vajon még emlékszel-e, / hét éve hogy szaladtunk át egymáshoz a legnagyobb télben, / hogy a Szenteste éjjelét együtt tölthessük, / előbb én vittem át az ajándékokat, / aztán te velem visszajöttél, míg szétfagytunk a keményre taposott hóban, / féltékeny volt rám az összes családtagod, a mindened

Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója, a FISZ Könyvek szerkesztője. Első kötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel látott napvilágot 2014-ben, a FISZ gondozásában.

Meddőségeim (tavasz)

1.

Először a kórház tavánál találkoztunk.

A kiskacsákat etetted. És rögtön ott

felhívtad a figyelmet a szavakra,

amit használsz, a nyelv

varázsát hogy nyeri.

2.

„A tavacska szélén a kacsák

legott a nádasba bújnak.”

Én pedig cserébe elmeséltem

a lámpagyújtogató történetét.

3.

Nem volt semmilyen más mentőövem,

nem volt vigaszágam, ami segíthetett.

4.

Ijedtedben felkiáltottál, hogy „Jaj,

te csacsi, úgy félek én a tűztől.”

Kacagnom kellett volna, de én csak megint

egy hibátlan tájra gondoltam, el is mormoltam

hirtelen a rendező nevét.

5.

„A rendező neve viszont olyan télies.”

6.

Éppen ezért voltál te annyira más,

mint a többiek. Pedig körbevettek mennyien

az ápolók és orvosok, de ha nem jöttél,

csak üres napjaim voltak, ahol elválik

birtokviszonyától a birtokos. A fal szorítása.

7.

Mint a koponyatörést követő hét keddje,

vagy szerdán vagy csütörtökön, nem tudom,

burokba zárult az idő, még hittem, hogy a lidérces álom

végén majd komolyabban meghalok, és felültem, és vissza-

zuhantam, és összeizzadtam az ágyat.

8.

De pénteken már ügy döntöttem, ha az élőket

még bármivel magamhoz köthetem, ki kell

botorkálnom a tóhoz, ami éppen most

az ablakból, a part szélén, egy angyal arcát tükrözi.

Meddőségeim (tél)

vajon még emlékszel-e, hét éve hogy szaladtunk át egymáshoz a legnagyobb télben, hogy a Szenteste éjjelét együtt tölthessük, előbb én vittem át az ajándékokat, aztán te velem visszajöttél, míg szétfagytunk a keményre taposott hóban, féltékeny volt rám az összes családtagod, a mindened, és az enyéim is furcsán viszonyultak a helyzethez, de hiszen elválaszthatatlanok voltunk, és árvák, mint a szép antik szerelmesek, naivak, mint Daphnisz és Chloé, aztán te feladtad a naivságodat, a képzeletedből egyszer csak kivetettél, azóta én egy ócska burleszkfilmben élek, csak próbálom megúszni, hogy ne rajtam nevessenek, és üvöltéssel ne az emlékek verjék fel az utcákat, a várost, emlékeim révén kipusztítani valaha volt boldogságomat