Ha megérkeznek, feletteseik igyekeznek / eltüntetni nyomaikat, ők sem akarják, / hogy kiderüljön, van lehetőség menekülni, / továbbhordani a sebeket, amiket okoztunk, / egy felesleges, vesztes életben, / ahol az ellenség az úr.

IV.

Belefárad a szem a nézésbe, a kéz az irányításba, mégis határozott hangon kell a parancsot kiadni. Az ostrom túl hosszú ideig tartott, a védők nem voltak hajlandók alkura, feladásra így nem jelenthet mást győzelmünk, mint teljes pusztulásukat.

Mészárlásról visznek hírt azon néhányak, akiket utasításra szökni hagynak, mint fertőzött rémei a pestisnek, továbbviszik a félelmet, meggyengítik az útban lévő városokban a még tudatlan, de már gyanakvó szíveket.

Ha megérkeznek, feletteseik igyekeznek eltüntetni nyomaikat, ők sem akarják, hogy kiderüljön, van lehetőség menekülni, továbbhordani a sebeket, amiket okoztunk, egy felesleges, vesztes életben, ahol az ellenség az úr.

A bevett városban özvegyek és félárvák várják a győzelemittas katonákat, a bátrak, akik túl sokáig hitték, az Isten kegyelméből visszatér a ház ura.

Én mindig a város legerősebb asszonyát hívatom magamhoz. Az ellenállás nagy, de felesleges, ezt a hadi filozófia nem érti még, ha visszavonulok, én fogok írni róla;

a város akkor vétetik be, mikor a bennmaradtak is felismerik, igazán mostantól vannak csak biztonságban, először láthatod, hogy nem fordítják el arcukat, szemükben tükröződni a felettük támaszkodó, győztes megkönnyebbülését.

V.

A győzelem valójában nem a csatatéren születik, nem kényszeríthetsz harckészült hadat megadásra, és ha harcra kerül sor, mindkét oldal veszít. Nem ura semminek, aki tetemek között kódorog, szegett gerinceket, beesett arcokat lát a szemlén, irányérzéküket vesztett tagokat és tekinteteket, de a következő cél előtt újra ezek vezérei tartják fel.

A legjobb fiatal tisztjeik közül a nagyravágyókat kell felismerni, azok közül a gyávábbakat, akik mégse halnának túl hamar – ha századot vezet az ellenség táborában, nálunk ezredet fog, és mielőtt harcra kerülne a sor, megbomlanak soraik, megadják magukat, elmenekülnek vagy fel sem sorakoznak.

Akik az elejétől velem jöttek, nem tekintik őket árulónak, most a jó ügy mellett harcolnak, mi vagyunk a jövő, megtér nekünk, aki nagyságra vágyik, aki élni akar, de a területeiken elterjed az árulók híre, az emberek félni és keresgélni kezdenek, akkor ki védi meg őket, és mi néha harc nélkül érkezünk, mint a kegyelem, a békét hozzuk nekik.

Akik pedig feltüzelődnek árulóik láttán, bosszút akarnak vagy megtörnek, harci kedvük fogy, vagy dühükben egykori tisztjeik fejeit akarják először, nem is a miénket, mi erősnek látszunk, az árulók gyengék.

Ezért titokban az ellenség kitartó tisztjeit földbe hantoltatom, terebélyes fák alá, ahogy a tiszteletreméltó családtagjainkat, s mivel általam estek el ezen bátrak, magam is ásom a sírt, a legközelebbi segédeimnek sem magyarázom, miért, az igazság az, hogy a valódi dicsőség magasabb szférákban születik, elszántságuk, áldozatuk kedves számomra, erre emlékeztet.