„unlak. veszekedjünk.” / a férfi szerelmet karcolt a földre, / a nő nézte, belerúgott. átölelte, / kicsit megtartotta, kicsit eltemette.

nemek ‒ bevezető ül a férfi és a nő a Mátyás-szobor sarkán és keresik a szavakat. „és te?” – kérdi. „és én.” – válaszol. „még mindig rólad akarok írni.” „unlak. játszódjunk.” rímeket szabtak, csuklottak verslábakat, a nő szíve a férfi ajkán kincsre akadt. labdáztak hófelhőket, szerettek napsugárba göngyölt esteleket, nappalokat. nem. „unlak. veszekedjünk.” a férfi szerelmet karcolt a földre, a nő nézte, belerúgott. átölelte, kicsit megtartotta, kicsit eltemette. nem. „unlak. idézz nekem. súgd a fülembe, hogy én voltam a nyarad, szégyenlős, hogy leírd. padra hajtott hűs kobak, pontok vesszők helyett. kilenc éves hangulat, szél-sarok, vár-vonat. aprócska nagy szabad. szürkeség, kis falak.” nem. a férfit és a nőt a szobor sarkán keresik a szavak. a leírnivalók, a már leírtak. valahogy mindig kettőjüket fogalmazzák meg. de ma már ezt kimondani sem helyes. nem. kis-magyarország rámnézett és mondta, hogy nem érti. belémnyomta a nyelvét, felnyalta a szájpadlásomat, tűket a szemével. ittam volna egy kávét. picit már besebzett az ajkam, jó volt, megízesedett minden falat. szélesedett a választék, de az otthoni húsleves még mindig ismerősebb. anyám a szemével szeretett mindent. a bor vörös ízét, az asztal rendezett. tavaszi pitypangmezőt, kásavirágot. az ágyban szemével közölte, hogy szeret, szemével, hogy dühös. ezt nem örököltem. csak apámtól a szúrós nyelveket, a megnemértettséget, és hogy kell nekem az a kávé, kell, ha nem is értem.

Szilágyi Z. Ákos 2002-ben született Egrespatakon, Partium egyik eldugott kis falujában. Épp most fejezte be Kolozsváron a középiskolát. Már több mint hat éve ír, főleg verseket. Publikált eddig a Hepehupa szépirodalmi folyóiratban és a Várad folyóiratban. Az írás mellett imád zenélni, zenét írni, verseket megzenésíteni.