Idővel a hajuk megőszül, a lépteik lelassulnak, elbizonytalanodnak, a napok rövidebbek lesznek, és attól kezdve minden perc az életük utolsó perce lesz

Február, nem sokkal karnevál előtt, reggel hat óra negyven. Nemrég kelt fel a nap, de a megállóból nem látni. Az ég tiszta, derült, a téli hajnalok megszokott elektromos kékje. A férfi felszáll a buszra. Felszáll, és meglátja a nőt, két lépés távolságra, mint minden hétfőn. Csak meg kellene őt szólítania valamilyen ürüggyel.

Valójában a nő is felismeri őt: ő az, aki az Altamura utcánál száll fel, a stadion előtti megállónál, hárommal az övé után. Gyakran keresztezi egymást a tekintetük, néha el is mosolyodnak – talán egy mondvacsinált ürüggyel megszólítani túl felszínes lenne. Találóbb volna egy „Jó reggelt, hogy s mint?” vagy kevésbé hivatalosan: „Helló, hogy vagy? Egy ideje szeretnék már beszélni veled…”

A nő – ez több, mint valószínű – már vár erre. Vár erre, és örülni fog neki. Mosolyogva felel majd, enyhén lehajtott fejjel. A férfi beszélgetést kezdeményez, a nő pedig elfelejt leszállni a megállójánál, vagy szándékosan marad fenn. A férfi sem száll le, direkt vagy véletlenül, és végül együtt szállnak le. A férfi mutat egy helyet, beülnek kávézni, körülöttük jönnek-mennek az emberek, diáklányok, fiúk meg a gyereküknek brióst vásárló apukák, és a nő elkésik a munkahelyéről – a férfi szintúgy.

Ezen jót derülnek, és mielőtt elválnának, a férfi meghívja a nőt moziba, még aznap estére, vagy talán másnapra. Számot cserélnek, üzeneteket küldözgetnek egymásnak, találkozgatnak, egyre többet, beszélgetnek házakról, utazásról, képekről, zenéről, és csókolóznak meg szeretkeznek. Kocsiba ülnek, és a tengerpartra hajtanak, házat bérelnek, nézik a naplementét, a hullámokat, a fákat, az aszfaltot, az esőt a strandon és az őszi reggeleket. Vágynak rá, hogy lássák a napfelkeltét a teraszról, de mindig későn ébrednek, ezen jót nevetnek, a férfi reggelit készít, és megkéri a nő kezét, ő pedig átöleli.

Zöldre és kékre festik a házat, és az idő gyorsan repül. A férfi végre megtanul fotózni, simogatja a nő arcát, amikor az esténként őt nézi, és miután kiválasztották a legszebb képeket, albumba rendezik őket, és lesz két gyerekük, akik magabiztosak lesznek , amilyen a férfi sosem volt. Idővel a hajuk megőszül, a lépteik lelassulnak, elbizonytalanodnak, a napok rövidebbek lesznek, és attól kezdve minden perc az életük utolsó perce lesz, mert ez az életük, a maga teljességében és gyönyörűségében, nem lesz több kérés, nem lesz több vágy, minden kerek egész, fodrozódó hullámok a tengerparton, és egyikük sem látja meghalni a másikat, mert így döntötték el, és így is lesz.

De a férfi nem talál ürügyet, se szavakat, cinkos tekintete sincs. Amikor az ő megállója jön, leszáll. Leszáll, és ennyi.

A novella eredetileg a Pastrengolit folyóiratban jelent meg, olaszul ezen a linken olvasható.

Vasco d’Agnese 1970-ben született Nápolyban. A nápolyi Luigi Vanvitelli Egyetemen tanít pedagógiát, számos szakcikke jelent meg tudományos folyóiratokban, szabadidejében szépirodalmat ír.

Sokcsevits Judit Ráhel 1998-ban született Balassagyarmaton. Könyvtárosként dolgozik, emellett írással és műfordítással foglalkozik.