Nem tudom, honnan jött, van-e akcentusa, / túl szép a szája ahhoz, hogy másra is figyeljek. / Nem zavarok, mondja mindig, amikor elnézést kérek / az alkalmatlankodásért. Nem vagyok alkalmatlan, / és ebbe beleremeg a mellkasom is. / Éjszakánként nyitva hagyom az ablakot, mert ő is / nyitva hagyja, átrendeztem a hálószobát

Posta Marianna 1983-ban született Debrecenben. Jelenleg Szentendrén él. 2006-ban jelent meg első verseskötete Szemhatárátkelés címmel. Több helyen is publikált (Csillagszálló, SZIFONline, KULTer, Műút, Hévíz).

Kávétejszín

Egy hete költözött a felettem lévő lakásba, hét napja felment a vérnyomásom is. Nem telhet el huszonnégy óra anélkül, hogy ne kopogtatnék be hozzá, hol a só, hol a cukor fogyott el, és messze a bolt, vagy egy kis tejszín kellene a kávémba. Nem tudom, honnan jött, van-e akcentusa, túl szép a szája ahhoz, hogy másra is figyeljek. Nem zavarok, mondja mindig, amikor elnézést kérek az alkalmatlankodásért. Nem vagyok alkalmatlan, és ebbe beleremeg a mellkasom is. Éjszakánként nyitva hagyom az ablakot, mert ő is nyitva hagyja, átrendeztem a hálószobát, és ilyenkor közelebb húzódok az ablakkerethez. Hallgatom, hogy horkol-e már: a búgó basszus elernyeszt. Ugye, van köztünk valami, nem csak ez az egy emelet?

A nőd

A nőd leszek. A kedves, aki regényeket olvas, és rosszul értelmezi a hétköznapokat. Messzi tájakra viszlek, és régi sorokat magyarázok napestig, hangom betölti a restit, ahol mindig tojásrántotta illata árad. Magunk mögött hagyjuk a költőket és keményre tapossuk a virágágyakat. Megszabadulunk minden kacattól a nappaliban, a konyhában, a kertben. Kihűlt szobákat, huzatos temetőket hagyunk magukra. Magunk mögött hagyjuk a kikötőket is – ujjad hegyéről lesem a partokat. Éjszakánként felhúzom a hajam, mintha zuhannék, hogy közelebb bújhass a nyakamhoz. Oda viszlek, ahol nem öregszel, mégis hosszabbak a nappalok egy ember életénél.