Utazás az ismeretlenbe – avagy egy megfejtésre váró poézis (képes) története

Részletek

Magolcsay Nagy Gábor: Második ismeretlen, AmbrooBook Lap- és Könyvkiadó Kft., 2015

Tóth Júlia Éva 1988-ban született Debrecenben. Újságíró, irodalomkritikus, művészeti menedzser, az articsoka.com online kulturális magazin főszerkesztője. 2008 óta jelennek meg kritikái, interjúi, cikkei, főleg irodalmi, képzőművészeti és kulturális témákban.

Az első ismeretlen – a szerzőn kívül – többek közt maga a kötet, amit ha kézbe veszünk, feltűnik, hogy küllemében is, egy a szokásostól eltérő méretű, alakú, nem épp verses kötetre emlékeztető külsőt kapott, rendkívül eredeti, szép dizájnnal, ami Szabó Imola Julianna munkáját dicséri. A kötet minden felületén, minden szegletén, rejlik valamiféle szöveg, poétikus egyenlet, aminek első ránézésre a mezei olvasó, talán nem is tulajdonít különösebb figyelmet. Amit nem is biztos, hogy rosszul tesz, mert a kötet gyors átlapozásakor is feltűnhet, hogy ez egy olyan verses album, amit egy ültő helyünkben is elolvashatunk, de lehet akár epizódonként, darabonként is fogyasztani, hiszen önálló játékként, vagy elmélkedési gyakorlatként is megállják a helyüket ezek a furcsa, vizuálisan felénk nyújtózkodó gondolatképződmények.

A szürke borítón egy DNS spirál felnagyított darabja látszik, ami automatikus asszociációkat ébreszt, azonnali jelzéseket közvetít, hogy valamiféle kutató-utazás, rejtjelezett vándorlás részesei leszünk, ahol, mint egy szabadulós játék zárt szobájában, itt is minden apró részletnek köze lehet a megoldáshoz, az üzenetek megfejtéséhez. De a megfejthetetlenséget, a nyilvánvaló titkokat is végig az orrunk előtt lebegteti a szerző, hogy bizony a lelkes olvasó, ha akarja, ha nem, dafke, sem értheti meg őt igazán. Mert szövegeit gyakran úgy komponálja, hogy az csak első olvasatra legyen világos, ám mégis végig jelen van a Második ismeretlen, a szerző titkai, az ő belső világa, amiről akar is beszélni meg nem is, fel is tárja meg nem is, rejtve üzen, de talán mégis felfejthetően. Ez a kettőség és vélhetően tudatos szerzői húzás, helyenként kifejezetten izgalmas, másutt viszont rendkívül zavaró. Utóbbi esetben úgy érezhetjük ugyanis, hogy elmesél, megoszt valamit, de annyira sok személyesség rejlik az üzenetben, hogy nincs az a kódtörő – bizonyos lányokat, személyeket leszámítva, akiknek közvetve üzen a szövegen keresztül – aki megfejthetné, hogy „mit is akart itt mondani a szerző”. Ez abban az esetben, rendben is volna, ha logikai összefüggés lenne a versek között, ami perszen nem várható el alapvetően egy verseskötettől, ahogy az sem, hogy minden szövegnek konkrét megoldása legyen. Értjük tehát, hogy az alternatív megoldások egy jó része ránk van bízva, mégis kisejlik valamiféle erőlködés, valamiféle direkt alkalmazott virágnyelvűség, amit csak a bennfentesek érthetnek, és ami azt az egyszeri olvasót, aki beleáll Magolcsay játékába, igenis zavarni fogja. Végig ott marad emiatt a morfondírozás, és a dac, hogy helyenként elakadunk a játékban, a kódfejtésben, mert direkt titkolnak előlünk valamit. A kötet – mindezek ellenére – láthatóan egy jól átgondolt struktúrát követ, a fejezetek, másoktól vett idézetekkel vannak elválasztva és egyben minden idézet reflektál is kicsit a fejezetek konklúziójára, hatásmechanizmusára. Nem mindenhol, de helyenként kifejezetten pontosan.

A legizgalmasabb, hogy az olvasónak eleve egy ceruzával a kezében célszerű elkezdenie az olvasást, hiszen több helyen, mint a keresztrejtvényekben is, nekünk kell beírnunk a hiányzó betűket, hogy teljes legyen a vers és kiadja, nem csak a hiányzó hangokat, hanem megmutasson egy következő második ismeretlent. A kötet elején Magolcsay, mintegy bemelegítésként, ráhangolja a szemünket a látható kódokra, arra, hogy a versek közepén kivastagítva vertikálisan megjeleníti a megfejtést, az ismeretlent, újabb izgalmas játékra hívva ezzel az olvasót, hogy ő döntse el, ez a vers címe, vagy az oldal jobb felső sarkában halványszürkével írt címke az, esetleg mindkettő. Majd ahogy haladunk egyre beljebb, a „bűntudatablak” fejezet, egy mély és sötét területre kalauzol. Itt a lapok egy része is fekete, amiken halvány fehérrel, egy esetben alig láthatóan ködszerűen, rajzolódnak ki a látszólag egymás mellé rendezetlenül odavetett betűk, amikből egyszer csak a Köd című vers záró gondolata olvasható ki: „éhes gyerek a kéj ködében”. A fejezetek eleje is szubjektív, gyakran egy-egy Magolcsay szöveg után közvetlenül, egy másik szerzőtől vett idézet töri meg, vagy zárja le, az előző gondolatmenet, így ahol korábban azt hittük, hogy egy új fejezetnél járunk, hirtelen össze is zavar, ami jelentheti burkoltan azt is, hogy ne a tagolódásra, hanem a tartalomra figyeljünk. (A tényleges szerkezetben való eligazodást, a kötet végébe szerkesztett tartalomjegyzék segíti.) Ezek a váltakozások sok esetben nem tesznek jót a kötet dinamikájának, azonban sokszor egyfajta feloldásként nagyon is szükség van rájuk. Súlyosat üt ugyanis egy-egy jól megoldott feladat, vagyis egy előttünk feltáruló vers.  

Szabályosan hátrahőköltem, amikor az Azonosítás című költemény hiányzó betűiből Borbély Szilárd neve jött ki megfejtésnek. A verset újra elolvasva egy intim megemlékezés, egy hangosan elmondott ima, rövid gyászbeszéd közvetlen tanúi lehetünk.

Ezt követően egy leheletnyi „paradigmaváltás” következik. A szerző feloldja az emlékezés nehéz béklyóját és ugyan még mindig tart ez a mnemonika, visszaengedi az olvasót a képzeletbeli játszótérre, mégpedig oda ahonnan indította őket. Csak most a vertikálisan összeolvasható szavak helyett, számokat is rejt a versbe. Az egész kötetnek van egy jóleső és láthatatlan szekvenciális íve, ami nem csak a hangvételben, hanem a tördelésben is megmutatkozik, folyamatosan valamilyen hangulatban tart, ugyanakkor nem hagyja, hogy egybe annyira belesüllyedjünk, hogy ne tudjunk koncentrálni a következő feladatra. Végig figyel az oldásra és a kötésre – itt emelném ki Szalai Zsolt dicséretes szerkesztői munkáját is –, hogy volt objektív szeme meglátni ennek a fajta tagolásnak a fontosságát és pontosan érezte, melyik versnek milyen a lüktetése.

A kötet egészen a végéig megtartja az olvasót, akkor is, ha nem egy levegővételre olvassuk el az egészet, erős vizuális élmény, elgondolkodtató szövegekkel. Egyértelmű erőssége, hogy ha később újra a kezünkbe vesszük, fel tudjuk venni a korábban elengedett hangulatot, azt a bizonyos jóleső mégis láthatatlan szekvenciális ívet. Ami azonban ugyanígy végig kiérezhető, az valamiféle erőlködés, egy nem szem előtt lévő, ugyanakkor nagyon is érezhető görcsösség. Ez olyasmiről árulkodik, hogy a szerző valamit nagyon meg akar mutatni, de mégsem teszi. Felmerül a kérdés, hogy ha ez így van, megérett-e a szerző arra, hogy meg is mutassa ezt a titkot, lényeget vagy érzést? Bátor-e annyira, hogy pontosan és világosan fogalmazzon, sok eltérítő kép és szóvirág helyett? Vagy türelmetlensége, közölni akarása miatt inkább önmagát is becsapva egy halom kódolt szöveggel leplezi, azt hogy még valamire nem áll készen? Nem tudni. Mindenesetre egyszer mindenképp érdemes részt venni ebben a játékban, ebben a furcsa, mégis egyedi utazásban, ahol a második ismeretlen mindig többértelmű.