Folyammese (részlet)

Részletek

Írta: Szabó-André Krisztina

A nyári éjszakákban mindig megvan a túlélés ígérete, hiszen a késői naplemente, a ciripelő tücskök, a fesztiváloktól dübörgő domboldalak visszhangja mind tartják a lelket a környéken rekedtekben: megmaradt a nyüzsgés, itt van, csak keresi a városon kívüli csendet, amit felverhet magának.

1.

János látótávolságon belül az egyetlen szomorúfűz volt a Duna partján.

Már facsemete korában csodálta a folyó sokarcúságát, ahogy Budapest fényeit ugyanolyan méltósággal vetíti ki, mint a botjuk után rohanó kutyák nyálfoltos tükörképét, és a turistákat cipelő hajót is éppoly szeretettel ringatja, akár a dinnyehéjat vagy a vizén állomásozó kacsák csapatát.

Sokáig nem mert hozzászólni, csendben figyelte mozgását, és számolta a napokat, amíg közelebb kerülhet hozzá ő is. Vajon mekkorára kell nőnie ahhoz, hogy néha lemoshassa a leveleiről a rájuk rakódott port, ökörnyálat és a beléjük ragadt rovarokat?

Így teltek az évek, mígnem János már annyira belelógott a Dunába, hogy egy csípős téli éjszakán azon vette észre magát, hogy az egyik vékony ága a vízbe fagyott.

Nem nagyon és nem mélyen, éppen csak annyira, hogy kényelmetlenül kifeszítse az ágat.

Kétségbeesetten nézett körül, hátha egy arra járó fuvallat segít szabadulni, vagy legalább megnyugtatja, hogy ez normális, ne féltse magát, majd a hajnal segít.

De szélcsend volt, a felhők is bágyadtan állomásoztak az égen.

A nyári éjszakákban mindig megvan a túlélés ígérete, hiszen a késői naplemente, a ciripelő tücskök, a fesztiváloktól dübörgő domboldalak visszhangja mind tartják a lelket a környéken rekedtekben: megmaradt a nyüzsgés, itt van, csak keresi a városon kívüli csendet, amit felverhet magának.

De a vízparti téli éjszaka nem ilyen. Ijesztően sötét, olyan, mintha sose akarna véget érni, és ebben a tehetetlen semmiben kéne túlélnie mindennek.

János egyszer csak ráeszmélt, hogy már nem didereg és hidegrázása sincs, de mielőtt túlságosan lelkes lett volna amiatt, hogy fölötte nincs hatalma a hidegnek, tudatosult benne, hogy csak túllendült az első időszakon, és már annyira belefészkelt a hideg, hogy törzsétől az utolsó ág göcsörtös bogocskájáig mindent átjárt a merevség.

Nagy levegőt vett és minden erejével arra koncentrált, hogy egy löketet adjon az ágaiban csorgadozó folyadéknak, de semmi nem történt, csak az erőlködéstől esett le néhány levele.
Ekkor furcsa kuncogásra lett figyelmes. A rezdüléstől megreccsent a vékony jég, és érezte, ahogy a befagyott ág feszítése enyhül.

‒ Ne haragudj, nem bírtam kacagás nélkül figyelni az erőlködésedet – szólt a Duna.
‒ Öhm, bocsánat, köszönöm – hebegte János, miközben minden erejével arra próbált figyelni, hogy éppen a Duna szólt hozzá, és össze kell szednie magát.
‒ Egy gyenge hullámmal sikerült megrepeszteni a jeget, de ha szeretnéd, megkérhetek egy sirályt, hogy szabadítsa ki az ágadat rendesen.
‒ Sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okozok, annyira lassú vagyok telente, elszundítottam és mire észbe kaptam, már teljesen tehetetlen voltam.
‒ A Parlamentben a Szomszédokat nézi valaki – motyogta elgondolkodva a Duna.
‒ Tessék? – János biztos volt benne, hogy ha képes lenne rá, most zavartan rázná meg a lombját.
‒ Ilyenkor, mivel korábban sötétedik, elég tisztán látom, hogy mi zajlik a környező épületekben, és ha nem tévedek, valaki a Szomszédokat nézi éppen az egyik kivetítőn. Ő legalábbis olyan, mint Taki bácsi. Vagy lehet, hogy Columbo?

János ágaiba visszatért az élet, újra érezte, ahogy a folyadék ráérősen csorgadozik a fatestben.

Az ágmentő beszélgetés minden nap megismétlődött. A Duna messzi földekről mesélt Jánosnak, szavai mentén barangoltak be tíz országot anélkül, hogy egy pillanatra is elváltak volna.

A Duna pont olyan lelkesedéssel mesélt a Fekete-erdő mohás-tobozos világáról, mint az osztrák vízpartok tisztaságáról, vagy a román tengernél nyaranta sátorozó fiatalokról.

Együtt nevettek a korcsolyázók elől totyogva menekülő kacsákon, a szembeszéllel tehetetlenül harcoló sirályokon, a tiniszerelmesek végtelenül komolyan vett „énmástsohanem” vallomásain.

Ekkorra János és a Duna különleges kapcsolata már rég nem volt szenzáció.

Bár az elején méltatlankodva károgtak a varjak és kicsit erőltetetten nevettek a sirályok, amikor a közelükben röpködtek, néhány hónap után annyira hozzászokott mindenki a két szerelmes látványához, hogy úgy tűnt, a fűz és a folyó mindig is összetartozott.

A hétköznapivá vált páros rutinjában sok segítő helyet kapott: a szél megszokta, hogy amikor csak teheti, úgy fújjon, hogy ezek ketten egymáshoz tudjanak érni, az agyagos föld úgy vezette el a vizet, hogy János az átlagosnál hajlékonyabban tudjon a Dunához bújni, a belvárosban napközben kiflimorzsákat tarháló galambok nyárestéken rendszeresen vittek egy-egy bazsarózsafejet, amelyet Jánosék együtt úsztathattak a víz felszínén mintha tavirózsa lenne.

Szabó-André Krisztina Csíkszeredában született 1995-ben. Azóta tanult, világot látott, jelenleg Budapesten él.