Két személy ül egy fa alatt, / az egyik én vagyok, / a másikat nem ismerem. / Egy ideje nem szól hozzám. / A hangja mély, de színtelen

Lapszélütés I.

Lapok

Körúti lakás az otthonom.

Kint szikrát vet, a sínre vért hint a villamos.

Egykedvűen nézik végig az ablakok.

Ők látnak, én behunyom a szemem. A szél árulkodik, de meg nem érint. Előttem vádló, üresen maradt lapok.

Mögöttem éjszakák. Itt élünk és szeretünk nőket, ehhez hasonló elhallgatott mondatok.

Erről pedig vallani kellene. Fogam alatt serceg az óra. Nem harc ez, mióta hallgatok.

*

Két személy ül egy fa alatt, az egyik én vagyok, a másikat nem ismerem. Egy ideje nem szól hozzám.

A hangja mély, de színtelen, erre is csak halványan emlékszem.

Hosszasan rágódunk két meg nem gyújtott cigarettán.

A fával mindent szabad. Felmásztam és körülnéztem. Nincsenek gyümölcsök. Részegek botorkálnak omladozó, le mégsem dőlő falak között.

A sínek fel nem épült hidakról a Dunába zuhannak.

A mélyben ismeretlen számban idegenek kelnek át. Menetelnek szótlanul, nem találnak nyugalmat.

*

Ha lényegeset mondana, felírnám, de csak törzse és csendje van.

Egyebet nem árulhatok el felőle.

Kérdezgettem régi dolgokat. Azt mondta, hallott Madáchról, de nem tud idézetet belőle.

*

Itt élek és szeretni akartam.

Régebben sokat álmodtam róla.

Öregnek és szomorúnak képzeltem, ábrándosnak, csalódottnak, jóságos matektanárként tiszta lelkű pedofilnak, aki soha nem ért volna hozzá, pedig teljes szívvel imádta, csak messziről minden rezdülését, mindennél jobban kívánva.

Nem sejtette, hogy szerelme gyermeki tárgya nála perverzebb, és rosszabb. Nem tartotta hibásnak, és, ha e gyermek utálta, semmibe vette is, meg kellett, hogy bocsássa.

*

Ezt és hasonlókat álmodtam, és most, hogy felnőttem lábatlan, gyakran a cipőmre hányok.

Nem szól zsoltár érted, te néma ország. Nincsen apám. Ne hidd, hogy megbocsátok.