Hogy itt lakom, húsz éve tán, / sok történt meg énvelem. / Sok év eljött, majd messze szállt, / rájuk csak emlékezem.

A FENYŐRIGÓK DALÁRÓL

A februári dallam,

mit pár rigó fütyül,

szüremkedik be halkan,

a kávém míg kihűl.

Eső infúziója

csepeg a föld felé,

elmúlik téli kóma,

közel az ébredés.

Tobozban ott a holnap,

virágban ott a méz,

fenyőrigók dalolnak ‒

szárnyuk már útra kész.

MIT ÜZEN

(Himfy-strófákban)

Napfény futja be a konyhát

az első emeleten,

velünk szemben egy nagyobb ház,

felébredt a gyerekem.

Együtt nézünk ki az útra,

keresztül az ablakon,

együtt nézünk ki a múltra,

a jelenre sem vakon.

Együtt nézünk a jövőbe,

neki több év jut belőle,

mint amennyi jár nekem ‒

nézünk át az üvegen.

Johanna is négyéves már,

vagyis éppen, hogy csak négy.

Engem néz most ez a szempár,

feleségem alszik még.

Ez a csend most a hétvégi,

mindjárt indul a piac.

Ez az ég itt nem a téli,

odakint vár a tavasz.

Az évszakok jönnek-mennek,

és hajnala lesz az estnek,

jól tudom azt, hogy így van,

ha hívtam, ha nem hívtam.

Szellőztetni az ablakot

néhány percre kinyitjuk.

Sok madárcsőr kint zsivajog,

régen tudom a titkuk.

Hogy itt lakom, húsz éve tán,

sok történt meg énvelem.

Sok év eljött, majd messze szállt,

rájuk csak emlékezem.

Odalent pár kutya sétál,

történt olyan, ami még fáj,

történt olyan, ami nem ‒

az új tavasz mit üzen?