arra gondolsz, most végre elfelejtheted / a halálba terelt nyárfák / gerincroppanásait, a vízbe / hajított lepkék összetapadt szárnyait, / hogy utoljára két éve júliusban / tudtál úgy nézni egy őzre, / hogy nem valakit láttál [vártál] benne

Benyitni valahova,

(ahol szól a zene és elkapják pillantásuk szobor arcú idegenek: barna szatyorból isznak, mint a szesztilalom idején, és a magára hagyott szobamérlegnek meséled csendben, hogy miért vagy itt hajnali háromkor az óra alatt az állomás előtti kőpadon, és csak úgy tudsz nézni, ahogy két egymással szembeakasztott télikabát egy kora nyári hajnalon, és úgy mozogsz, ahogy vállfákat táncoltat a szél, de most ez szélcsend, ritka alkalom, és mások kedvéért felhajtod a szilánkokkal telt korsóból a sört, de pár kör után már te is élvezed és a fontos dolgok megkapó banalitásával hanyatt esel egy félig rohadt banán héján: arra gondolsz, most végre elfelejtheted a halálba terelt nyárfák gerincroppanásait, a vízbe hajított lepkék összetapadt szárnyait, hogy utoljára két éve júliusban tudtál úgy nézni egy őzre, hogy nem valakit láttál [vártál] benne, csak egy párosujjú patást, ami, mellesleg, szintén egy csoda. Minden, amit egész eddigi életedben csináltál, kiszakadt, mint mélyen tartott levegő és)

és csak nézni a kilátást.