, de én ezeket ösztönösen használtam, és nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy alkalmas-e erre a magyar nyelv vagy sem. Ez megint egy olyan kérdés, amit a hivatásos olvasóknak kell eldönteni. Az írásban ez a nyelv utáni hajsza volt talán a legizgalmasabb. Sokáig küzdöttem, mire megtaláltam ezt a hangot, de nem tudom, van-e még bármi köze az amerikai minimalistákhoz. Ha csak Bret Easton Ellist nézzük, nála is látunk változást, a Nullánál is kevesebb más eszközökkel dolgozik, mint az Amerikai Psycho. Amikor a Holtversenyt ezekhez a regényekhez hasonlítják az egyrészt baromi hízelgő, másrészt meg nehéz mit kezdeni vele, mert elég nehéz az embernek a saját könyvéről beszélni. Még mindig túl közelről látom a szöveget, meg sok esetben halvány fogalmam sincs, hogy mit és miért csináltam. És az igazat megvallva, nem is akarom megfejteni ezeket a dolgokat. Írok, és vagy belekerül valami a szövegbe, vagy nem. Persze azt nem tagadom, hogy Ellis hatott rám. Egyszerre taszítanak és vonzanak a szövegei.

 

M.M.: Hasonló élményt váltott ki a Holtverseny is, egyszerre taszít és fogva tart.

 

T.B.: Ellisnél az olvasásélmény része volt valami zsigeri hatás, néha megszédül az ember a mondataitól. De Cormac McCarthynál is sokszor tapasztaltam hasonlót. Én is ilyen mondatokat akartam írni.

 

M.M.: Igen, itt be is ugrik például Palahniuk Zsigerek című szövege, mellyel kapcsolatban arról dicsekszik a szerző, hogy emberek ájulnak el a felolvasáskor. Viszont maradjunk is nála. Itt van előttem magyarul a Harcosok Klubja első bekezdésének egy részlete: „Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba, és elárulja az örök élet titkát: először meg kell halni.” Szóval egy nagyon erős indítás, vagy felütés, ami a Holtverseny elejéről is elmondható. Kocsiznak a fiúk, aztán elütnek „valamit”. Mennyire érzed, érezted fontosnak a jó indítást, akár elsőkönyvesként?

 

T.B.: A Holtverseny nyitó jelenete volt meg először a fejemben. Az eszelős száguldozás az elkerülő úton. Mondjuk ez már elég régen volt. Lehet, hogy csak így akarok emlékezni. Pár hete Erdélyben jártam egy felolvasáson, ahol erről kérdezgettek, és akkor ugrott be, hogy van egy visszatérő álmom, amiben egy nagyon jó barátommal elütöttünk egy bringást. Annyira intenzív volt, hogy ébredés után is többször eszembe jutott. Valahogy átszivárgott az álom a hétköznapjaimba, és amikor először találkoztam a barátommal, az ugrott be, hogy milyen durva, hogy megöltünk egy embert, de sosem beszélünk róla. Aztán rájöttem, hogy a srácnak nincsen jogsija, és megnyugodtam, de még utána is többször visszatért ez a furcsa érzés, az álom hátborzongató lenyomata. De mindez csak a könyv megjelenése után jutott eszembe, utólag vettem észre, hogy ez az élmény átszivárgott valahogy a könyvbe. Szóval a kép rögtön megvolt, a nyelvet viszont nagyon nehezen találtam meg. Rengetegszer átírtam a szöveget, számtalanszor újrakezdtem, mert sosem találtam elég jónak. Aztán jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, megvan, amit keresek, és elkezdett magával húzni a szöveg.

 

M.M.: Krusovszky Dénes sokat feszített még rajta?

 

T.B.: Magán a szövegen nem dolgoztunk sokat. Inkább a karaktereken csiszoltunk meg a befejezéssel bajlódtunk rengeteget. Nagyon jó meglátásai voltak. Örülök, hogy együtt dolgozhattunk.

 

M.M.: Te kérted őt szerkesztőnek?

 

T.B.: Ismertem őt régebbről, az elsők között olvasta a kéziratot. Morcsányi Géza vetette fel, hogy próbáljuk meg, tudunk-e együtt dolgozni. Úgy gondolom, kevés olyan könyv van, amit egy szerkesztő meg tud menteni. Meg nem is ez a feladata a szerkesztőnek. Ha belegondolunk, mekkora hajtás van egy kiadónál, akkor ez érthető. Jobb, ha már egy csaknem kész szöveget kapnak a kezükbe. A Holtverseny első könyv, de háromszor-négyszer írtam meg. Ezt a munkát nem végezheti el helyetted egy szerkesztő. Miután Morcsányi Géza elolvasta a kéziratot, azt mondta, lát benne fantáziát, mondott néhány szempontot, ami alapján még lehetne dolgozni rajta. Nem ígérte meg, hogy ki fogja adni, de azt mondta, ha kész vagyok, újra el fogja olvasni. Akkor újra átírtam, és akkor elolvasták a magvetős szerkesztők. Mivel voltak köztük ex-kollégák is, azt kértem Gézától, ne árulja el nekik, hogy én írtam.

 

M.M.: Mennyire nosztalgikus számodra a könyv? Nem feltétlenül az életrajzi elemek, hanem a gimis srácok életérzése, a hormonoktól pörgő tombolás, az ebből fakadó tettvágy, vagy hasonlók. Egyfajta nosztalgikus erő talán?

 

T.B.: Én igazából nagyon nem ilyen voltam. Ha valami önéletrajzi benne, akkor az egyfajta hiány. Mindig is szerettem volna vagányabb lenni. Csináltunk hülyeségeket, nem voltunk báránykák, de extra súlyos tagok sem voltunk. Hiányérzetem van, mert jó lett volna totális szabadságban élni, mindenféle megfelelési kényszer nélkül. Persze nem akarom propagálni a regénybeli srácok életmódját. Szerettem volna vagányabb csávó lenni, de valahogy nem ment.

 

M.M.: Szóval a könyvedben akkor ezt is kiélted egy kicsit.

 

T.B.: Valószínűleg igen. Egyszer úgy sikerült megfogalmaznom ezt, hogy nem lázadtam ki magam. Talán azért tudtam ilyen könnyen belehelyezkedni ebbe a nézőpontba, mert megmaradt bennem ez a fajta kamaszdüh. De persze simán lehet, hogy ha minden adott lett volna a lázadáshoz, akkor sem lázadtam volna.

 

M.M.: És lehet, hogy ha „kilázadod magad”, meg sem írod a Holtversenyt.

 

T.B.: Igen, ebben igazad lehet. Talán ez adja az erejét, ez az elmaradt üvöltés, ami húsz évvel később tört fel. Szabadidőmben nem a Holtversenyt szoktam lapozgatni, de amikor felolvasok belőle, azon szoktam gondolkodni, hogy milyen lelkiállapotban lehettem, amikor ezt írtam. Magával rántott az egész, tudathasadásos állapotba kerültem. Ijesztő is, de közben meg ez az egyik legjobb dolog az írásban.

 

M.M.: Hallgatsz zenét munka közben?

 

T.B.: Már nem igazán. Van két szuper kisfiam, minden csendes percet meg kell becsülni. (Nevet.) Régebben hallgattam zenét íráshoz, fel tudott pörgetni. De ez egy becsapós dolog. Sokszor az van, hogy a zene elhiteti veled, hogy jó a szöveg, aztán amikor visszaolvasod, látod, hogy nagyon nem az.

 

M.M.: Mindenesetre van a könyvedben egyfajta spontaneitás, ami jót tesz neki.

 

T.B.: Talán ettől marad ennyire nyitott a szöveg. A túlvezéreléstől lélektelenné válik az alkotás. Amikor előre kitaláltam, hogy mit akarok leírni, minek kell belekerülni egy-egy fejezetbe, sokszor eleve úgy álltam hozzá, jó, akkor essünk túl rajta. Izgalmasabb volt, ha úgy ültem le, hogy nem tudtam, mit akarok megírni. A Holtversenynél nem sokat tervezgettem, a most készülő regényemnél még nem találtam meg az arany középutat. Szeretném tudni, merre megy a történet, de nem akarom megkötni magam azzal, hogy mindent kitalálok lépésről-lépésre. Egy tudatfolyam regénynél ezt meg lehet csinálni, ebből a szempontból hálás ez a műfaj. Ha találsz egy erős nyelvet, az sok mindent megold. Elkened a dolgokat vagy többértelművé teszed, ez nézőpont kérdése. Viszont ha előre kitalálsz mindent, akkor benne van a pakliban, hogy mechanikussá válik a folyamat. Ha unom, amit írok, rögtön abbahagyom.

 

M.M.: Ajánlanád-e a könyved a korosztálynak, amelyikről szól? A fiaiddal elolvastatnád? Persze nem tudod megakadályozni.

 

T.B.: Meglepő volt a könyv fogadtatása, és aggódtam is amiatt, hogy olyanok is elolvassák, akiknek nem feltétlenül kellene. De kiderült, hogy ezen a téren konzervatívabb vagyok, mint a kritika. Azt hiszem, magamtól sosem ajánlottam volna kamaszoknak, de már az első recenziókban felmerült, hogy ifjúsági regényként is lehet olvasni a szöveget. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, de mostanra elfogadtam, hogy létezik egy ilyen olvasata is a könyvnek. Meghívtak gimnáziumokba, ahol olvasták a gyerekek a regényt, és tök lelkesek voltak, de olyan szülök is írtak már nekem, akiknek a gyereke nem igazán szokott olvasni, viszont a Holtversenyt nem tudták letenni. És még zsarolni sem kellett őket. Összességében pozitív visszajelzéseket kaptam, és ez eloszlatta a félelmeimet. Ha van kivel átbeszélni a regényt, akkor nem gond, ha 16-17 évesen kerül valakinek a kezébe. Ma már nem beszélnék le róla senkit, de mondjuk, magyar órára nem biztos, hogy bevinném. Persze mi is olvastunk durva könyveket gimiben, nincs ezzel baj, de Palahniuk vagy Ellis nem véletlenül nem tananyag még Amerikában sem.

 

M.M.: A Harry Potterben pedig még több agresszió van, más szövegekről nem is beszélve.

 

T.B.: Már itthon is bővül az ifjúsági irodalom palettája. Fontos, sokakat érintő, de sokszor a szőnyeg alá söpört témákat írtak meg az utóbbi években a családon belüli erőszaktól kezdve, az alkoholizmuson át, a súlyos betegségekig. Az ifjúsági irodalom nálunk is kezd felnőni. Ilyen szempontból talán a Holtverseny sem lóg ki nagyon a sorból.

 

M.M.: És akár kultikus szerepet is betölthet a könyv. Átélhető a generációnak, bevonhatja őket a témába, de a tragikuma is érintettséget válthat ki, és több lehet, mint puszta generációs regény.

 

T.B.: Nem tudom, erről talán most még korai beszélni. A legfiatalabb olvasóm, akivel beszéltem, tizenöt éves volt, a legidősebb nyolcvan. És mindkettőjüknek tetszett a könyv. Néha úgy érzem, mintha az antihősök korában élnénk, de azért remélem, a kamaszok inkább megijednek a regénytől, és nem a követendő példát látják meg benne.