Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

A vonaton olvasás sorsszerű megakadásai

Be az Írók Boltjába, kiválasztani a lapok közül a három legjobbat, és sipirc haza, olvasni. Ez volt a terv. A könyvesboltban viszont bő félórát lapoztam-olvasgattam-válogattam, míg a biztonság kedvéért csaknem minden decemberi lapot megvettem; Jelenkor sajnos nem volt, nyilván elkapkodták.

Ha jól emlékszem (vagy ahogy Danyi Zoltán rózsás hőse mondaná: emlékszek), de erre persze semmi garancia, a felkérés úgy szólt (itt ezt akkor nagyon szépen meg is köszönöm), a 2021-es év utolsó két hónapjából válogathatok, de amikor az előttem szóló Lakner Dávid szemléjét megláttam (meglátni és megszeretni), rögtön tudtam, hogy a novemberi legértékesebb vadak kilőve. Persze, nem ismerem az egész novemberi lapjárást, de abból, amit Lakner Dávid kiválasztott s ahogy, arra következtetek, hogy a legjavát sikerült levadásznia. Ami másfelől nagyon jó hír, mert sok érdekes és jó szövegre hívta fel a figyelmet.

Na most, pozsonyi lévén, kézenfekvőnek tűnt, hogy az Irodalmi Szemle és a Kalligram decemberi számait fogom mustrálni, meg is tettem, de nem ezeket ajánlom, mert egykoron mindkettőnek szerkesztője voltam, s még részrehajlónak tűnnék. Annyit azért meg kell említenem, hogy mindkét folyóirat Vida Gergely verseiből hoz egy-egy blokkot, s a két összeállítás egymásra is felelget, mintha egyazon ciklusból származnának. Már csak ezekért a versekért is érdemes a két lap decemberi számát felütni. Amúgy a Vida Gergely-versek: kép kép hátán. A szerző továbbra is a jól ismert, karakteres és egyéni hangján szólal meg: ezúttal is nagy szerep jut a látványnak, a folyamatrajznak, egy-egy helyzet vagy mikrotörténet leírásának, vizuális megragadásának. De egyúttal rá is kérdez arra, mennyire ragadható meg a világ a maga halmozott képiségében, főleg, ha ezek a képek egymásra rétegeződnek, mint itt is, e két különböző, de egymást erősítő válogatásban.

Az Alföld 2021. decemberi száma, jelöletlenül, de azonnal észrevehetően az ifjúságra helyezte a hangsúlyt, s a gyermekirodalomnak és a kamaszoknak vagy a róluk szóló irodalomnak van szánva; egészen kiváló összeállítás, 144 oldalon. Ráadásul ezt a korosztályt, a tizenévesekét képviseli a hátsó fertályban helyt kapó tíz könyvkritika, -recenzió tárgya is: le a kalappal! A számot egy eddig már tíz mesekönyvet illusztráló művész, M. Nagy Szilvia ceruzarajzai teszik még izgalmasabbá ‒ újabb kalapemelés. A kamaszság alól egyedül az Alföld évfolyama (2021-ben a 72.) meg a szerkesztőgárda kora képez kivételt, de ifjú (éber, nyitott, eleven) voltukat épp ez a príma decemberi szám is bizonyítja, na meg nem is oly rég jártak (épp a világjárvány előtt) az Irodalmi Szemle (Mizser Attila és Nagy Csilla) meghívásából Pozsonyban, ott láthattuk-hallhattuk őket élőben: elevenek, nyitottak, éberek voltak. Ha mindenképp ki kellene emelnem (nem kell, tudjuk) egy alkotást, akkor Kiss Ottó Vonatos dal című szövege volna az. Afféle beavatásvers: a kisgyerek először száll szülei nélkül vonatra, a szövegben refrénszerűen ismétlődnek a felnőttkorból visszanéző szakaszok. A négy műfaji rovatból a tanulmányokat emelném ki, három egészen kiváló dolgozatról van szó: Szilágyi Zsófia Ha a tanár az áldozat (Mészöly Ágnes: Darwin-játszma, Komlós Aladár: Néró és a VII. A); Szekeres Nikoletta – Jeney Zoltán: „Az eleven halál terei” (A tér szerepe három ifjúsági regényben); Molnár Fanni: A mozgáskorlátozottságról kamaszoknak (Testreprezentáció a Célvonal című ifjúsági regényben). Amit azonban elsőként, még a boltban olvastam, az a lap utolsó írása, a 2021-es Alföld-díjasokról szóló három szerkesztői indoklásból a harmadik: Lapis József, a Szemle rovat vezetője ír Balajthy Ágnes kritikai gyakorlatáról, egyebek közt ezekkel a szavakkal: Balajthy Ágnes „odafordulása élvezetesebbé teszi a művet magát. Munkássága egyértelműen megmutatja, hogy egy érzékeny olvasat mennyire szerves része tud lenni a mű világának, és milyen nagy mértékben képes gazdagítani a befogadást”. A kritika szerves része a mű világának, ezt nagyon fontos észrevételnek tartom. Kifejezetten élményszerű a lap Kilátó rovatának esszécsokra, ebben gyermek- és ifjúságiirodalom-szerzők mondják el véleményüket a műfajról, mindegyikük a maga eddigi alkotásairól s ezek hatásáról is szól, így egyfajta három-négyoldalas összefoglalókat, műhelytitkokat kapunk (nyilván szerkesztői felkérésre megírt vallomásokat), sorrendben a következők tollából: Kertész Erzsi, Kalapos Éva Veronika, Wéber Anikó, Molnár T. Eszter, Dávid Ádám, Tasnádi István és Berg Judit. A mintegy huszonöt oldalnyi összeállítást főként általános iskolai tanítóknak, középiskolai tanároknak ajánlom, na meg persze azoknak, akikről, akikhez a felsorolt szerzők szólnak, ezért jó arra gondolni, hogy hátha akad (sok) pedagógus, aki ezt a decemberi Alföld-számot beviszi az iskolába irodalomórára… Jellemző – rám jellemző, csóválom is a fejem, s hümmögök –, hogy a Komolyan venni című írás (Kalapos Éva Veronika esszéje) alábbi mondata állít meg a laza olvasásban: „Magyarországon több mint kétmillió gyermek él a létminimum alatt, akiket hiába próbálnánk kímélni egy könyvben – ezerszer rosszabb dolgokat láttak már annál, amit mi kitalálunk.” Végtelenül lehangoló, elkeserítő.

Az Alfölddel szemben az Apokrif (2021/4. Tél) gyorsabb olvasnivaló, egy rövid háromórás vonatút (Budapest–Pozsony) Párkányig tartó szakaszáig kiolvasható (Érsekújvárig még a Buksz 2021. ősz–téli lapszámát is átpörgethetjük közben). Az impresszum (3., számozatlan oldal) mellé kiemelt idézet – „Megnyugtató, hogy / ezt az egészet egyszer elhitte valaki” – Izsó Zita Tisztasági festés című verséből való. A számot Rudas Klára színes képei (főleg olaj és ceruza) illusztrálják, a festővel veress dani beszélget a Látószög rovatban. A nagy élmény Németh Zoltán Montuhotepi című verse; a szerző nyáron megjelent verseskötete (Tektonika) mintha összegzése volna korábbi líraeszményeinek – itt a többes szám maximálisan indokolt –, nos, ehhez képest a Montuhotepi visszatérés a rövid, metaforikus megszólaláshoz, s ahhoz a fajta vershez, melynek mindenekelőtt esztétikai olvasata van. A címet, ha úgy olvassuk, hogy a végén szereplő -i az 1-est jelenti, akkor egy egyiptomi uralkodó nevét kapjuk, akinek mindössze két csonka szobra maradt fenn, mindkettőre jellemző, hogy hiányzik a lábuk (az egyiknek teljesen, a másiknak térdtől lefelé), innen nézve bravúros a vers indítása: „a menekülés lábán futni el”, de a folytatása is: „gyorsabb, mint az árnyék futása / amely némán üti a sötétet / a szenvedő éjben”, ahol meg a csatazaj mögé finoman fellopakodik a sakk eszköztára. S ebben a versben is megmutatkozik, ami a Németh Zoltán-költészetre annyira jellemző: az apokaliptikus vízió, az ember (itt konkrétan: gyerekek) szinte természetesnek tűnő pusztulása. Pár oldallal távolabb Juhász Tibor kisprózája (Ezeket a szavakat ismered?) megint lelkiismeret-furdalásra késztet bennünket (na, itt nem indokolt a többes szám, mert konkrétan engem): hogyan lehetséges, hogy már megint huzamos ideig nem gondoltam a – mondjuk így – periférián élőkre, a hozzánk képest teljes kiszolgáltatottságban, nyomorban szenvedőkre, akikről Juhász Tibor úgy tud írni, mintha nem is szenvednének saját attribútumaiktól. És persze, gondolhatunk ezekre a szociálisan kiszolgáltatottakra, úgy általában, mint a világ egyéb nyomorúságaira, de azért egy konkrét írás, egy szociográfiailag hiteles széppróza sokkal hatásosabb. Igen rokonszenves, hogy a jórészt huszonéves szerzőgárdán túl a recenziókat hozó Látótávolság rovat négy könyve közül három is elsőkötetes szerzőé, de az is, hogy három recenziónak nő a szerzője. Mondjuk, a Závada Péter Gondoskodás című könyvéről írt recenziójában (Bolyongások a líra-útvesztőben) Szijjártó Johanna helyében a „Csak én bírok versemnek hőse lenni, / meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár” idézetről nem írtam volna, hogy ez a „vers egyik megkapó sora”, merthogy az olvasó nem tudja eldönteni, vajon a két sor közül ezt melyikre érti (nyilván a kettőre együtt), s nem tettem volna hozzá, hogy ez „egyben egy Babits-parafrázis is”, vagy ha mégis, a Babits-vers címét azért mégsem írtam volna ki; amúgy persze nem baj.

A Forrás 2021/12. száma folytatja Szmeskó Gábor Pilinszky-tanulmányát; az első részben Simone Weil hatásáról volt szó, ez a mostani a Pilinszky-költészet transzcendenciáját taglalja. Mindenekelőtt azonban hoz egy csokornyi publikálatlan Tandori-verset, úgyhogy lassan, de biztosan igaz lesz Tandori Dezsőre is, amit Márai írt Kosztolányival kapcsolatban első posztumusz műve kapcsán: „még nagy műveket várhatunk tőle.” A verscsokorhoz Füzi Péter kínál fogódzót, ebből azonban egyvalami nem derül ki: hogy a folyóiratnak Tandori által küldött, s 2013 áprilisában már betördelt versek miért csak most jelennek meg. Ugye, a szerkesztő magától értetődően válogat, társít, hónapokra előre tervez, ezért aztán gyakran spájzol is, itt azonban nem erről van szó, hanem talán arról, hogy kilenc évvel ezelőtt ezek a Forrásnak elküldött Tandori-versek elkallódtak a szerkesztőségben, a Füzi-féle Megtalálói megjegyzések mindenesetre ezt sejteti, amikor azt írja e fellelt költeményekről, hogy ezek „a szerkesztőségi munkafolyamat sorsszerű megakadásai révén már kiszedett szövegként kerültek félre”. A Pilinszky-tanulmány előtt Mohai V. Lajos pazar kétsorosa (Száműzetés. Pilinszky-hommage): „Hajnalfény huzalában / lángolnak a muskátlik.” Az egyívnyi képmellékletben Orosz István grafikái – ezekhez kapcsolódik Varga Zoltán kommentárja-értelmezése (Fel és le a lépcsőlabirintusban. Orosz István Vigyázat, lépcső! című animációs filmjének nyomában). A lapot A. Gergely András precíz recenziója zárja („De szellemet, boldogtalan dudás, Ön sose látott…” Szlukovényi Katalin: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában), melyben, fájdalom, elég kevés konkrét szó esik ugyan a zsidó amerikai prózáról, ám a három kiemelt kategóriát, a humort, az iróniát és az öniróniát s ezek történeti-irodalomelméleti fejezeteit alaposan körüljárja. (Igaz, a Szlukovényi-könyvhöz, nem pedig a benne tárgyaltakhoz szeretne kedvet csinálni; magamra vessek.)

Pozsonyban sehol nem kapni magyar nyelvű irodalmi folyóiratot, igaz, ÉS-t sem, és semmi nem utal arra, hogy ez a helyzet 2022-ben esetleg változhatna. Marad az utazás, meg az internet. Ráadásul ez év elején leállt a Beke Zsolt által üzemeltetett dunszt portál – olvasható bár, de nem frissül –, s ez egyáltalán nem arra vall, hogy a tavalyinál jobb év várható. (Feleségemnek van igaza, aki a Mikor lesz jó? kérdésemre azt szokta válaszolni: már volt.)

Csanda Gábor (1963, Pozsony) szerkesztő, kritikus, a Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztője.