halmokba gyűlik / gesztenyehullató fák alatt // őszi délutánokon, tompuló napsütésben, / mozdulatlan, sárga kupacokba, / levelek és szemét közé – parkokban, / ahol mindezeknek helye van, / és nem gereblyézik össze legalább reggelig. // Néha látlak, de nem beszélünk, / azért felismerem az időszakaid

Bizonytalan

Még mozgásra bírható minden. Bizonytalan a sötét, de nem halott. Illatok terjednek hajakból, kerek vállak, levegőt vesz a tavasz, ezer állat.

A vasárnap csendje a holnapra vár. Készülődik a bomlás, a földben a sár. Nem nélkülöz, csak hiánya nincsen. Rémülten rebben a por, a galambok.

A tavasz fülledtsége terjed, az életre pihennek a halandók. A zajok az erekben másznak.

Álmokba puhulnak a tervek. Mint, aki valamit elhagyott, megrettenve állnak a házak.

Képtelen

Akiket szerettünk, mint rossz halottak, könnyű rémek, visszajárnak életünkbe,

amit elvettünk és visszaadnánk, de nem kell senkinek, halmokba gyűlik gesztenyehullató fák alatt

őszi délutánokon, tompuló napsütésben, mozdulatlan, sárga kupacokba, levelek és szemét közé – parkokban, ahol mindezeknek helye van, és nem gereblyézik össze legalább reggelig.

Néha látlak, de nem beszélünk, azért felismerem az időszakaid, olyan ez, mint az évszakok, ahogy minden alakul, de semmi sem változik.

Szemeidben a gesztenyék ugyanúgy fénylenek, és a hallgatásban is, mint régen, a hajad éppen úgy zuhan.

Nem is értem, miért rémiszt a múlt képtelensége az elmúlásra, azt hiszem, boldog lehetsz, mégis megüli visszahúzott vállainkat,

a csillogva sárguló, friss szomorúság.