A vonaton olvasás sorsszerű megakadásai

Részletek

Írta: Csanda Gábor

Be az Írók Boltjába, kiválasztani a lapok közül a három legjobbat, és sipirc haza, olvasni. Ez volt a terv. A könyvesboltban viszont bő félórát lapoztam-olvasgattam-válogattam, míg a biztonság kedvéért csaknem minden decemberi lapot megvettem; Jelenkor sajnos nem volt, nyilván elkapkodták.

Ha jól emlékszem (vagy ahogy Danyi Zoltán rózsás hőse mondaná: emlékszek), de erre persze semmi garancia, a felkérés úgy szólt (itt ezt akkor nagyon szépen meg is köszönöm), a 2021-es év utolsó két hónapjából válogathatok, de amikor az előttem szóló Lakner Dávid szemléjét megláttam (meglátni és megszeretni), rögtön tudtam, hogy a novemberi legértékesebb vadak kilőve. Persze, nem ismerem az egész novemberi lapjárást, de abból, amit Lakner Dávid kiválasztott s ahogy, arra következtetek, hogy a legjavát sikerült levadásznia. Ami másfelől nagyon jó hír, mert sok érdekes és jó szövegre hívta fel a figyelmet.

Na most, pozsonyi lévén, kézenfekvőnek tűnt, hogy az Irodalmi Szemle és a Kalligram decemberi számait fogom mustrálni, meg is tettem, de nem ezeket ajánlom, mert egykoron mindkettőnek szerkesztője voltam, s még részrehajlónak tűnnék. Annyit azért meg kell említenem, hogy mindkét folyóirat Vida Gergely verseiből hoz egy-egy blokkot, s a két összeállítás egymásra is felelget, mintha egyazon ciklusból származnának. Már csak ezekért a versekért is érdemes a két lap decemberi számát felütni. Amúgy a Vida Gergely-versek: kép kép hátán. A szerző továbbra is a jól ismert, karakteres és egyéni hangján szólal meg: ezúttal is nagy szerep jut a látványnak, a folyamatrajznak, egy-egy helyzet vagy mikrotörténet leírásának, vizuális megragadásának. De egyúttal rá is kérdez arra, mennyire ragadható meg a világ a maga halmozott képiségében, főleg, ha ezek a képek egymásra rétegeződnek, mint itt is, e két különböző, de egymást erősítő válogatásban.

Az Alföld 2021. decemberi száma, jelöletlenül, de azonnal észrevehetően az ifjúságra helyezte a hangsúlyt, s a gyermekirodalomnak és a kamaszoknak vagy a róluk szóló irodalomnak van szánva; egészen kiváló összeállítás, 144 oldalon. Ráadásul ezt a korosztályt, a tizenévesekét képviseli a hátsó fertályban helyt kapó tíz könyvkritika, -recenzió tárgya is: le a kalappal! A számot egy eddig már tíz mesekönyvet illusztráló művész, M. Nagy Szilvia ceruzarajzai teszik még izgalmasabbá ‒ újabb kalapemelés. A kamaszság alól egyedül az Alföld évfolyama (2021-ben a 72.) meg a szerkesztőgárda kora képez kivételt, de ifjú (éber, nyitott, eleven) voltukat épp ez a príma decemberi szám is bizonyítja, na meg nem is oly rég jártak (épp a világjárvány előtt) az Irodalmi Szemle (Mizser Attila és Nagy Csilla) meghívásából Pozsonyban, ott láthattuk-hallhattuk őket élőben: elevenek, nyitottak, éberek voltak. Ha mindenképp ki kellene emelnem (nem kell, tudjuk) egy alkotást, akkor Kiss Ottó Vonatos dal című szövege volna az. Afféle beavatásvers: a kisgyerek először száll szülei nélkül vonatra, a szövegben refrénszerűen ismétlődnek a felnőttkorból visszanéző szakaszok. A négy műfaji rovatból a tanulmányokat emelném ki, három egészen kiváló dolgozatról van szó: Szilágyi Zsófia Ha a tanár az áldozat (Mészöly Ágnes: Darwin-játszma, Komlós Aladár: Néró és a VII. A); Szekeres Nikoletta – Jeney Zoltán: „Az eleven halál terei” (A tér szerepe három ifjúsági regényben); Molnár Fanni: A mozgáskorlátozottságról kamaszoknak (Testreprezentáció a Célvonal című ifjúsági regényben). Amit azonban elsőként, még a boltban olvastam, az a lap utolsó írása, a 2021-es Alföld-díjasokról szóló három szerkesztői indoklásból a harmadik: Lapis József, a Szemle rovat vezetője ír Balajthy Ágnes kritikai gyakorlatáról, egyebek közt ezekkel a szavakkal: Balajthy Ágnes „odafordulása élvezetesebbé teszi a művet magát. Munkássága egyértelműen megmutatja, hogy egy érzékeny olvasat mennyire szerves része tud lenni a mű világának, és milyen nagy mértékben képes gazdagítani a befogadást”. A kritika szerves része a mű világának, ezt nagyon fontos észrevételnek tartom. Kifejezetten élményszerű a lap Kilátó rovatának esszécsokra, ebben gyermek- és ifjúságiirodalom-szerzők mondják el véleményüket a műfajról, mindegyikük a maga eddigi alkotásairól s ezek hatásáról is szól, így egyfajta három-négyoldalas összefoglalókat, műhelytitkokat kapunk (nyilván szerkesztői felkérésre megírt vallomásokat), sorrendben a következők tollából: Kertész Erzsi, Kalapos Éva Veronika, Wéber Anikó, Molnár T. Eszter, Dávid Ádám, Tasnádi István és Berg Judit. A mintegy huszonöt oldalnyi összeállítást főként általános iskolai tanítóknak, középiskolai tanároknak ajánlom, na meg persze azoknak, akikről, akikhez a felsorolt szerzők szólnak, ezért jó arra gondolni, hogy hátha akad (sok) pedagógus, aki ezt a decemberi Alföld-számot beviszi az iskolába irodalomórára… Jellemző – rám jellemző, csóválom is a fejem, s hümmögök –, hogy a Komolyan venni című írás (Kalapos Éva Veronika esszéje) alábbi mondata állít meg a laza olvasásban: „Magyarországon több mint kétmillió gyermek él a létminimum alatt, akiket hiába próbálnánk kímélni egy könyvben – ezerszer rosszabb dolgokat láttak már annál, amit mi kitalálunk.” Végtelenül lehangoló, elkeserítő.

Az Alfölddel szemben az Apokrif (2021/4. Tél) gyorsabb olvasnivaló, egy rövid háromórás vonatút (Budapest–Pozsony) Párkányig tartó szakaszáig kiolvasható (Érsekújvárig még a Buksz 2021. ősz–téli lapszámát is átpörgethetjük közben). Az impresszum (3., számozatlan oldal) mellé kiemelt idézet – „Megnyugtató, hogy / ezt az egészet egyszer elhitte valaki” – Izsó Zita Tisztasági festés című verséből való. A számot Rudas Klára színes képei (főleg olaj és ceruza) illusztrálják, a festővel veress dani beszélget a Látószög rovatban. A nagy élmény Németh Zoltán Montuhotepi című verse; a szerző nyáron megjelent verseskötete (Tektonika) mintha összegzése volna korábbi líraeszményeinek – itt a többes szám maximálisan indokolt –, nos, ehhez képest a Montuhotepi visszatérés a rövid, metaforikus megszólaláshoz, s ahhoz a fajta vershez, melynek mindenekelőtt esztétikai olvasata van. A címet, ha úgy olvassuk, hogy a végén szereplő -i az 1-est jelenti, akkor egy egyiptomi uralkodó nevét kapjuk, akinek mindössze két csonka szobra maradt fenn, mindkettőre jellemző, hogy hiányzik a lábuk (az egyiknek teljesen, a másiknak térdtől lefelé), innen nézve bravúros a vers indítása: „a menekülés lábán futni el”, de a folytatása is: „gyorsabb, mint az árnyék futása / amely némán üti a sötétet / a szenvedő éjben”, ahol meg a csatazaj mögé finoman fellopakodik a sakk eszköztára. S ebben a versben is megmutatkozik, ami a Németh Zoltán-költészetre annyira jellemző: az apokaliptikus vízió, az ember (itt konkrétan: gyerekek) szinte természetesnek tűnő pusztulása. Pár oldallal távolabb Juhász Tibor kisprózája (Ezeket a szavakat ismered?) megint lelkiismeret-furdalásra késztet bennünket (na, itt nem indokolt a többes szám, mert konkrétan engem): hogyan lehetséges, hogy már megint huzamos ideig nem gondoltam a – mondjuk így – periférián élőkre, a hozzánk képest teljes kiszolgáltatottságban, nyomorban szenvedőkre, akikről Juhász Tibor úgy tud írni, mintha nem is szenvednének saját attribútumaiktól. És persze, gondolhatunk ezekre a szociálisan kiszolgáltatottakra, úgy általában, mint a világ egyéb nyomorúságaira, de azért egy konkrét írás, egy szociográfiailag hiteles széppróza sokkal hatásosabb. Igen rokonszenves, hogy a jórészt huszonéves szerzőgárdán túl a recenziókat hozó Látótávolság rovat négy könyve közül három is elsőkötetes szerzőé, de az is, hogy három recenziónak nő a szerzője. Mondjuk, a Závada Péter Gondoskodás című könyvéről írt recenziójában (Bolyongások a líra-útvesztőben) Szijjártó Johanna helyében a „Csak én bírok versemnek hőse lenni, / meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár” idézetről nem írtam volna, hogy ez a „vers egyik megkapó sora”, merthogy az olvasó nem tudja eldönteni, vajon a két sor közül ezt melyikre érti (nyilván a kettőre együtt), s nem tettem volna hozzá, hogy ez „egyben egy Babits-parafrázis is”, vagy ha mégis, a Babits-vers címét azért mégsem írtam volna ki; amúgy persze nem baj.

A Forrás 2021/12. száma folytatja Szmeskó Gábor Pilinszky-tanulmányát; az első részben Simone Weil hatásáról volt szó, ez a mostani a Pilinszky-költészet transzcendenciáját taglalja. Mindenekelőtt azonban hoz egy csokornyi publikálatlan Tandori-verset, úgyhogy lassan, de biztosan igaz lesz Tandori Dezsőre is, amit Márai írt Kosztolányival kapcsolatban első posztumusz műve kapcsán: „még nagy műveket várhatunk tőle.” A verscsokorhoz Füzi Péter kínál fogódzót, ebből azonban egyvalami nem derül ki: hogy a folyóiratnak Tandori által küldött, s 2013 áprilisában már betördelt versek miért csak most jelennek meg. Ugye, a szerkesztő magától értetődően válogat, társít, hónapokra előre tervez, ezért aztán gyakran spájzol is, itt azonban nem erről van szó, hanem talán arról, hogy kilenc évvel ezelőtt ezek a Forrásnak elküldött Tandori-versek elkallódtak a szerkesztőségben, a Füzi-féle Megtalálói megjegyzések mindenesetre ezt sejteti, amikor azt írja e fellelt költeményekről, hogy ezek „a szerkesztőségi munkafolyamat sorsszerű megakadásai révén már kiszedett szövegként kerültek félre”. A Pilinszky-tanulmány előtt Mohai V. Lajos pazar kétsorosa (Száműzetés. Pilinszky-hommage): „Hajnalfény huzalában / lángolnak a muskátlik.” Az egyívnyi képmellékletben Orosz István grafikái – ezekhez kapcsolódik Varga Zoltán kommentárja-értelmezése (Fel és le a lépcsőlabirintusban. Orosz István Vigyázat, lépcső! című animációs filmjének nyomában). A lapot A. Gergely András precíz recenziója zárja („De szellemet, boldogtalan dudás, Ön sose látott…” Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában), melyben, fájdalom, elég kevés konkrét szó esik ugyan a zsidó amerikai prózáról, ám a három kiemelt kategóriát, a humort, az iróniát és az öniróniát s ezek történeti-irodalomelméleti fejezeteit alaposan körüljárja. (Igaz, a Szlukovényi-könyvhöz, nem pedig a benne tárgyaltakhoz szeretne kedvet csinálni; magamra vessek.)

Pozsonyban sehol nem kapni magyar nyelvű irodalmi folyóiratot, igaz, ÉS-t sem, és semmi nem utal arra, hogy ez a helyzet 2022-ben esetleg változhatna. Marad az utazás, meg az internet. Ráadásul ez év elején leállt a Beke Zsolt által üzemeltetett dunszt portál – olvasható bár, de nem frissül –, s ez egyáltalán nem arra vall, hogy a tavalyinál jobb év várható. (Feleségemnek van igaza, aki a Mikor lesz jó? kérdésemre azt szokta válaszolni: már volt.)

Csanda Gábor (1963, Pozsony) szerkesztő, kritikus, a Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztője.