Költő és Zoltán (1)

Részletek

Szereted a listákat? Az elmúlt években gyakran látott napvilágot olyan könyvlista, online irodalomkritika, könyvajánló, amely a magazinok módjára egy-egy téma köré válogat szövegeket. Ezek a tematikus válogatások történeti vagy elméleti szempontok helyett hívószavakra építenek. Szerzőjük – avagy szerkesztőjük – emberbaráti szűrője a gyorsolvasónak kedvez. Hiszen vagy a figyelemfelkeltés és a figyelemfenntartás a célja szűkítő szempontjának, vagy pedig az, hogy időt takarítson meg a laikus olvasó számára. Tehát az ilyen irodalmi cikkek már az online olvasási szokásokhoz igazodnak. „A tíz legjobb kortárs verseskönyv”, „Az elmúlt harminc év legszebb versei”, „Öt regény nyárra, amit feltétlenül el kell olvasnod” stb. – ugye, ismerősek? A legtöbbször szakmai szempontok rovására pozícionált cikkek az elérhetőséget, máshonnan nézve a népszerűséget helyezik előtérbe. Épen ezért szubjektív voltukat fölróni fölösleges. Az én célom is csupán a figyelemfelhívás, amikor három Zoltán keresztnevű lírikust szeretnék bemutatni. Ők a kortárs költők két nemzedékét képviselik, de költészettörténetileg egy nemzedék tagjaiként is tekinthetünk rájuk. A közös kortárs társadalmi valóságon és a lírai attitűdön túl kevés köze van egymáshoz ezeknek a poétikáknak, viszont mindhármuk pályájára érdemes odafigyelnünk, mindhárman megérdemelnék a szélesebb nyilvánosságot. Csehy Zoltán, Poós Zoltán és Böszörményi Zoltán esetében is így van ez, azonban most Halasi Zoltán, Sopotnik Zoltán és Tolvaj Zoltán kerül a fókuszba.

Tolvaj Zoltán

Tolvaj a fiatal lírikusok közé tartozik, 1978-ban született. Négy meghatározó égtája – ahogy könyvének fülszövege jegyzi –: Jászladány Hargita, Budapest, Brazília. Hangoltságában, képválasztásában, de még formailag is fölfedezhetők a négy égtáj képviselte mentalitás vetületei, ami nemrég megjelent, harmadik kötetének is (Fantomiker, JAK-PRAE.hu 2016) váratlan, pikáns zamatot ad. A déli fesztiválozó, a kelet-európai reménytelen, a nagyvárosi értelmiségi és a tiszta vadember szólamai egzotikusan vegyülnek egymással. Sűrű képszövése gondolati költeménnyé érlelik még epikusabb versszövegeit is (A szív hamvad el, Békebeli tranzitállomás, Gagarin stb.). Ennek a kilenc év alatt kiforrott versanyagnak grammatikája és ritmikája is változatos, egy-egy sora pedig belvárosi tűzfalakra kívánkozik: „Ha belesírok az akváriumba, / a bohóchal nem észlel”, „Hörgő alakú faágak alatt portugál rendszámot mantrázok.”, „Kötött vándorlás kopott vitorlái”. A sajátos alapötlet, a szófordulatok éles regiszterváltásai és az ügyes stílusbravúr örökre emlékezetessé teszi Bakelit című versét, melyben Nemes Nagy és Pilinszky fiktív párbeszéde olvasható egy megtörtént eset kapcsán:

„Ágnes, leszarom. Fáraónő,

strandrészeg szeráf,

szerafínám, őrült kurva,

veled nem vitatkozok.”

A vers

Miért a Békebeli tranzitállomás? A versben beszélő nézőpontja helyrajzilag is összetett, mozgásában paradox. Az összetett perspektíva tág teret kínál az értelmezésnek. A „peremvidék” ábrázolt tárgyiasságai, a hétköznapi és szakkifejezésekből kevert szókészlet, helyenként kísérteties-lemondó atmoszférája Szijj Ferenc hatásáról árulkodik. „A peremvidék néma, hó és csillámpala. / Távolban lobogó vonatfüst szinuszgörbéi, / alattam pad, rommá ült lécek, korhadék”. Ha kicsivel korábbi költészeti őst keresünk, Petri-öröksége látható a Tolvaj-líra stílus- és kifejezéskészletében, tárgyias-intellektuális beállítottságában, valamint magyarság-dilemmáiban.

Tolvaj a bölcseleti líra és a dalköltészet határáról inkább utóbbi felé billen. A mexikói táj, mintha magyar táj volna. (A magyarság sorsáról való filozofikus-életrajzi eszmefuttatások Fehér Renátó szigorúbb szerkezetű költeményeivel is rokonítják a Fantomiker verseit.) A választott szöveg kulcsmotívumaiból, költői képeiből továbbgondolt asszociációiból a kelet-európai / dél-amerikai csatlakozás-hiány, a mozdulatlanság, a szellemi tespedtség toposzai rajzolódnak ki, a folytonos várakozás a változásra.  De Tolvajnak ebben a szövegében ott hallatszik Dsida Jenő Nagycsütörtök című, a létezésre kérdező költeménye, Bereményi Géza Váróterem című dalszövege, de akár Lovasi András Csillag vagy fecske című számának istenváró büfékocsija is fölidéződhet benne. A Békebeli tranzitállomás alanyi versnek tűnik, de csak első látásra. Meghatározóbb ennél az én tematizált szóródása és a létállapotot körvonalazó, leíró jelleg.

1. A várakozás-utazás toposzának milyen képi variációi találhatók meg a versben? Ezek szakaszonként hogyan gazdagítják a várakozás mint léthelyzet jelentését?
2. Hol vagyunk, mi a beszéd helyszíne? Hogyan jellemezné az osztott én és környezetének viszonyát?
3. Milyen bibliai történetek láncszemeit fűzi össze a dőlt betűs szakasz, mi a jelentősége a kurzív kiemelésnek és a bibliai utalásoknak?

Békebeli tranzitállomás

Ha leszáll,

addig ül egy padon,

ameddig a gyalogút tartana.

Felgyorsult minden.

Régen hetente jött vonat,

mára kiépült bennem az állomás,

nyílt egy büfékocsi és egy jósda.

Tisztálkodni lehet az érnél, szekér

helyett tekintélyes űrtartalmú

járművek tartanak délnek,

akár egy csorda lemaradt tagjai,

kapaszkodnak a tájba, ablakok

felhúzva, apad az olajkút, ülök

a rekkenő hőségben, mint akit

tökön rúgtak, de nem sír, csak

amikor az erdőhöz ért, ahol

lassan szivárogni kezd a zöld.

Nincsenek arcvonásaim. Aki

helyettem cselekszik, az a klónom,

amíg a hippokampuszban trónolok.

A mozdonyvezető hűsítőért indul,

kint a porban lábával kaparja a sódert,

akár a pamplónai bikák és űzőik,

tágul az orr lőrése, hosszan kifúj,

arcra esik, homlokcsapdába kerül.

Bazaltkövek közt végzi a dekk,

elpattan, gördülünk tovább.

Minden alattomos. Miért jött

vagy ment el a tervező? Ki tudja.

Mindenki mér. Hallgat, vár, sejt.

Éles arcokon rianások, furcsa golyvák.

Ha a fejedhez kapsz, nem érzed.

A peremvidék néma, hó és csillámpala.

Távolban lobogó vonatfüst szinuszgörbéi,

alattam pad, rommá ült lécek, korhadék,

a kalaptartó: szellemlétra. Hallucinálsz,

a délibábtól vakon nem bírsz mozdulni,

de a mexikóiak megtalálják az árnyéksarkot

akkor is, ha merőlegesen tűz a nap – bár

a mexikóiak tetszhalottak a sombrero alatt –,

torkodra böknek: „odaveszett, amit kerestél”.

Ölük mentén átizzadt szövet, lábuk között

olcsó virág, felforr a várakozás a kibuggyanó

kutyaagyvelőben, az állat harántfekvésben

utolsó rángásait éli, porban, szoknyák és

sziklák között, kerék alatt.

Összezárja lábát egy kövér virágárus,

kibomlanak a látomások, sínek fekélye,

zárlatos vidék. Éjfél felé a töltéskövek

kihűlnek. A lopott kukorica belobbanó

csuhéja varázsol útszéli otthont.

Úgysem jön a pótbusz. Vennél

valamit, „nem lehetséges”.

Realista vagy, dinamikus, élvezettel

ficánkolsz a hűvös törmeléken. Hány ilyen

mégse-mentség, stratégiai térkép. Kegyelem

torkollik a vonalba. A tüdő tágul, a lélegzet

nehéz, a poggyász súlya csak annyi,

amennyi. A megtett út nem juttat

se beljebb, se kijjebb, se arrébb.

Szellempadokon pipáznak szellemindiánok.

Éhesek. Várják korgó lelküket. Vonatkoztatok,

ha viszonoznak. Kattog a szemafor, izzad a fém,

levetkőzöl, zúg a fül – „mit indiánkodsz?”

Fiuméből egy kagylóhéjjal intenek. Teli hólyag,

párszáz forint, párszáz nanométer, ennyi a tétel,

békenyálban barométer, a vonat jön, elhozza,

amitől a legjobban félsz: a kiutat. Követ törsz,

szeretkezel. Érlelődtél, mádi cefre. Neked

lőttek, idegen. Kő folyik: menedékrend.

Látá a fősütőmester, és mondá Józsefnek

tüstént: álmodtam én is, hogy ímé, három

kosár kalács vala fejemen, ablakon át okádtam,

majd kosárban eresztettek le a Kőfalon,

megmenekültem kezei közül, a Keleti

Kolosszus tátott szája elől, a mozgalmas

part égi drótján megúsztam Goya

Kronoszát, de fennakadtam a kefálban.

Megvagyok, köszi.

Rám telepszik a hajnal egy alkalmi

tisztáson, ezen a békebeli tranzitállomáson.

A várakozás-utazás toposzának milyen képi variációi találhatók meg a versben? Ezek szakaszonként hogyan gazdagítják a várakozás mint léthelyzet jelentését?

A mottó sorai haladás és maradás értelmezésbeli azonosságával játszanak el. A paradoxonra később egy aforizma-szerű mondat világít rá: A megtett út nem juttat se beljebb, se kijjebb, se arrébb. A vers bizonytalanságban hagy afelől, hogy térbeli vagy időbeli távolságról-közelségről van-e szó. A „Mára kiépült bennem az állomás”, és a „Nyílt egy büfékocsi és egy jósda” sűrítő képei vizualizálják a gondolatot. Szintén a mozdulatlan mozgás, a haladva várakozás metaforáinak tűnnek, miközben elbizonytalanítják a szemlélő és a szemlélt személyazonosságát.  Ki marad és ki távozik? Hol vagyunk? Az első sor mozgásra vonatkozó állítása után –„felgyorsult minden” – inkább a lassúság képei következnek. A várakozás hosszúságára, időtlen örökkévalóságára utal az állomás berendezése: „alattam pad, rommá ült lécek”, a hasonlatok: „akár egy csorda lemaradt tagjai”, „ülök / a rekkenő hőségben, mint akit / tökön rúgtak”, a jelzők: „zárlatos vidék”, „hűvös törmelék”.  A távolodó vonatfüst az elválás vagy lemaradás megidézője „Távolban lobogó vonatfüst szinuszgörbéi”. A nézőpont tehát oszcillál a kint és a bent, az utazóé és a várakozóé között. A fölgyorsult – „Kiépült bennem egy büfékocsi” –  és a lelassult – „ülök a rekkenő hőségben” – mozgású alany ugyanannak az egyes szám első személyű beszélőnek a testesülései. (A következő szakasz ezt az osztottságot mélyíti tovább, hiszen, miután az én egyszerre mozgató és utas („Kiépült bennem egy büfékocsi”), aközben „a hippokampuszban trónol”, ám ezekkel az alanyokkal sem azonos, mivel: „Aki helyettem cselekszik, az a klónom” – mondja.

Hirtelen fölülről, „térkép”-ként nézünk a mozgó és mozdulatlan pontokra. Az eltávolított nézőpont általánosító következtetéseket vezet be. A kijelentéseket így már nem csak egy adott helyzetre, hanem visszamenőleg akár az életútra érthetjük. Előkerül a poggyász kifejezés, a szövegkörnyezet pedig megalapozza a gyanút, hogy a poggyászt metaforaként értsük, egy életút terhére asszociáljunk. A vers kurzívan szedett részében magánéleti történésként olvasható képek is fölvillannak. A vers címe visszamenőleg nem csak helyszínt jelöl, de egy változást hozó élethelyzet metaforája is. Az életút tervezhetőségének kételyét kapcsolja az értelmezéshez a két sor: „Hány ilyen / mégse-mentség, stratégiai térkép. Kegyelem / torkollik a vonalba”. A tervezett, de meg-nem-valósult, valamint a nem várt adomány-értékű történések? mozgások? változások? kerülnek a jelentésmezőbe. A „gördülünk tovább” és az „útszéli otthon” szintén ideiglenességet kölcsönöz a mozgásnak és a tájnak. A lét értelmezéséhez kapcsolva ezek a képek megint csak a tervezhetetlennel szembesítenek.

A várakozás és haladás azonosságát személy és tárgy közt felcserélődő jelzők is támogatják. Mint például ebben a szakaszban, melyben emberi testrészek és hozzájuk kapcsolódó érzékek bújtak el a tárgyak leírásában és viszont: tárgyak hangjai a testben: „Vonatkoztatok, / ha viszonoznak. Kattog a szemafor, izzad a fém, / levetkőzöl, zúg a fül”.

Hol vagyunk, mi a beszéd helyszíne? Hogyan jellemezné az osztott én és környezetének viszonyát?

A költemény harmadáig nem derül ki egyértelműen a vershelyzet helyszíne. Peremvidéken mozgó járművekről és várakozó emberekről olvasunk. Akár Magyarország elszigeteltebb területei is lehetnének. Majd a második szakasz végén mexikóiakról beszél a vershang. Az apad az olajkút innen visszaolvasva nem csak benzinkutat, hanem olajlelőhelyet is jelölhet. A hatodik szakaszban indiánokról esik szó, vagyis most már megszilárdul Mexikó körvonala. A különböző életképeket, így a virágárust, a kukoricacsuhéj-tüzet most már dél színeivel képzeljük el. A beszélő egyszerre helyszíni tudósítóként beszél jelen időben, ugyanakkor részese is az eseményeknek, része a tájnak. Egyszerre van kint és bent. Az utazást tárgyaló kulcsmondat is rögzíti ezeket az irányokat, a tagadás szellemében: „A megtett út nem juttat se beljebb, se kijjebb, se arrébb”. Az alany vonatkoztathatja ezt térbeli mozgására, de metaforaként az életidejére is. Vagyis sem a messzeség bejárása, sem az életkor nem tesz bölccsé. Ha ebből a kijelentésből indulva újraolvassuk a verset, akkor éppen az válik irreleváns kérdéssé, hogy hol vagyunk. Mert ebből a szempontból mindegy, hogy Magyarországon járunk-e vagy Mexikóban. A peremvidék és az úton lét – mint a szövegösszefüggés által előhívott képzetek, fogalmak – helyszíntől függetlenül azonos tapasztalatokat hívnak elő.

A helyváltoztatás célját, az életút értelmét egy második szentenciában így foglalja össze a vers-én: „a vonat jön, elhozza, / amitől a legjobban félsz: a kiutat”. Ha összekapcsoljuk ezt a kijelentést az utazással, mint szimbólummal, akkor a vers egy lehetséges üzenete éppen a változástól, a megoldástól való félelem. Jung szerint az utazás éppen a személy önmagával való elégedetlenségéről tanúskodik, mert az utazás toposza az új horizontok föltárását jelképezi az egyetemes emberi kultúra történetében. Az idézet értelmében a versén éppen ezektől az újdonságoktól, változásoktól tart. Wass Albert Üzenet haza című versének refrénje is rögzíti és metaforizálja a közhelyet: „A víz szalad, a kő marad” Azonban Tolvaj Zoltán költeményében „A kő folyik”. Ez az oximoron egy költői szókitalálásával (hapax legamenon) „menedékrend” társaságában éppen arra a paradoxonra fut ki, amelyet a vers mottójában már előlegezett nekünk a költő. Mozgó és mozdulatlan azonosak; nincs tehát változás.

Milyen bibliai történetek láncszemeit fűzi össze a dőlt betűs szakasz, mi a jelentősége a kurzív kiemelésnek és a bibliai utalásoknak?

A dőlt betűs szakasz mintha a tranzitállomás mibenlétéhez adna kultúrtörténeti kulcsot. Az utazás, az úton-lét miértjére adja meg a választ. A bölcsességirodalomba illő szentencia után bibliai történetek megidézése, egymásra montírozása következik. A sütőmester álma József történetéből, Ráháb és a kémet története, valamint a fáraó álma szintén József történetéből. Ezek után még egy Goya-festményt hoz játékba a szakasz. Mindegyik megidézett hagyományban a hős életéről, illetve haláláról döntenek. A sütőmester esetében a tragikus halálos ítélet, Ráháb esetében a kegyelem a kimenetel. A beszélő mintegy helyet cserélve a hősökkel „átverekszi” magát ezeken az eseményeken, és még Kronosz sem nyeli el. Azonban „fennakad” a kefálban, vagyis – orvosi kifejezéssel – a fejben. A szökési kísérlet ilyen kimenetele még a kedves olvasó értelmezésére vár.

Tolvaj Zoltán

Költő, műfordító, 1978-ban született.  Négy meghatározó égtája: Jászladány, Hargita, Budapest, Brazília. Első két verseskötete a Parnasszusnál jelent meg. (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007.) Fantomiker című verseskönyve a JAK-füzetek sorozatban látott napvilágot 2016-ban. Korábban a zeneiség oldaláról közelített a költészethez, és többek között Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos hatása dominált a verseiben. Mára eltávolodott a korábbi kötetek esztétikájától. Borsik Miklós szerint mostani verseiben újfajta prózanyelv veszi át a vezető szerepet, habár a szerzőtől megszokott lírai leírásokból továbbra sincsen hiány. Eleven, színes képekben vezet végig bennünket a számára jól ismert városon, megragadja a hétköznapok észrevétlen pillanatait, s elénk tárja mindazt, amiről csupán ő tud.

Az út / utazás szimbóluma (toposza)

„Az emberi életnek („életút”), valamint egy követendő, példa értékű eszménynek („szent út”) a jelképe […] Az utazás általánosságban a keresés, a fölfedezés, a beavatódás, a megtisztulás, a misztikus tudás utáni vágy,,az egyik szintről a másikra, a profán térből a szent térbe való átlépés; célja a béke, az igazság, a boldogság, a halhatatlanság, a misztikus központ, az önazonosság megtalálása.” (Pál József – Újvári Edit: Szimbólumtár, Balassi, 2001.)

LEXIKON

paradoxon

Olyan állítás, amely képtelenségnek látszik, de alaposabb meggondolás után igaznak bizonyul.

oximoron

Olyan stílusalakzat, amely egymásnak szembetűnően ellentmondó jelentésű szavakat vagy mondatokat kapcsol össze. A görög szó jelentése: szembetűnő butaság. Ez az alakzatban megnyilvánuló logikai képtelenségre utal. (BÁRDOS László – Szabó B. István – Vasy Géza: Irodalmi fogalmak kisszótára, Korona, Budapest, 1996.)