Áprilisi-májusi lapszemle

Részletek

Kéthavi szemle feledés ellen

Már nyár van: mindenkinek melege és elege van – bár – ha kitekintek az ablakon, nem nyarat látok, hanem áprilist, a négyzetméterenként negyven literes esőjével és óránkénti harminc kilométeres szelével. A magyar nyelvterületen azóta végigsöpört jónéhány könyvhét, könyvfesztivál a maga könyvismertetőivel, könyvbemutatóival és könyv-sikerlistáival – jómagam azonban itthon kuksolván csupán a közösségi médiából értesültem beszámolók, lelkendezések, jégesők, menekülések, rakodások, futó zsákmányfotók segítségével minderről. Természetesen jó öreg szkeptikusságom most is feltette a kérdést magának, amolyan félszájjal (a „bajusza” alatt): kell-e egyáltalán lépést tartani? Fontos-e minden megjelenésről azonnal tudni, mindent elolvasni, lehetőleg egy hét alatt? A számomra nyilvánvaló nemleges válasz adja ennek a kéthavi szemlének is a hangulatát: ahogy az előzőben a helyreállt világ szőtte be a szemlézett folyóiratokat, úgy a mostaniban az elmélyülés, a meditatív funkció dominál. A jótékony távolságtartás és a személyesség egyvelege. Az öt perc lassú, mély légzés a túlélés érdekében. Önmagunk, a fények, a szavak és ritmusok pillanatnyi észrevétele. Lehet-e a szakszerű tudományosságra esszészerűen reagálni? Lássuk alább, mit hozott számunkra a 2017/4-es számot viselő, de az idén megjelenő Helikon Irodalom-és Kultúratudományi Szemle Fénykép és irodalom című nagy tematikus száma.

Abban a pillanatban, amikor megláttam a megjelenést a folyóirat Facebook-oldalán egy beharangozó fotó formájában, egyből a kolozsvári BBTE Bölcsészkarán eltöltött magyar szakos éveimnek első periódusa jutott eszembe – akkoriban ugyanis egy stilisztika fedőnevű tantárgy keretén belül Sándor Katalinnal (akit itt ezúttal üdvözlök!) kép és irodalom viszonyát jártuk körül. Bodor Ádám-filmadaptációktól kezdve ekphrasziszon keresztül Nádas Péterig mindenféléről beszélgettük ezeken az órákon, így a Helikon-lapszám kézbevételekor az sem volt nagy meglepetés, hogy maga Sándor Katalin is közöl a Szemle rovatban szöveget Művészetről írni. Az ekphraszisz esztétikája címmel. A szerzőlistában szerepelnek még ismerősök az említett időszakból felderengő szakirodalmi tételek nyomán – így Bazsányi Sándor minuciózus tanulmánya Fénykép – képleírás – szövegkép. Nádas Péter és a fénykép címmel sűrűn vázolja és rendszerezi Nádas viszonyát a fényképészethez, íráshoz, a fény és árnyék, a textúrák és a reprezentálhatóságához, a szerző életművét is korszakolva, de olvashatunk a Pilinszky-költészetben föllelhető optikai médiumokról is Lénárt Tamás tollából, valamint remek összefoglaló a tematikus lapszám szerkesztőjének, Visy Beatrixnak a fénykép és szöveg viszonyáról szóló, átfogó bevezető tanulmánya is.

A legizgalmasabb és a fent említett emlékeimhez leginkább kapcsolódó tanulmány azonban a Milián Orsolyáé volt. Milián A fényképkönyvekről és Nádas Péter vadkörtefa-sorozatairól címet adta a szövegnek, amivel nyilvánvalóan egyből a Saját halál Nádas-műre asszociáltam. Elkapott egyféle nyugtalanító kíváncsiság – vajon végre sikerül-e választ kapnom arra a kérdésre, ami a bölcsészkaron eltöltött évek alatt sehogy sem válaszolódott meg, nevezetesen: a Saját halál szövegének és a vadkörtefa-sorozatnak milyen köze van egymáshoz, hogyan lehet a kettőt „összeértelmezni”, ilyen szépen, hermeneutikusan magyartalanul. Nemrégiben Radics Viktória tartott előadást Kolozsváron Nádas Péterről – az esemény végén ez a kérdés is fölmerült, de úgy tűnt, csak találgatások vannak, illetve elhangzott néhány kísérlet a téma megközelítésére. 6 év töprengés után Milián Orsolya szövege reményteli érzésekkel töltött el.

A tanulmány első felében szerzője a fényképkönyvekről értekezik, gazdag (irodalom)történeti apparátussal lát el bennünket a fotográfia megszületése óta keletkezett ilyen jellegű kiadványok tekintetében, mintegy a nemzetközi szakirodalomban is jól megmerítkezve. Az intermediális befogadói attitűdök felsorakoztatását követően elég élesen tér át a magyarországi fényképkönyvek, szöveges fotóművészeti albumok hagyományára, fogadtatására – egyenesen Nádas művészetére összpontosítva. 1999-ben jelenik meg a Valamennyi fény című Nádas-fényképkönyv a Magvető kiadónál, amelyben szerepel a vadkörtefa-sorozatból jónéhány kép, illetve nagyobbrészt fotoriporteri korszakának első feléből, a hatvanas évekből származó fényképeknek egy része. A Saját halál szövegcentrikus olvasata nyilvánvalóan többször fordul elő – jómagam is a könyv olvasásakor eleinte furcsának tartottam a közbeékelt képeket, míg föl nem vetődött a kérdés, miért is állnak ott. Milián Orsolya a következőket válaszolja: „a Saját halál szinte semmit sem árul el a fotók keletkezési körülményeiről, a fotók és a szöveg szerepeltetésének okairól (ezt paratextuális elemek, interjúk és más Nádas-szövegek tárják fel), nem írja le és nem teszi egyértelműen a verbális narratíva szereplőjévé a gombosszegi vadkörtefát – más szóval, nem teremt egyértelmű kapcsolatot a képek és a szöveg között”, ugyanakkor hozzáteszi, hogy a körtefa 1994-től 2001-ig tartó mindennapos fotózása „a felépülést, gyógyulási folyamatot segítő, terapeutikus hatású cselekvés”, „a kötet egyrészt a képek és a szöveg közti megfelelések, elcsúszások, ellentmondások, fürkészésére ösztönöz, másrészt aktívabb, figyelmesebb olvasói-nézői vagy nézői-olvasói befogadói részvételre vesz rá.” Fontos itt a részvétel, az aktív olvasás és a figyelem, a terapeutikus hatás – „a fotográfus már-már szertartásosan rögzíti nap mint nap a fa »lélegzetvételeit«”, s „ahogyan a fényképész és a vadkörtefa közé az olcsó polaroid fényképezőgép ékelődik be, úgy tart távolságot másoktól és különböződik el önmagától gondos, aprólékos megfigyelései és nyelve által az önéletíró én”, írja Milián. Az önéletíró én számára tehát a fa mindennapos fotózása egyfajta meditatív tevékenység, s ezeknek a képeknek nem kifejezetten az a szándékuk, hogy feltétlenül illusztráljanak, vagy összhangban legyenek a szöveggel mint olyannal, hanem… hát… tulajdonképpen hasonlítanak a nyugtató mobilapplikációk kedvelt meditációs típusára, a „Becoming the Tree”-re. Már megint a jelenlét. Az önmagát kiüresítő szemlélődés feltöltése tartalommal, a múltbeli pillanat befagyasztása, ahogy Roland Barthes írja a Világoskamrában: „ez volt.” Egy meditatív cselekedet belefagy a fába, akár rovar a borostyánba. Az ötperces túlélő légzésgyakorlat pont úgy vet ki a világból, mint a klinikai halál. Köszönjük a tanulmányt!

A magyar folyóirat-kultúra támogatottságáról mond el sokat az is, hogy a legújabb, de mégis 2017-es évjelzéssel megjelenő 98. számú Ex Symposion miért ezekben a hónapokban jelent meg és került hozzám – bár a legjobbkor jött, ugyanis nemrégiben behatóbban is volt alkalmam foglalkozni a Symposion-jelenséggel. Az Ex Symposion legújabb száma – az Új Symposionról! Úgy tűnik, hogy a vajdasági irodalom radikális és végtelenül izgalmas, vizuálisan és szövegileg is a múlt rendszerek cenzúrázós korszakait messzemenőkig túlszárnyaló folyóiratát nagyobb érdeklődés övezi, mint korábban. Nyilvánvaló, hogy az Ex Symposion és a Új Symposion szerzőgárdáját sok minden összekapcsolja, az Új Symposionról például nemrég a vizualitás kapcsán rendeztek konferenciát, és a Tiszatáj is tematikus blokkot állított össze a folyóiratról, meg általában a kortárs vajdasági irodalomról (amelyről, remélhetően, ha hozzájutok, a következő szemlében írni is fogok). Az Ex Symposion azonban nem a szokásos felosztást követte, most nincsenek rovatok, szépirodalmi szövegek – ez nemes egyszerűséggel egy interjú-kötet, amely az egykori Új Symposion-szerkesztőkkel készült, vagyis: Ladányi István bevezető esszéjének címe egyszerűen Sympó, majd ezt követi Szerbhorváth György beszélgetése Várady Tiborral, a Józsa Mártáé Ladik Katalinnal, Rajsli Emese péterváradi beszélgetése Böndör Pállal és Maurits Ferenccel, Géczi János Baráth Ferenccel beszélgetett, Thomka Beátával Ladányi István, ezt követi Kocsis Árpád interjúja Csorba Bélával, Bozsik Péter Szűgyi Zoltánnal, ugyancsak Szerbhorváth György Mák Ferenccel, szintén Bozsik és Ladányi Fenyvesi Ottóval illetve Balázs Attilával, Virág Zoltán kérdezte Losoncz Alpárt – az egyetlen átfogóbb elemzés csupán a Szombathy Bálinté, aki a lap arculatáról, vizualitásáról, szépségéről írt összefoglalót. Ez a több mint száz oldalas lapszám gazdag betekintést nyújt a szerkesztőség, a múlt és a barátság szövevényeibe.

Oda és vissza vagyok a Műút legújabb számának, a 66-osnak a kritikarovatától, bár ezt Zelei kolléga is megtette már annakidején – de hát mit lehet csinálni, ha egyszer a Műút a kritika csúcsteljesítménye? Nem arra gondolok most itt, hogy minden kritika makulátlan lenne, hanem arra, hogy releváns könyvekről, kielégítő terjedelemmel – nem mindig a legnépszerűbb kötetekről szólnak ezek a kritikák, de az irodalomtudomány számára fontosak, ugyanis keveredik bennük az akadémiai lendület és a fiatalos hév –, ami gyakorlatilag számomra maga a Műút. Az összeolvasás ugyanakkor most elmarad, illetve átalakul: adva vagyon két téma, az esztétika és a Polcz-Mészöly páros.

Lássuk az esztétikát. A Műútban Seregi Tamás Művészet és esztétika című 2017-es, a Tiszatáj-könyveknél megjelent kötetéről Zsellér Anna ír, Bagi Zsolt Az esztétikai hatalom elmélete. Kulturális felszabadítás egy újbarokk korban (Napvilág, 2017) című munkájáról pedig Radnóti Sándor ír nagyszabású kritikát. Számomra két dolog vált világossá mindkét könyv kapcsán: az esztétika még mindig nagyon nehezen meghatározható, bebarikádozható, felosztható és megmagyarázható dolog. Még mindig ugyanazokat az elméleteket hasznosítjuk újra, ennek ellenére mégis újból megkíséreljük valamilyen módon a felszabadítás szolgálatába állítani – kisebb-nagyobb sikerrel. Radnóti Sándor elemzését azonban nagy élvezettel olvastam – gördülékeny, vitázó, következetes és korrigáló, figyelmes és nagytudású kritikus, aki nem rejti véka alá a nézeteit. Hozzám közelálló az a hangnem, amely az elméleteket úgy próbálja megérteni és megértetni, hogy közben a gyakorlatba tételének lehetőségeiről és lehetetlenségeiről is képes higgadtan véleményt formálni. Az írás a szó legszorosabb értelmében kritika: elsősorban azért, mert a filozófia terepén mozog, és nem az irodalomban (akármilyen furcsán is hangzik) – mivel az irodalomban úgy tűnik, nem merünk kritizálni (erre nyilvánvalóan van negatív és pozitív magyarázat is). Radnóti Sándor a Bagi-kötet nagy témáit veszi sorra, a szoros olvasást választva, a szerző gondolatmenetébe való belehelyezkedést, amelynek jótékony alapjaira és buktatóira is rámutat. Azért szerettem, mert tényleg hozott egy kis gyakorlatot is az elméletbe (ezért olvastam a szépirodalmi kritikák közül szívesen a mindig élesen látó, a szóképeket és alakzatokat, gondolatmeneteket pontosan fölfejtő Lapis Józsefet, aki Fehér Renátó Holtidény című kötetéről írt).

A Mészöly-Polcz házaspár 1948 és 1997 közötti levelezését adta ki nemrég a Jelenkor kiadó, A bilincs a szabadság legyen címmel – ennek alkalmából Nagy Boglárkával, a kötet szerkesztőjével Gregor Lilla beszélgetett. Az interjúból két fontos elemet emelnék ki, ami az irodalomtudományt és az irodalomkedvelőket közösségként célirányosan érinthet, az első a Mészöly-életmű kapcsán vetül föl: „Említettem, hogy bizonyos konkrétumok, életesemények, történetek, amelyekről Mészöly mesél a feleségének, bekerültek az életmű egyes darabjaiba (…) Ez arra világít rá, hogy ez az egyébként végletekig sűrített poétikára alapozott életmű, ez a nagyon szikár és a végtelen pontosság értelmében absztrakt mészölyi próza, amelynek topográfiáját jól be tudta határolni a szakirodalom, rendelkezik felfejhető, faktuális történetelemekkel, eseményekkel. Amiből az következik, hogy ennek az absztrakciós poétikai műveletnek a folyamata is feltárható valamelyest.”– mondja Nagy Boglárka. A későbbiekben pedig elgondolkodtatóan: „Amikor hosszú éveken át arról szólnak a levelek, hogy milyen nehézségek árán próbálják a létfenntartáshoz szükséges minimumot megteremteni, abból is az látható, hogy mennyire nem voltak korrumpálhatók, hogy kiknek a segítségére számíthattak (…), miközben egyúttal érzékletes benyomást kapunk a korabeli alkotó értelmiség számára rendelkezésre álló szereplehetőségekről is.” A Nagy Boglárka-interjúval összecseng a kötetről kritikát író Balajthy Ágnes szövege is, amely egyik mozzanatában a következőket írja a korszak értelmisége számára fontos élőbeszédről: „Vagy ahogy Polcz Alaine festi le a demokratikus ellenzék kisoroszi találkozójának hangulatát: »órákig tartó csendes, meghitt, intellektuális együttlét«. (768) Azt a következtetést már nekünk kell levonnunk, hogy a diktatúra szorításában megteremtődő kis közösség, melyet különféle vérmérsékletű, értékvilágú, ideológiai beállítottságú művészek és gondolkodók alkottak, teljesen széthullott a kilencvenes évekre. A 2018-as perspektívából mindenesetre különös pikantériája van annak az 1985-ös levélnek, melyben Mészöly arról tudósít, hogy két fiatal barátjával, Esterházyval és Nádassal elvitte vacsorázni Soros Györgyöt: »azt hiszem, jó este volt«. (777)”. Azt hiszem, Balajthy Ágnes finom humorával és érzékeny szövegértésével, érthető és körültekintő nyelvezetével mindig képes engem meggyőzni, hiába harangozza be előre, hogy levelezéskötetről nem lehet kritikát írni. Íme, a bizonyíték.

Az elmélyülést fokozva visszakanyarodnék az áprilisi Látóhoz, amely szintén egy interjúval győzött meg arról, hogy változtatnom kellene az évek múltán exponenciálisan csökkenő prózaolvasási szokásaimon és vegyek végre kézbe egy új, jó és szívemhez szóló regényt. Az áprilisi Látóban ugyanis Láng Zsolt Szilasi Lászlót kérdezte, aki nagyon őszintén, feltárulkozva válaszolt. Olyannyira, hogy kedvet kaptam legújabb regénye, a 2018-as Luther kutyái elolvasásához. Az interjúban szó esik a szerző betegség(ei)ről, életútjának nehéz pillanatairól – a regény is hasonló témában íródott. Szilasi nyelve meglepően közel áll hozzám – tessék nekem elnézni, ez most egy személyes lapszemle! –, s az már a teteje mindennek, hogy a Látós regényrészletet pontosan kellemetlen, fejet fájdító illatfelhőbe burkolt kórházi váróteremben olvastam. Tehát az öt percnyi túlélős lélegzetvételek akkor és ott szöveg formájában öltöttek alakot. E kéthavi szemlében nem kapott helyet egyetlen vers sem – nem találtam őket meggyőzőnek, talán kicsit fáradt most a líra. Vagy én volnék? Legyen akkor próza és öröm. A legjobbakat a következőig!